Östlund-parafrázistól talált képekből szőtt metanarratíváig: eklektikusan indul az idei TIFF versenyfilmjeit bemutató sorozatunk.

Bernhard Wenger: Pfau – bin ich echt? / Peacock

Az osztrák Bernhard Wenger a személyiség társadalmi konstrukcióját szatirizáló első nagyjátékfilmje egy kicsit túlságosan östlundira sikerült. Antihőse, a pedáns és jóképű Matthias (a Nyugaton a helyzet változatlanból ismert Albrecht Schuch) bármilyen szerepre megbízhatóan kibérelhető: művelt élettárs, sikeres családszerető fiú, az osztálynak bemutatható menő apuka vagy tréner akivel a veszekedést gyakorolhatjuk – bármit maradéktalanul eljátszik. Noha ez nem színészet, ahogy Matthias exkluzív partnerbérlő ügynöksége kiemeli, annál szervesebben átélt performansz, a meghatározott szerep teljes elsajátítása. Matthias legalábbis ezekre a kapcsolataira is ugyanannyira odafigyel, mint saját párkapcsolatára – amit hamarosan szóvá is tesz barátnője, amikor úgy dönt, hogy elhagyja: mintha már nem lenne annyira valóságos. Ez kezdi meg Matthias elkeseredett keresését az észrevétlenül elhagyott személyisége után, hogy lassan lerombolja mindazt a rendszert, amit eddig felépített.

Wenger forgatókönyve ügyesen kifigurázza az ilyen szolgáltatásokat igénybe vevő vagyonosok luxusvilágát és az önfejlesztés és mentálhigénia kapitalista ideálját. Miután Matthias egyik kliensének volt férje azzal kezdi őt vádolni, hogy a túl jól sikerült próbák után a felesége elhagyta, megkezdődik Matthias paranoiája: retteg, hogy bosszút akarnak állni rajta, s ugyanakkor megkérdőjelezi, hogy munkán kívüli kapcsolatai nem éppen ugyanúgy felbérelt színészek-e. Ezzel együtt pedig mi is folyamatosan bizonytalanodunk el, hogy a látottakból mi valóság, és mi csak egy megfizetett előadás része. Az elvállalt szerepek pedig egy nagyobb társadalmi szerepkrízisre mutatnak rá: hogyan maradhat érvényes napjaink heteroszexuális férfija a marginalizált identitások felemelkedésével. Wenger pedig a társadalmilag elvárt heroizmust is ügyesen kigúnyolja.

A Japánban működő barát-bérlő cégekből inspirálódó, a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon bemutatott Peacock (kb. Páva – igazi vagyok?) megannyi eredeti részlettel telített: humora sosem erőltetett, jólfésült bajszos főhőse egyszerre megnyerő és mentes bármi önállóságtól, a végére a történet drámáját is szépen kikerekedik. És mégis minden helyzetét ismerjük már hasonló szatírákból: a kényszerhelyzetben hirtelen reagálni nem tudó kasztrált férfit (Östlund), a vendéglőasztal fölött összekapó partnereket (Östlund), a film végén a tanulságot összefoglaló performanszt (Östlund). 7/10

Gala del Sol: Llueve sobre Babel / Rains over Babel

A bábeli zűrzavarra nem kell sokat várni – egy csapat sokszínű és excentrikus reményvesztett találkozik a bibliai városról elnevezett szórakozóhelyen, hogy magával a halállal próbáljanak meg alkut kötni. Limbózás még nem volt annyira szexi, mint a spanyol-kolumbiai Gala del Sol első nagyjátékfilmjében, ahol Dante Isteni színjátéka egy antik queer tragédia tehcno-salsa lázálmában születik újra. Az éjszakai élet purgatóriumába keveredők a cselekményt összefogó klubban próbálják szerencsejáték során visszanyerni életüket a helyi kaszás meglehetősen vonzó inkarnációjától. Így találkozunk Dantéval, akinek éppen lejár a szerződése az említett La Flaca-val; Monet-val, aki túladagolás után siet visszaszerezni testét, mielőtt az elbomlik; Timbivel és Umával, akik szeretett családtagjaik megmentéséért indulnak el megkeresni az est főfellépőjét; és Jacobbal, aki első drag fellépésére készülve lelkipásztor apja elől rejtegeti, hogy stigmákat hallucinál.

