Porszívóba bújt szellem, sziréniskola, tiniszex és a kazah alvilág krónikája. Röviden: itt az utolsó adag versenyfilm az idei TIFF-ről.
Muriel d’Ansembourg: Truly Naked
A Truly Naked (kb. Tényleg meztelen) című brit dráma kiindulópontja igencsak aggasztó családi dinamikát rejt, tudniillik az otthon biztosít helyszínt a kissé kiöregedett és az online tartalomszegénység állandó félelmétől hajtott pornóproducer és -színész apa forgatásaihoz, amelyek operatőre saját fia, a még középiskolás Alec. Alec pedig az otthoni megszokott látványbujaság ellenére félszegen, szűzies szelíden közelít Ninához, az osztálytársához, akivel a társadalomismereti vizsgára az online pornóról szóló dolgozatukat készítik közösen. Erre az alapra épít felnövéstörténetet Muriel d’Ansembourg rendezőnő, de ez mindössze a vezér cselekményszál. Ebből kinövő aktuális kérdéscsokor gyanánt kapunk kommentárt a digitális korszak egyik globális problémájaként azonosított pornófüggőség intimitást ölő természetéről, a feminizmusról, a társadalmi nemek közötti egyenlőtlenségről, a családi bántalmazás különféle formáiról, az iskolai zaklatásról. Alapjaiban tehát kettős, de lényegét tekintve többszörösen egymásba szőtt kontrasztokkal idegenít el és érzékenyít magához a Truly Naked. A felnőttfilm-jelenetek felkavaróan explicit esztétikája szüneteiben az első szerelem aggasztóan ártatlan kezdeményezésként indul, de ahogy az elbeszélés egyre beljebb visz, az otthoni pornóforgatások külvilág felé őrzött titka felkapja és meghajtja a szerelmi szálat, mivel a feminista anyával élő és a férfidominanciát problémaként azonosító Nina provokatív kíváncsisággal fedezi fel Alec sokáig titkolt felnőttfilmes hétköznapjait. A nézői befogadókészség egyik szélsőségről a másikra kénytelen átkapcsolni jelenetről jelenetre, s a két világ találkozási pontjain felszabadító humor fakad. Amikor a pornóforgatások mögé enged betekintést a történet, ott magaslik bármilyen perverzióra kaphatóan, de egyszersmind gyengéd, értelmes, aggódó és a kicsi Alec mellett kitartó Lizzie, a felnőttfilmek főszereplője, mint dupla tükörből ítélkező erkölcsóriás, ha túl tudunk látni a felületi meztelenségen.
Az önkéntes bujaság az önkéntelen ártatlansággal keveredik Alec jellemében, Caolán O’Gorman elsőfilmes színész pedig pontos játékkal szállítja az ellentmondásos szerepet, hasonlóan az először kamerák elé álló Safiya Benaddi, aki a titokzatos, erős öntudattal felruházott és befogadó Ninát alakítja. Kettejük mögött, az erkölcsből és családapaságból csúnyán megbukott Dylant formázza remekül Andrew Howard veterán akciószínész, Lizzie-t pedig a természetességben utolérhetetlen Alessa Savage felnőttfilmes. Muriel d'Ansembourg rendező első egészestés játékfilmjében a szélsőséges kontrasztok egymásba kapcsolása, a vadul sikamlós és gyengéden félszeg jelenetek ütköztetése érzékenyíti a nézőt és szabadít fel benne azonosuló reflexeket, de féltést, izgalmat és ítélkezést is. A vetítés után a nézői kérdésekre válaszoló d'Ansembourg megosztotta egyetlen bánatát is: hogy minden fesztiválon egyébről sem kérdezik, mint arról a polipos jelenetről, mely az elbeszélés csúcspontjában átírja a hősök közötti dinamikát. Csakhogy nem Alec lázadása, Lizzie fájdalma és csalódása, vagy Dylan veresége jár mindenki fejében, hanem a csupasz testekre tekeredő tengeri állat ötletének eredete és a forgatás részletei. 9/10 (fsz)
Még vetítik: június 19., péntek, 15:00 Győzelem (Victoria) mozi. (Gol goluț)
Aitore Zholdaskali: Auru / Sicko
Az Almatiban élő Azamat tipikus lúzer: kölcsönről kölcsönre él, még a taxiját is tönkreteszi forrófejűsége miatt. Egyetlen igazi szövetségese felesége, Tansholpan, akivel együtt hirtelen ötlettől vezérelve eldöntik: az adósságtengerből való kievickélés végett eljátsszák, hogy a nej rákos, így szedik össze a hiányzó lóvét a közösségi média segítségével. A terv túl jól sikerül, s a veszélyes játék következményeivel nem számol a házaspár. A baj az, hogy nehéz szeretni őket – márpedig 100 percen keresztül nézni olyan embereket, akik körül az első negyedóra után elszivárog a szimpátia, nem mindig könnyű. Pláne, hogy az említett szimpátiával együtt a film eleji fanyar humor is kámforrá válik. A Sickóban egy adott ponton megkérdezik a protagonistákat, hogy hova mennének műtétre: Németországba, Izraelbe? Azamat kis habozás után rávágja, hogy Koreába. Érződik is, hogy oda húz a kazah rendező, Aitore Zholdaskali szíve: valószínűleg a dél-koreai mozi idestova húsz-huszonöt éve tartó diadalmenete lehetett a sorvezető, ami a film főbb stilisztikai és dramaturgiai megoldásait illeti. Csakhogy a Sicko hirtelen érkező erőszakjeleneteit nem előzi meg az a gondos világépítés és erkölcsi dilemmázás, ami szinte bármelyik kortárs dél-koreai mozit.
