Az idei versenyben is tizenkét film indul a Transilvania Trófeáért, mi pedig mindegyikről közlünk rövid véleményt. Íme, az első, négyes csokor versenyfilm a 25. TIFF-ről.

Juan Pablo Sallato: Hangar rojo / The Red Hangar

Gyászba borult Santiago, amikor 1973 szeptemberében meghalt Chile baloldali, marxista elnöke, és egy katonai puccs következtében politikai okokból elkövetett gyilkosságok, mészárlások kezdődtek – és 17 évig tartó katonai diktatúra. Juan Pablo Sallato debütfilmje Jorge Silva, egy légierő-akadémia vezetőjének szubjektívjén keresztül láttatja a felborult rend első napját, és annak morális dilemmáját, hogy az a hangár, ami eddig üresen kongott, most vérfürdővé változott, és ez ellen ki mit tehet. „Ha parancsot kapok, nem szólok.” Jorge Silva azok közé a katonai vezetők közé tartozik, aki mindennél jobban tiszteli hivatását, tisztában van annak felelősségével, hogy egy hierarchikus rendszer valamely lépcsőfokán egyensúlyozik, és mindig aszerint is cselekszik – hacsak embersége nem szól közbe. A „latin-amerikai thrillernek” aposztrofált nagyjátékfilm fekete-fehérben, a főszereplőre tapadva dolgozza fel az emberi szabadság, brutalitás, döntéshozatal, a rendszerben való létezés és annak kiforgatásának a temáit, miközben a zenei aláfestés és a fókusz narratív és stilisztikai elemként határozza meg, hogy a néző mennyit és hogyan kap a történésekből. Tudatosan kerüli a brutalitás megmutatását, csak kiemelt pillanatokban teszi ezt, így a nézőre bízza, hogy a főszereplő arcán megjelenő érzelmek alapján elképzelje, mi is történik a homályban.

A Vörös hangár egy napba sűrít minden eseményt, egy napot ad Jorge Silvának, hogy eldöntse, teljesíti-e a parancsot, mindezt 81 perc játékidőbe szuszakolva – és azt hiszem, pont ez a sűrítés nem tett jót a filmnek. Olyan távol van egymástól az erkölcsi dilemma két végpontja – szabadság versus fogság –, hogy annak kifejtése, árnyalása, hitelessége sokkal több játékidőt igényelne ahhoz, hogy ne csak lássam, hanem végig át is érezzem a főszereplő kínlódását. Erős állításokat dob fel akár a maszkulinitás és az érzelmek, akár a szép szó és az agresszió, akár a hűség és a fogság viszonyáról, de azok elmélyítésére sokkal több időre lett volna szükség. És valószínűleg ezt a hiányérzetet tetézi azon sanda gyanúm is, hogy a filmnek nem tett jót a fekete-fehér. A nemzeti gyászt, a „múlt” feldolgozását hivatott érzékeltetni, ehelyett a feldobott dilemmákat, témákat – amik önmagukban izgalmasak és eredeti gondolatok – sematizálta, helyenként didaktikussá tette. 7,5/10 (mo)

Carlos Saiz Espín: Lionel

Lionel és Lionel, apa és fia története, ahogy ez lenni szokott, bonyolultabb, mint látszik. A road movie műfajának komfortjába, sokszor intimitásába csomagolt családi portré valahol a fikciós és dokumentumfilm pengeélén egyensúlyozik, de csak megvágja magát. Lionel húszas évei teljében tengeti mindennapjait, édesanyja halála után alkalmi munkákból és az állam támogatásából tartja fenn magát. Életébe édesapja kavar bele, aki a szavak szintjén egyszerűen képtelen apaként viselkedni, csak akkor válik érzékennyé, ha magáról beszél, és valójában az sem derül ki, hogy miért akar a fiával lenni, ha folyton csak bántja. A Spanyolországban élő férfiak kiruccannak hát Franciaországba, hogy meglátogassák a szűk család harmadik tagját, Aliciát, Lionel nővérét, aki hallgatás és elérzékenyülés helyett szájkaratéval próbálja az apa személyiségét kordában tartani. Lionellel ellentétben ő már elfogadta, hogy apjuk soha nem fog megváltozni. És valahol itt jön be a fikció és a dokumentarizmus viszonya, dilemmája: Carlos Saiz debütfilmje egy valós család három tagjának útifilmjét forgatja le, a szereplők saját nevükkel, identitásukkal jelennek meg a vásznon, innen a dokumentarista réteg, a filmnyelvi megoldásokból és a narratív sűrítés módjából pedig a fikciós.

Hol jön be a fikció védelme egy olyan családdal szemben, akiknek valós élete jelenik meg a vásznon? Nevezhetjük reprezentációnak? A filmet nézve egyértelmű, hogy a forgatókönyv improvizációkon alapul, a szünetek hiánya, a dialógusok ritmusának pontatlansága mind arra utal, hogy ezek a beszélgetések a kamera nélkül is megtörténtek volna, csak éppen a kamera is ott volt a hátsó ülésen. Sőt, a csendek hiánya már-már fullasztóvá teszi a nézői élményt, de ahogy telik a film, Carlos Saiz úgy lazít a struktúrán és iktat be csendeket, atmoszféraképeket, mintha azon igyekezne, hogy az apa szimpatikussá váljon. Kérdés, hogy ez hogyan történne akkor, ha a film színészei nem önmagukat játszanák. És ez a kérdésfelvetés szerintem az összes alkotói döntést beárnyékolja, átitatja, és ehhez még ezernyi más kérdés is tartozik: pl. hogy a dokumentarista jelleg miért nem befolyásolja a film stilisztikai megoldásait? A Lionel fikció és dokumentarizmus között két szék közé esik, miközben életszerűségével az érzelmi hatásra apellál, és ezt el is éri. 6/10 (mo)

