Argentin mozigépész, magyar rendszerváltó thriller, szerb kolostori rehab, és egy elcsúfított Renate Reinsve: íme, a második négyes csokor az idei TIFF versenyfilmjeiről. 

Itonje Søimer Guttormsen: Butterfly

„Nem rossz anya, csak ADHD-s meg borderline-os, na jó, meg kicsit nárcisztikus…” – gondolhatja egy női testvérpár a Kanári-szigetek rengetegében, miközben édesanyjuk, Vera halála miatt kénytelenek szembenézniük magukkal, egymással, női identitásukkal, illetve gyökereikkel. A földanya-identitást felvevő Vera spirituális centrumot működtet Gran Canarián a természet erejét képviselő szigetlakókkal együtt, ahhoz pedig, hogy teljesen megszabaduljon kaotikus múltjától, pillangóvá kell változnia. Ebbe a metamorfózisba hal bele, így két különböző apától származó lánya, Lily és Diana kénytelen a temetés és az örökség ügyeit rendezni. Közel 25 év után jönnek hát haza „szülőszigetükre”, ahol először szkeptikusan figyelik a környék kínálta spiritualitást, ritualitást és természetközpontúságot, de ahogy telnek a napok, visszatérnek az anyatermészethez. Miközben édesanyjukat és az iránta érzett utálatukat gyászolják, olyan görcsök és szorongások oldódnak fel bennük, talán örökre, amiket a modern világ aggatott rájuk – talán ezt nevezik „pillangóhatásnak”. 

Itonje Søimer Guttormsen második nagyjátékfilmjének nem az a célja, hogy meggyőzzön minden egyes nézőt arról, hogy a spiritualitásban hinni kell, sőt, a film meg annak karakterei is kritikusan szemlélik az „ősi” létet – a hippi-életmódot, ha úgy tetszik –, sőt néha ki is gúnyolják azt. A film erőssége a témáival szembeni reflektált, kritikus hozzáállásban rejlik, és annak fokozatosságában, hogy hogyan adagolja a ritualitás, az ősi lét jótékony hatásait. Az, hogy a szigetlakók milyen sámánkodásnak tűnő módszereket használnak a lélek megtisztítására, taszító lehet, viszont azon hitvallásukkal, hogy a gyógyulás csak közösségben lehetséges, elég nehéz nem egyet érteni – de lehet, a Butterfly ezt is megengedi. Attól függetlenül, hogy a vége felé túlcsordul a szentimentalizmus és a happy end, egy jól időzített dialógussal ezt a vádat is elkaszálja, majd hagyja csordulni tovább. 9/10 (mo)

Goran Stanković: Oce nas / Our Father

„Isten nevében kiverem belőled a gyengeséget, de hidd el, nekem jobban fáj, mint neked” – vallja az az istenkomplexusos pap, aki a szerb természet lágy ölén rehabilitációs centrumot működtet, motorral és dzsippel jár, és azt hiszi, Isten nevében bármit megtehet. Hogy kinek hány istene van és hogy az az isten milyen, erre próbálnak rájönni a legtöbbször a családjuk által centrumba küldött heroinfüggő férfiak. Édesanyja által kerül oda Dejan is, az Our Father (kb. Miatyánk) főszereplője, aki bár egy ötéves kisfiú apja, ő maga is apára vágyik: először szkeptikusan figyeli, majd bálványozza a centrum vezetőjét, Branko ortodox atyát, aki látszólag segít is neki a lelki és testi tisztulásban. Dejan szemén keresztül követjük a sztorit, Goran Stankovic első nagyjátékfilmjének mégis sikerült valós eseményekből inspirálódva olyan univerzális történetet létrehoznia, amely árnyaltan beszél hatalomról, hit és az egyház viszonyáról, sőt, ebben az esetben kizárólagosságáról. Valamint a függőségről mint olyan jelenségről, ahol az embereknek nem megmentésre, hanem irányadásra van szükségük.

