Családok, szerelmek és háború elől menekülők drámáit szipoghatjuk, izgulhatjuk, vagy épp unatkozhatjuk végig a TIFF idei versenyfilmjeit nézve. Második adag.

Jeppe Rønde: Kærlighedens Gerninger / Acts of Love

Egy bentlakásos iskolához hasonlító szűk és sötét folyosó képével Jeppe Rønde filmje már az első képsorokban megteremti azt a fojtogató, a bezártság érzetét keltő légkört, ami aztán végig uralkodó marad. Nem is csoda, hiszen a cselekményt olyan múltbéli emlékfoszlányok és titkok szövik át, amelyeket a szereplők legfeljebb elfojtani tudnak, de szabadulni tőlük nem. Az Acts of Love (kb. a Szeretet tettei) egy nagyon furcsa, a vallást a pszichológia módszereivel ötvöző szekta életének mindennapjaiba nyújt betekintést. A közösség, ahogy az lenni szokott, a világtól elzárkózó, önfenntartó életmódot folytat, bizarrabbnál bizarrabb rituálékkal, hiedelmekkel és szabályokkal, amihez az emberi psziché legsötétebb bugyraiban jártas vezető, Kirsten (Ann Eleonora Jørgensen) által érzelmi kontroll is társul. Hanna (Cecile Lassen), a szekta egyik tagja az összes férfitársával együtt szorgosan munkálkodik azon, hogy teherbe essen, amikor váratlanul megjelenik az öccse, Jakob (Jonas Holst Schmidt). Hanna az öccse érkezésére adott rémült és elutasító reakciójából, a testvérpár közti tapintható feszültségből már előre sejthetjük, hogy a múltban valami félelmetes és szégyenletes titok lappang, amelynek sem emlékétől, sem a rájuk gyakorolt hatásától nem tudnak szabadulni. A testvérek titkának kilétével kapcsolatos jelzéseket Jeppe nagyon finoman, ráérős ritmusban adagolja, kivárja a megfelelő pillanatot, hogy megmutassa azt, ami már régen benne volt a levegőben, nagylelkűen megadva ezzel a nézőnek a sejtése beigazolódása fölött érzett „tudtam én!”-pillanat örömét.

Az Acts of Love nehéz témákkal terhelt film, melyek súlya alatt a történetmesélés időnként meg-megroskad. Ahogy haladunk előre a történetben, egyre többször van olyan érzésünk, hogy a csoporton belüli és családi patológiák néha kissé már valószerűtlen halmozásával a film mindenáron sokkolni akar. A két főszereplőt alakító színész közti kémiának, az igényes képi világnak, valamint néhány bravúros megoldásnak köszönhetően azonban képes felülkerekedni a helyenként elég erőteljes traumapornó-jellegen. Például az, hogy az egyik szektabéli kisfiú, Miilu, aki nagyon közeli viszonyban van Hannával, egy képzeletbeli labdát dob Jakobnak, olyan, a Nagyítás zárójelenetét megidéző motívum, amely szépen érzékelteti az emberek közt működő láthatatlan és örök erőket, ami egyik központi témája a filmnek. A tudattalan felszínre jövő tartalmai, a gyermeki lét és a felnőttség közti határátlépések, illetve a játék és a rítus a történet végére szépen futnak össze egy mitológiai szálban. Ezekért a bravúrokért pedig megéri átvészelni a a gyógyíthatatlan sebekben való, helyenként fárasztó vájkálást. 7/10