A film nagyobb bűne viszont az, hogy szinte kizárólag műfajfilmes paneleket használ, így effektíve bárhol játszódhatna: a film elején még csak meg-megvillan valami a kazah hétköznapokból és Almatiból, ám a második fele szinte mindvégig egy lakásban játszódik, s ugyanarról az univerzális lerágott csontról szól, amit már jól ismerhetünk: a pénz szörnyeteggé változtatja az embert. Ez az igazi betegség, nem a feleség megjátszott daganata – hangzhat a film kissé szájbarágósan megfogalmazott tételmondata. Kár, hiszen technikai szempontból decensen megvalósított mozi (a vérben tocsogó akciójeleneteknél néha meg is áll a kezünk a popkorn szájbatologatása közben), a színészek is beleadnak apait-anyait, sőt, egy muzulmán kultúrától szokatlan obszcén gesztus is felröppen az égbe. De végülis ez a rendező első, társrendező nélkül készített filmje, úgyhogy megérdemli a figyelmet és a versenyszekcióban kapott helyét – mást részemről nem. 6/10 (jbn)
Még vetítik: június 19., péntek, 10:00 Győzelem (Victoria) mozi.
Konstantina Kotzamani: Titanic Ocean
Egy tokiói sellőképzőben Akame, azaz Deep Sea másképpen fogja fel a sellőképződést, mint osztálytársai. Ő valódi sellő kíván lenni, nem csupán a fényes karrierért tanul, amely tulajdonképpen egy hatalmas akváriumban való egész napos le-fel-úszkálás nyugdíjazásig, színesen libegő műanyag halfarokkal. Jóllehet szelíd, nyugodt, jóságos sellőutánzatokká kellene válniuk, az osztálytársak között nem egy van, aki sellőerkölcsileg feslett, azaz versengő, intrikus, fenyegetőző, féltékeny. Akame szerelemes, de vonzódását képtelen felfedni, ugyanakkor a képzőnő kissé elmarasztalja, mert szirénhangja nem csiszolódik elégségesen. Ám váratlanul minden klappolni kezd, csakhogy tragédiába torkollik, amely végsősoron metamorfózishoz vezet. Konstantina Kotzamani görög rendezőnő valószínűleg a szirén-sellő motívumot gyerekkora meséiből, a görög mitológiából merítette, és adott neki modern csavart. A Titanic Oceannel második nagyjátékfilmjét készítette el, Cannes-ban is bemutatták, és részben Romániában, a Buftea stúdióban forgatták japán színészekkel.
Túl az egyedi és színpompás esztétikán, a meglepő történeten, valamint a meditációs alaphangulatot harsány képi és zenei betétekkel meg-megszakító elbeszélésformán, ami az álomszerű folyamatokból egy pillanat alatt rémálmot képes alkotni, a Titanic Ocean megosztó film lesz – illetve ezt jósolom neki. Bármennyire is helyén értékelem egészen rendkívüli cselekményét, a sellőiskola fantáziafilmes ötletét, a fiatal japán színészek jó játékát és a rendezőnő nyilvánvaló profizmusát, elidegenítőnek találom a forgatókönyvet. Ugyan belső logikáját tekintve van a sellőlétnek tétje, és bármennyire is összevethető szimbolikájában az élet nagy változásaival, vagy a változás iránti valóéleti vággyal, avagy a változásból fakadó, azzal talán együttjáró lemondásokkal, némi gyásszal is, mégis mindezek az értelmezési keretek sem tudnak tétet adni a cselekmény ívének, illetve a történet céljának. A drámát erős eszközökkel fogalmazza meg Kotzamani, de a mélytengeri lények vívódásaihoz közelebb mégsem kerül a néző, mivel a film meditatív jellegéből fakadóan hiányzik belőle a dinamika, ez pedig javarészt töredezett, szinte fordulathiányos elbeszélést szül, a statikus beállítások pedig a mozdulatlanság képzetét okozzák, bármennyire is színes-szagos forgataggá tud változni minden 20 percben a vászon. Az alulképzett lendület és a túltolt időszakos mutatványozás ambivalens összeredménye felejthető alkotássá silányítja a Titanic Oceant. 5/10 (fsz)
Még vetítik: június 19., péntek, 12:00 Győzelem (Victoria) mozi.
Ratchapoom Boonbunchachoke: A Useful Ghost / Jóravaló kísértet
A filmről korábban jelent meg kritikánk: „A szellemeket ezúttal palack helyett porszívóba zárják: a Jóravaló kísértet úgy válik Thaiföld társadalmi lelkiismeretének meghökkentő tablójává, hogy szellemhistóriája egyszerre kínál komikusan abszurd horror-paródiát és hátborzongatóan éleslátó politikai szatírát.” (Lubianker Dávid)
Szellemek a porszívóban – Ratchapoom Boonbunchachoke: A Useful Ghost / Jóravaló kísértet
A szellemeket ezúttal palack helyett porszívóba zárják: a Jóravaló kísértet úgy válik Thaiföld társadalmi lelkiismeretének meghökkentő tablójává, hogy szellemhistóriája egyszerre kínál komikusan abszurd horror-paródiát és hátborzongatóan éleslátó politikai szatírát.
Még vetítik: június 18., csütörtök, 12:30 Győzelem (Victoria) mozi. (O fantomă utilă)
A többi idei versenyfilmről írott összefoglalóink itt vannak:
