Kránicz abból indul ki, hogy a filmkritika nem a mozgókép kiszolgálója. A helyemen ülsz – amely tíz év nyolcvan kritikáját gyűjti egybe – ebben az olvasatban egyfajta csendes helyfoglalás.
Kránicz Bence, a 24.hu kulturális újságírója és az ELTE oktatója 2025-ben jelentette meg A helyemen ülsz című filmkritika-gyűjteményét a Prae Kiadó gondozásában. A kötet az elmúlt tíz évben, különböző online platformokon megjelent kritikáiból válogat, és már az előszóban szembenéz a kérdéssel, hogy van-e létjogosultsága ezeket a szövegeket összegyűjteni és papírra vetni.
Kránicz bevallja, hogy ezt a vitát saját magában is lejátszotta, mégis amellett érvel, hogy a nyomtatott formátum sokkal tartósabb, mint az online felületeken megjelenő írás, amely a magyar internetes sajtó kiszolgáltatottsága miatt bármikor nyomtalanul eltűnhet. Elég csak arra gondolni, hány megszűnt portál cikkei váltak elérhetetlenné az elmúlt években. Kránicz a Filmvilág rovatvezetője, előző könyve, a Láthatatlan emberek (2024) pedig éppen a magyar filmkritika első évtizedeit dolgozta fel a kezdetektől 1944-ig. Tehát van tapasztalata arról, mi marad meg egy szakma írásaiból. A gyűjtés ráadásul együtt járt saját munkáinak kurálásával és felülvizsgálatával is, vagyis a kötet nem egyszerű újraközlés, hanem egyfajta számvetés is. A címválasztás sem véletlen. A mozizás egyik legismerősebb pillanatát idézi, amikor kiderül, hogy valaki a helyünkön ül. Kránicz ugyanis kizárólag moziban látott filmekről ír.
Zajszűrés
A filmkritika helyzetéről magam is hasonlóan gondolkodom. Az internetes zaj és a kényszeres közlésvágy világában a műfajnak látszólag egyre kevesebb a létjogosultsága, holott paradox módon éppen a vélemények túltermelése értékeli fel az igényes kritikát, mert a rengeteg hang között egyre nehezebb megtalálni azt, hogy mely írásokat érdemes valóban elolvasni. Egy jó szöveg ráadásul néha időt is spórol a nézőnek, hiszen megkímélheti egy rosszul megválasztott film több órás szenvedésétől.
Nyolcvan kritika tíz évből
A kötet nyolcvan kritikát gyűjt egybe a 2015 és 2025 közötti évtizedből, kronológiai sorrendben. A skála széles. A szerzői és fesztiválfilmek felől az Elszáradt füvekről (Nuri Bilge Ceylan, 2023) vagy a Kálmán-nap (Hajdu Szabolcs, 2023) éppúgy helyet kap benne, mint a nagyköltségvetésű hollywoodi produkciók közül a Dűne (Denis Villeneuve, 2021) vagy az Oppenheimer (Christopher Nolan, 2023). A nyitódarab a Saul fia (Nemes Jeles László, 2015), a záró pedig a Brutalista (Brady Corbet, 2024), ami önmagában is beszédes keret. Az időrend szerencsés döntés, mert így a kötet nem csak a filmekről szól. Végigolvasva kirajzolódik ugyanis, hogy melyek voltak azok a fontos filmek, amelyek eljutottak a magyar mozikba, bekerültek a forgalmazási körbe.
Film előtt, film után
A filmkritikákat alapvetően kétféle megközelítéssel lehet olvasni. Az egyik a film megnézése utáni, amikor mankót keresünk az értelmezéshez, a vélemények ütköztetéséhez és a magyarázatokhoz. A másik az, amikor még a döntés előtt állunk, és tanácsot kérünk a szerzőtől, hogy egyáltalán rászánjuk-e az időnket az adott filmre. Én mindkét szempontból olvastam a kötetet. Olvastam olyan filmekről, amelyeket már láttam, olyanokról, amelyeket régóta meg szeretnék nézni, és olyanokról is, amelyekről korábban nem hallottam, vagy amelyek nem érintettek meg különösebben. Így nagyjából minden olvasói helyzetet kipróbáltam, amelybe egy ilyen gyűjtemény kerülhet.
