Menekültérzésből szürrealizmus, az anyaság megélése siketnémán, egy Korán-égetés miatt hisztéria, és egy korzikai maffiózó-történet: íme, az idei TIFF-es versenyfilmek utolsó adagja.

Noaz Deshe: Xoftex

Nincs túl sok értelme cselekményismertetőt írni Noaz Deshe második, Xoftex c. nagyjátékfilmjéhez, mert nem igazán van neki. Egy kaotikus, roncsolt narratívájú, szabad asszociációs áramlású, helyenként szürrealista képi világú, kreatív flow-filmmel van dolgunk. A szereplők a görögországi Softex menekülttábor lakói, akik menedékjogi kérelmük elbírálására várnak, közben telefonnal vígjátékszkeccseket és horrorfilmjeleneteket forgatnak, mialatt a saját körülményeik is egyre horrorisztikusabbá válnak. A valóság és a fikció, az álom és a rémálom képei váltogatják egymást, titkos kísérletekről és vírusokról terjednek pletykák a táborban, mígnem az egész egy neurotikus audiovizuális robbanásba nem torkollik.

Mindenképp izgalmas vállalás, hogy az általában dokumentarista vagy realista megközelítésmódot kívánó témát radikálisan más szemszögből közelíti meg a film, de a dokumentarista alapanyag itt is jelen van. Deshe több interjút, élményanyagot, és egy nagyszabású színházi workshop tapasztalatait használt fel a mozaikfilm összeillesztéséhez. Ennek konkrétumai csak nyomokban érhetőek tetten a filmben, hiszen a rendező célja egyértelműen egy élmény megteremtése volt, nem pedig a személyes menekülttörténetek újramesélése. A zűrzavaros, szédítő formanyelv minden bizonnyal a migránstapasztalat filmnyelvvé alakítására tett kísérlet, ami többé-kevésbé működik: létrejön az otthontalanság szorongató érzése, a semmi földjén való várakozás dezorientáltsága, az élet narratívájának szétesése. Ennek azonban ára is van: egyrészt néha zavaróan követhetetlenné válnak az események, másrészt a cselekmény nélkülözése nem engedi meg a szereplőkkel való azonosulást, nézőként pedig érzelmileg gyakran távol maradunk. Ha azonban ezeken képesek vagyunk túllépni, és elfogadni a cselekmény hiányában létrejövő kényelmetlenség-érzetet, egy egészen erős, stílusos, és hatásos mozgóképes élményben lesz részünk. Plusz van két-három olyan szekvencia banne, ami moziban, nagyvásznon hatalmasat üt. 7/10 (sztercey)

Eva Libertad: Sorda / Deaf

A Deaf (kb. Siket) első ránézésre olyan film, amiből egymilliót láttunk már. Realista, fesztiválos indie dráma, ismerős hangulattal, ismerős beállításokkal és kamerakezeléssel, kiszámítható ritmussal és vágási logikával. Ami azonban magasan kiemeli az átlagból, az a szikár, mellébeszélések nélküli, emberi ellentmondásoktól feszülő erős drámai szál. Ángela (Miriam Garlo) siketnéma, párja, Héctor (Álvaro Cervantes) hallóképes. Épp a gyerekük születését várják, de kérdésként merül fel, hogy az örökli-e édesanyja siketségét, vagy sem. A kislány megszületése azonban teljesen felborítja az egyébként stabilnak tűnő, és rengeteg munkával felépített párkapcsolatot.

A Deaf ereje mindenekelőtt a nagyon profi, feszes forgatókönyvben rejlik, ami nem fél belemenni az ellentmondásokba, Ángela nehezen feloldható érzelmi kettőségébe: a fiatal anya egyrészt szeretné, hogy a gyerekének ne kelljen majd megküzdenie ugyanazokkal a viszontagságokkal, amikkel neki kellett – másrészt meg attól fél, hogy nem lesz képes vele megfelelően kommunikálni és a gyereke sokkal jobban fog kötődni a hallók közösségéhez. Realizmusa ellenére a film nem tesz fölösleges, kisrealista kitérőket, nem időz el indokolatlan részleteken, Eva Libertad rendező pedig láthatóan nagyon tudta, hogy mit akar kommunikálni, és ezt hatásosan meg is teszi. A film legnagyobb erénye a mértéktartás: kellőképpen érzékeny, de nem giccses, épp annyira hatásvadász, amit még eleganciával tud kezelni, pontosan annyit ad, amennyi szükséges az érzelmi helyzet átéléséhez, és a siketnémaság élményének filmhang általi közvetítése sem válik fárasztóvá. Ha valami a hátrányára válik, az pontosan a szigorú profizmusa: a film soha nem lép túl a saját komfortzónáján, a biztonságos dráma műfaján belül marad anélkül, hogy valami új vagy eredeti megközelítésmódot látnánk. Ezzel együtt határozottan díjgyanús film. 8/10 (sztercey)