Az Our Fathernek nem az a célja, hogy lejárassa az ortodox egyházt, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Branko atya karakterábrázolása: egy ideig sikerül elhitetni a nézővel, hogy van valami abban, amit az atya képvisel. A belső erővel, közösség erejével, a gyógyulással kapcsolatban vannak olyan gondolatai, amelyek szinte végig fenntartják a dilemmát, hogy azok a módszerek, amiket alkalmaz, hatásosak-e. Egy bizonyos pontig: visszakerül a centrumba egy férfi, aki már egyszer kiszabadult onnan, és feje tetejére állítja Dejan hitrendszerét. És az alkotók véleménye valahol itt ér körbe: miért készítettek el egy olyan filmet, amiért bár még a szerb mozikban még be sem mutatták, már az előzetes megjelenése után sok utálatot kaptak. És miért forgattak le egy olyan filmet, amire nem kaptak engedélyt az ortodox egyháztól. Mert van az a pont, ahol egy tett moralitásának kérdése már nem megkérdőjelezhető. 10/10 (mo)

Ezequiel Salinas, Ramiro Sonzini: La noche está marchandose ya / The Night is Fading Away

Ma már külön szubzsánere van a moziban játszódó filmeknek, s az argentin rendezőpáros debütfilmje is ehhez a hagyományhoz kapcsolódik ezer szállal – no meg magához a harmincas-negyvenes évek klasszikus filmjeihez, amik végtelenített rotációban mennek egy argentin nagyváros lepattant mozijában. Itt dolgozik Pelu (Octavio Bertone), a halkszavú, magába zárkózó mozigépész, akit a film elején leépít az önkormányzat, de ottmaradhat a moziban éjjeliőrnek nevetséges fizetésért. Innentől kezdve aztán igazán belakja az ódon filmszínházat, szellemként kering a széksorok között, a vászon mögötti alkóvban alszik. Éjszakai látogatói is akadnak – mindenki mást szeretne a céltalanul sodródó fiútól, akit viszont látszólag kielégít, hogy teljesen beköltözött a filmek közé. Lelkiállapotát a vetített filmek tükrözik: például amikor John Wayne azon elmélkedik A vörös boszorkány titkában (Wake of the Red Witch, 1948), hogy „a hajó több, mint hajó. Egy otthon, egy világ, ami lélegzik”, mi már jól tudjuk, hogy akár a moziról is mondhatná ugyanezt.

A mozi pedig éjszaka Peluval együtt átlényegül: van, amikor rögtönzött szexkamera-stúdió, máskor szociális lakás a környék hajléktalainak. Amikor az egyikük egy klasszikus Sirk-melodrámát vígjátékként emlegeti, Pelu megdorgálja a műfajtévesztésért. Az elmúlik az éjszaka is ilyen: finom, kesernyés humora alapján vígjátékként is értelmezhetjük, de igazából a Goodbye, Dragon Innre hasonlító melodráma az elmúlásról, a mozi jótékony sötétjéből a fénybe való szomorkás kilépésről, felnövésről. A film első pár percében kissé zavaró a fekete-fehér, „kamu 35mm” látványvilág, de hamar meg lehet szokni, pláne hogy Ramiro Sonzini, aki a film operatőre is, egészen lenyűgöző noiros beállításokat talál a – néha parányinak, néha meg tényleg egy egész világnak tűnő – córdobai filmszínházban és körülötte, a képeket pedig remek hangdizájn és ügyes zenehasználat kerekíti ki az idei verseny egyik leghangulatosabb filmjévé. 9/10 (jbn)

Holtai Gábor: Itt érzem magam otthon

A filmről korábban jelent meg kritikánk: „...a mozi csúcspontja egyértelműen Lovas Rozi alakítása, aki egy új műfajban mutatja ugyanazt a finom, de közben erőteljes jelenlétet és nem utolsósorban humort, amit korábban már más produkciókban is láthattunk tőle.” (Vigh Martin)

Szép ház, jó környék – Holtai Gábor: Itt érzem magam otthon

2026. január 20.

Holtai Gábor független gyártásban készült mozija a magyar filmkultúra ritkán látogatott területeire téved: a debütáló rendező olyan thrillert készített, amely kortárs valóságunkra reflektál. Az Itt érzem magam otthon vállalásai feltétlenül szimpatikusak, filmként azonban vannak problémás elemei.

Olvasd tovább