Azt kell mondanom, hogy Kránicz három vagy négy oldalas, nagyjából hét perc olvasást igénylő kritikái az utóbbi esetekben működtek jobban. A már látott filmekhez megélésem szerint nem nyújtottak túl sokat. Ez a terjedelem egyébként éppen elegendő ahhoz, hogy képet kapjak egy filmről, de nem annyi, hogy a szöveg átvegye magának az élménynek a helyét. A hangsúly tehát nem az utólagos elemzésen van, hanem azon a pillanaton, amikor eldöntjük, beülünk-e egy filmre.
Viskytől a Halálos iramban 9-ig
Az írások minden esetben kontextusba helyezik a filmet, a filmtörténetben, alkalomadtán a politikai helyzetben egyaránt. Kránicz olyan hasonlóságokat mutat fel más filmekkel, amelyektől már olvasás közben érezhetővé válik, milyen alkotásra számítson a néző. Néha ennél is tovább megy, és filmkészítési hátteret ad, ahogyan Visky Ábel Mesék a zárkából (2020) című filmjénél teszi, ahol a rendező munkamódszeréről is mesél. Kritikái relevánsak, szépen megvizsgálják a filmet, röviden elmesélik a történetet, a véleményét pedig finoman belefűzi a történet vázolásába, így a szövegek sosem esnek szét száraz ismertetőre és külön ítéletre. Helyenként picit elfogultnak éreztem, főleg a magyar filmek esetében, de minden egyes alkalommal meghozta az írása a kedvem a filmekhez. Az elfogultság viszont nem veszi el a kritikus gondolatok ívét sem, és a negatívumokat is ugyanúgy kiemeli egyes filmek esetében.
Külön tetszik, hogy nem csak művészfilmekről elmélkedik, hanem olvasható szöveg olyan produkciókról is, mint a Lego Star Wars Holiday Special (Ken Cunningham, 2020), a Halálos iramban 9 (Justin Lin, 2021) vagy a 007 Nincs idő meghalni (Cary Joji Fukunaga, 2021). Ez a nyitottság jót tesz a kötetnek, és hozzájárul ahhoz, hogy az összeállítás valóban az elmúlt évtized mozis kínálatáról adjon képet, ne csak a szerző ízléséről. Ez nem véletlen: Kránicz első könyve, a Kalandos filmtörténet (2019) éppen a műfajokkal és az irányzatokkal foglalkozik, a tömegfilm tehát otthonos terep számára.
Papíralapú időkapszula
Ha viszont a film után veszem kézbe a kötetet, a szövegek – kétségtelen minőségi megformáltságuk ellenére – kevésbé tűnhetnek relevánsak. Nem segítenek túl sokat az elemzésben, és Kránicz ritkán mond konkrétumokat a film értelmezéséhez. Nem fogalmaz meg szélsőséges negatívumokat, nem lő le semmilyen poént, és nem magyaráz túl semmit. Ez a visszafogottság a kedvcsináló funkciónak kifejezetten jót tesz, hiszen a kritika nyugodtan olvasható a film előtt is, a mélyebb elemzésre vágyó olvasót viszont némi hiányérzettel hagyhatja.
Olyan ízelítők ezek, amelyek alapján eldönthetem, megveszem-e a mozijegyet, vagy egyáltalán rákeresek-e a film címére a streamingszolgáltató oldalán, ahelyett, hogy céltalanul keresgélnék a színes borítók között. A kötet emellett jó kordokumentum is, amely megőrzi a magyar filmes közbeszéd egy évtizednyi szeletét. Tíz év múlva valószínűleg éppen ezek a szövegek mesélik majd el, milyen filmekről és hogyan beszéltünk a húszas évek elején. Hogy ennek a papíralapú időkapszulának mennyi a valódi relevanciája, azt mindenki döntse el magának. Én a magam részéről örülök, hogy mindez most egy helyen, kézbe vehető formában is megvan, és a különböző watchlistek útvesztője mellett néha ebből is inspirálódhatok.
A kötet ugyan az elmúlt évtized mozijáról szól, a legfontosabb állítása mégis az, hogy egyáltalán megjelent. A cím arra is utal, hogy a véleménydömping korában a kritikus székébe rég beültek mások, a csillagozás, a villámértékelés, a kommentárok. Kránicz éppen ezért szögezi le az előszóban, hogy a filmkritika nem a mozgókép kiszolgálója. A helyemen ülsz ebben az olvasatban csendes helyfoglalás, és ennyi kitartás után nehéz elvitatni tőle azt a széket.
Kránicz Bence: A helyemen ülsz. Válogatott filmkritikák. Prae Kiadó, Budapest, 2025.