Vincent Maël Cardona: Le Roi Soleil / No One Will Know

Az alkotás eredeti francia címe Napkirály, ami a fényűző XIV. Lajosra utal – a film az ő udvarában indul egy olyan prológussal, amiben magát Casanovát látjuk, amint az állami lottó létrehozását sürgeti – de az egész csak nagyon halványka ok-okozati viszonyt ápol a tulajdonképpeni cselekménnyel. Mindössze annyi, hogy abban egy nyertes lottószelvény indít el visszafordíthatatlan folyamatokat. Virtigli kamarafilmes történet, a helyszín egy lepattant, XIV. Lajos nevét viselő bár valahol a versailles-i kastély környékén, ahol a hajnali órában véletlenszerűen odagyűlt emberek – a két kínai báros mellett két zsaru, egy juppi, egy ártatlan szemlélő, egy pitiáner bűnöző és egy szerencsés-szerencsétlen öregember – kerülnek szétszálazhatatlan erkölcsi katyvaszba egy halálos lövöldözés miatt. A film az első félórában Rashomon-játékot játszik, amiben a fabula mindig épp a pillanatnyi érdek alapján változik, de mire a néző ráérez a sodrására, a játék megszakad, és a sztori lineárisan csordogál tovább, mindössze pár-pár percnyit ugrándozva oda-vissza az időben, a Ponyvaregényt utánozni akarva – de csak akarva.

A karakterek helyett inkább a környezet hangulatos bevilágítására koncentráló, laposan esztitézáló, noiros operatőri munka mellett a forgatókönyv gondoskodik a leginkább arról, hogy a történet végül ne igazán álljon össze egy kielégítő kerek egésszé. A karakterek felének ha nincs is konkrét háttértörténete, hamar kiérezhető, hogy miért vannak ott a sztoriban – a másik fele pedig csak azért került bele, hogy legyen body count. Fordulatos a sztori, de öncélú, és sok íve nincs. Ugyan átlebegi az a Casanovától eredeztetett, aztán a bekokainozott juppi bróker figurája által is visszamondott ötlet a társadalmi rangok átjárhatatlanságáról, meg arról, hogy az emberek úgysem tudnak amit kezdeni egy ekkora mennyiségű pénzzel, még ez a szájbarágós üzenet is elsikkad valahol a kisjátékfilmnyi ötletből 100 percessé duzzasztott film sorai között. Ezért kár volt beengedni ezt a stábot a Tükörgalériába. 6/10 (jbn)

Akinola Davies Jr.: My Father's Shadow

Két kisfiú próbálja elütni az időt egy üres ház előtt egy padon, vagy a porban játszva valahol Nigériában. Valahogy fura az az egész nap, a falu fölött köröző keselyűk látványa sem ígér sok jót. Aztán egyszercsak megjön a szél, és vele együtt rég nem látott apjuk. Épp csak beugrott most is: máris készül visszaindulni Lagosba, hogy felvegye több hónapja késlekedő fizetését a gyárból. Ezen a különös napon az ország az 1993-as elnökválasztás eredményét várja, az emberek izgatottan politizálnak, remélik, hogy a katonai diktatúrát végre leválthatja a demokrácia. A nap hármuk kapcsolatát megerősítő, kulcsfontosságú eseménnyé válik: emlékezetes családi kirándulássá, amelynek soha vissza nem térő alkalmával a nyolc éves végre apjához vághatja az állandó távolléte miatti dühét, a világot már könnyebben értelmező tizenegy évesnek pedig lehetősége nyílik jobban megismerni és megérteni az apját – valójában az ő melodráma-illatú felnövéstörténete ez a film.

A film erőssége a gyermeki nézőpont, amely főképp nagyközelikben kivitelezett apró megfigyelések sokaságából épül fel: a rothadó gyümölcs körül dongó legyek, a faággal piszkált, apró állatkoponya, a néni állán a szakállka, az oldalra araszoló rákocskák, a zsákmányt ejtő hangyák, a karszőrzetre tapadt homok stb. csupa olyan pici részlet, amin az egzisztenciális gondokkal küszködő felnőtt figyelme már nem képes elidőzni. Az apa megjelenésekor elérhetetlen, nyers modorú óriás, a film végére érzelmekkel teli, esendő kisember. A gyermekek világába óhatatlanul beszivárog a politika is: az újságok szalagcímeit, a rádió duruzsolását, a nem túl bizalomgerjesztően figyelő, mindenütt jelen lévő fegyveres katonákat nem lehet nem észrevenniük, ha értelmezni legfeljebb apjuk reakciói mentén, egyszerűsítve képesek is. Az amatőr felvételekre emlékeztető, látomásként vagy emlékszerűen bevillogó képsorok értelmezik a címbe belefogalmazott árnyat, a film teljes hosszában kitartó rosszatsejtünk-érzést, ugyanakkor általuk átérezhetjük a személyes alkotói vallomást, s hogy a film önéletrajzi elemeket is tartalmaz. Elsőfilmként különösen ígéretes. 7/10 (bk)