José Manuel Carrasco: Miocardio / Myocardium

Egy volt szerelmesek közti párbeszéd, amelyben a múltban elkövetett hibák és sérelmek újra és újra megismétlődnek. A spanyol forgatókönyvíró, José Manuel Carrasco első egészestés rendezése variációkat tartalmaz egy témára: az életközépi válságban levő Pablo (Vito Sanz) kétségbeesésében épp egy nagy marék gyógyszert rágcsál a reggeli kávéja mellé, amikor felhívja az első szerelme, Ana (Marina Salas), majd egy rövid egyeztetés után már csenget is az ajtón. Rövid ajtóbanácsorgás, bárgyú vigyorgás és jópofizás után Pablo beengedi a lányt, ezzel útnak indítva azt a végeérhetetlen és parttalan beszélgetést, ami minden egykori szerelmespár közt lejátszódik egyszer. Pablo és Ana közt azonban ez a beszélgetés újra és újra lejátszódik – a fejlődés reményében. Az újrajátszást egy eléggé bejáratott keret teszi lehetővé, amelyben egy narrátor alakítja az eseményeket, és lapos didaktikussággal már az elején bejelenti, hogy a szerelem, akár egy műalkotás, mindig tökéletesíthető.

Az első, viharos találkozás egy átlagos spanyol szappanopera-epizódtól legfeljebb annyiban különbözik, hogy itt mindkét fél sikertelen művész – Pablo író, aki tíz éve nem írt semmit, Anának pedig színésznői ambíciói voltak, melyekről letett –, így időnként magasröptű megjegyzéseket is tesznek az élet nehézségéről. Ezt követően a narrátorral együtt a néző is a fejlődés reményével vág neki a másodiknak, majd a harmadiknak – és így tovább. Ez a fejlődés azonban csak a két szereplő közti kommunikációban következik be, a történet nem válik élvezhetőbbé. A jelenetek közti különbség csak árnyalatnyi, leginkább abban mutatkozik meg, hogy mindegyik újrajátszással fogyatkozik a latinos vérmérsékletű vita. Ana és Pablo jelentről jelenetre más-más attitűddel közelítenek egymáshoz, mintha a narrátor – akit amúgy csak mi nézők látunk, ők nem – rendezői utasításaira váltanának regisztert, amiben játszanak. A Miocardium (kb. Szívizom) annyira igyekszik, hogy hatást gyakoroljon a nézőre, hogy az amúgy is giccsben fuldokló történetre a végén még rátromfol egy nem kevésbé klisés fordulattal, ezzel végleg kizárva az olyannyira szomjazott fejlődés lehetőségét. 5/10

Mahdi Fleifel: To a Land Unknown

A háború az emberi méltóság leépítésén dolgozik, még akkor is, ha nem vagyunk a közvetlen közelében. A dubai származású, de Nagy-Britanniában élő Mahdi Fleifel számos nemzetközi filmfesztivál versenyprogramjában szereplő, és máris több díjjal is elismert filmje ezt mutatja meg nekünk egy szívszorító karakterdrámában. Reda (Aram Sabbah) és Chatila (Mahmoud Bakri) két fiatal palesztin menekült, akik Athénban egyéb lehetőség híján kisstílű bűnözéssel – lopással, zsebtolvajlással és saját maguk prostituálásával – próbálkoznak pénzt szerezni hamis útlevélre, amivel Németországba utazhatnának tovább. A két unokatestvér a nyomor elviselhetetlenségétől vágyálmokba menekül: németországi családi kisvállalkozásuk, egy kávézó vagy étterem elindításáról álmodoznak, miközben nap mint nap saját értékrendjük egyre radikálisabb megtagadására kényszerülnek a túlélés érdekében. Fleifel filmje egy rendkívüli érzékenységgel és empátiával felépített, sokrétű, dinamikus, de ugyanakkor lírai történet a menekültek helyzetéről és a köztük uralkodó kegyetlen viszonyokról.