Julien Colonna: Le royaume / The Kingdom

Nehéz az élet, ha az ember lánya kamasz, különösen ha az apja nem más, mint a környék rettegett maffiavezére. Lesia nem átlagos kamaszlány, erről már a film legelső jelenete biztosít: vaddisznót cipelő vadászok közül lassan kiválik egy lány, aki aztán lazán kibelezi a fellógatott zsákmányt. Eleinte nem is értjük, mit keres ez a tiszta tekintetű, mégis keménykötésű kiscsaj egy vadászaton, hova ragadja el nagynénje beleegyezésével egy motoros, és mit keres ebben a csupa marcona férfival benépesített világban, ahol mindenki a tenyerén hordozza. Maga sem sejti, hogy bármi különös lenne aprókora óta megszokott életében, míg el nem határozza, hogy ezúttal nem engedi el imádott és ritkán látott apját: szorosan a nyomába szegődik, és csendes makacsságával eléri, hogy élete állandó része lehessen. Ennek persze ára van: meg kell tudnia a kegyetlen igazságot erről a csupaszív emberről, aki keresztapaként csendes szóval irányítja barátait láthatatlan birodalmában. A melodrámába oldott gengszterfilm felnövéstörténetének alapkérdése az, hogy vajon a bűnnek ebben a látszólag cseppet sem riasztó, sőt meleg és otthont nyújtó világában Lesia milyen útra tér: miközben apja megállíthatatlanul sodródik a(z egyébként jól megérdemelt) végzete felé, a család s az otthon fogalma relativizálódik, vajon tiszta maradhat-e az a tekintet.

A korzikai Julien Colonna remek ritmusú első nagyjátékfilmje (kb. A birodalom) több mint három évig forgott többnyire amatőr szereplőkkel – a főszerepet alakító Ghjuvanna Benedetti és az aranyszívű maffiavezért alakító Saveriu Santucci sem hivatásos színész –, a bemutatója tavaly volt a Cannes-i Fesztiválon. Különlegessége a táj szépsége és a korzikai nyelv, amelyet manapság már csak a helyiek kis százaléka használ, filmben pedig különösen ritkán hallható.  8/10 (bk)

Mehmet Akif Büyükatalay: Hysteria

A hessei születésű Büyükatalay második egészestés alkotása önreflexív thriller művészi közlésvágyról, alkotói nagyravágyásról, benne az improvizált pillanatok nagyszerűségével, alulbecsült statisztákkal, lesikamerával és gyúlékony celluloidtekerccsel. A sztori szerint egy megtörtént eseményeket – egy rasszista hátterű németországi gyújtogatás tragédiáját – feldolgozó film forgatásán a díszlet többi részével együtt sikerül elégetni egy igazi Koránt. A őszinte érzelmeket kiváltó jelenethez a közeli menekültszállóról beszervezett három statiszta egyike szóvá is teszi emiatti döbbenetét és felháborodását. Aztán eltűnik egy kulcscsomó, majd a felvételeknek is nyoma vész, és egyre több szereplő fejére kerül vaj az apróbb-nagyobb hibák és a mentegetőzések szülte hazugságok egyre sűrűbb szövevényében.

A Hysteria izgalmas képet fest napjaink Németországáról, vagy annak egy névtelen zugáról, ahol szinte senki sem „tősgyökeres” német talán Lilith-en, a produceren kívül: férjétől, a rendező Yiğittől kezdve a statisztákig mindenki közel-keleti származású, s a történet egy török felmenőkkel rendelkező egyetemista lány szemszögéből bontakozik ki, aki filmszakos gyakornokként részt vehet a forgatáson. Legfontosabb üzenete – s ennek egyértelműsítésében a film végi, Poirot-szerű szembesítésjelenet és a váratlanul keretessé záruló szerkezet is lényeges szerepet játszik – talán az, hogy mennyire abszurd butaság skatulyázni az embereket pl. németként vagy bevándorlóként/muzulmánként/különböző társadalmi rétegekhez tartozóként: amennyire különböző lehet a Koránhoz való viszonyulásuk, épp annyira lehet hasonló a származásuktól függetlenül bennük feszülő személyes becsvágy.  8/10 (bk)

TIFF 2025: a versenyfilmek 2. – Acts of Love; Myocardium; To a Land Unknown; Three Days of Fish

2025. június 17.

Családok, szerelmek és háború elől menekülők drámáit szipoghatjuk, izgulhatjuk, vagy épp unatkozhatjuk végig a TIFF idei versenyfilmjeit nézve. Második adag.

Olvasd tovább