Az athéni utcák farkastörvényei szerint a túlélés, jobb esetben érvényesülés csak más kárán lehetséges, a két fiú pedig ehhez a kegyetlen valósághoz való alkalmazkodás kétféle archetípusát testesíti meg. Chatila, akit a feleségével és kisfiával való találkozás reménye éltet, foggal-körömmel kapaszkodik a németországi út lehetőségébe, míg Reda nem bírja elviselni azt az embertelenséget, amelybe belekényszerül. A filmet a fordulatokkal teli, akciódús történeten kívül a színészi játék is maradandó élménnyé teszi. A Chatilát megformáló Mahmoud Bakrit alakításáért többek közt a Thesszaloniki Filmfesztivál, a Vörös Tenger Nemzetközi Filmfesztivál és a Cinephile Association is a legjobb színésznek járó díjjal jutalmazta, de kivétel nélkül mindegyik szereplő játéka magával ragadja a nézőt. A szűk kétórás cselekmény alatt őszintén megszeretjük ezt a két fiatalt, és az utolsó utáni pillanatig drukkolunk, hogy elérjék a céljukat – (és) a repülőgépet. (Az utolsó jelenet az egyik legszebben nyitva hagyott befejezés, amit valaha filmben láttam.) A To a Land Unknown (kb. Egy ismeretlen földre) minden bizonnyal az idei TIFF egyik legmaradandóbb élménye, amely két fiatal férfi szívszorító történetén keresztül – a film végére érdemes előkészíteni a papírzsebkendőt – nem róluk, hanem az őket elembertelenítő körülményekről mond ítéletet. 9/10

Peter Hoogendoorn: Drie dagen vis / Three Days of Fish

Sok hallgatás, néha egy-egy félmosoly – és semmi ölelkezés. Peter Hoogendoorn debütfilmje egy örökzöld témát, az apa-fiú kapcsolatot jár körül abban a komoly és elégikus stílusban, ami a témának dukál – lassú, hosszan kitartott statikus jelenetekkel, fekete-fehérben. Dick, akit az alakításáért több ízben is díjazott Guido Pollemans alakít, egy negyvenes éveiben járó, kopaszodó férfi, aki a film játékideje alatt azt a nem több és nem kevesebb, mint három napot készül eltölteni az apjával, Gerrie-vel (Ton Kas), amit minden évben szokott. Hamar kiderül számunkra, hogy az alma bizony elég messze esett a fájától – talán épp ez az oka, hogy apa és fia évente egyszer, és akkor is rövid időre találkoznak. Dick az a fajta agglegény, aki nem akar felnőni, kisfiús játékossággal, már-már infantilizmussal veti bele magát az életbe, míg Gerrie komor és hallgatag ember. Amikor fia a nagyapjáról faggatja, ő türelmetlenül vágja rá, akár egy idegesítő kiskölyöknek, hogy „amikor két ember nem beszélget, nem sok mindent mondanak”, ezzel is arra utalva, hogy a családjukban nem divat a kommunikáció.  Hoogendoorn azonban nem esik túlzásokba, őt nem a fiát állandóan kasztráló apa figurája érdekli, inkább finom, a humort sem nélkülöző motívumokból épít fel egy komplex viszonyt két, érzelmeit kimutatni képtelen férfi közt. Amikor már-már azt hinnénk, hogy Dicknek és Gerrie-nek csak a hallgatása egyforma, apa és fia egy sor enyhén groteszk eseményt élnek át együtt, amelyek lehetőséget adnak rá, hogy a maguk sajátos módján, de mégis kifejezzék egymás iránti szeretetüket (Gerrie például a kiműtött bölcsességfogát ajándékozza fiának).

Annak ellenére, hogy a főszereplők közti kommunikációhoz hasonlóan a cselekmény is kissé akadozik néha, a Three Days of Fish (kb. Három nap hal) egy szerethető történet, amelyben a kifinomult humort a közelgő elmúlás felkiáltójelei ellenpontozzák. Legnagyobb bravúrja, hogy úgy jelenít meg valamit, hogy közben nem mutatja meg, mégpedig azoknak az érzelmeknek a gazdagságát, amelyek apa és fia viszonyában mindvégig ott lappanganak, de sohasem jutnak kifejezésre. 8/10

TIFF 2025: a versenyfilmek 1. – Peacock; Rains over Babel; Debut, or, Objects of the Field of Debris as Currently Catalogued; The Weeping Walk

2025. június 16.

Östlund-parafrázistól talált képekből szőtt metanarratíváig: eklektikusan indul az idei TIFF versenyfilmjeit bemutató sorozatunk.

Olvasd tovább