Az életekért folyó küzdelem ellenére a film többször emlékeztet, hogy ne vegyük túl halálosan komolyan, a Rains over Babel (kb. Eső Bábel felett) azért komédia marad. A zenés-táncos betéteket akciójelenetek és tapasztalt amerikai szuperhősöket megszégyenítő kung-fu harcok váltják – éppen ezért miután sikerül kiismerni a különböző vallási mitológiákból építkező világ szabályait és feltételeit (hogy például mikor keletkeznek a lelkek valutájaként szolgáló árnyékkristályok), azért meglehetősen klasszikus és nem túlságosan bonyolított dramaturgiával maradunk. A fel-felsejlő drámák azért sem mélyülnek el, mert a filmben minden egy ügyetlen, jelmezszerű jelleget kap. Bizonyos szempontból nagyon is érdekes, hogy a rendező-forgatókönyvíró nem az ismert archetípusokra alapoz, hanem a kolumbiai Cali városának ellentmondásaiból hozza létre a maga eposzi világát. Ez a kisszerűség azonban idézőjelbe is rakja az egészet – csupán egy játék lesz, egy színdarab, ahol nehezen tudjuk eldönteni, hogy mi tényleg látványos és mi csak szemfényvesztés.

A Sundance Nemzetközi Filmfesztiválról a TIFF-re érkező Rains over Babel szinopszisa ígéretesen hangzik, hiányérzetet aztán mégis azért hagy bennünk, mert nem elég merész sem vizuálisan, sem explicitásában. Picit a coming-out történetek sokszor elismételt hurkában akad meg, pedig kiindulópontja fontos felvetés. Ki állítja, hogy a vallás és a csillogó latex- és bőrhámok nem járhatnak kéz a kézben? 6/10

Julian Castronovo: Debut, or, Objects of the Field of Debris as Currently Catalogued

A New York-i Julian Castronovo első nagyjátékfilmje egy Julian Castronovo nevű fiatal filmkészítőt történetét követi végig, aki nyomozásba kezd szobája előző bérlője után. A Debut (hogy már címével megkezdje a metonímiától mentes fogalmak felsorolását) mégsem csak az álvalóság és álfikció okos összekeverésétől válik egyedi élménnyé, de a rendező-operatőr-vágó saját zsebpénzből, saját hálószobájában felvett filmje invenciózus digitális kézművességgel és kutatási technikákkal hoz létre sajátos kísérleti labirintust, ami már csak az intézményes filmkészítés ellenei bojkott miatt is megérdemli a figyelmet.

Az amatőr detektívtörténetet az indítja el, hogy a fiatal rendező nyomokat talál egy bizonyos Fawn Ma nevű, kínai származású műhamisító eltűnéséről. Eredményeit azonban nem ő meséli el, hanem egy titokzatos narrátor, aki a rendező által rögzített anyagokból igyekszik összerakni a nyomozás folyamatát. Miközben ilyenmódon összeáll az ő kifordított autófikciója, a noirokat idéző műfaj fő kérdésévé a hamisítás etikája és esztétikája válik. Az eredetiség és a generált tartalmak egyre népszerűbbé váló kontextusában Castronovo webkamerák, közösségi hálózatok és keresőmotorok képeiből létrehozott vizuális nyelvezete érvényes álláspontot kínál. Miközben azt a megszállottságunkat is vizsgálja, amely arra késztet bennünket, hogy történeteket és értelmet hozzunk létre a megfoghatatlan nyomok állandó újraszervezésével.

Castronovo digitális kalandja ürügyként is szolgál, hogy saját félelmeiről és bizonytalanságairól beszéljen. Miközben a filmbeli rendező nyomozásból írt filmtervét a producerek visszadobják – azt állítva, hogy csak akkor készíthetsz nagyjátékfilmet, ha már van egy nagyjátékfilmed –, a film egyik jelenetében a hamisítót kereső főhősünk maga is hamis névjegykártyákat osztogat, azt hazudva, hogy híres produkciós cégeknek dolgozik. Így éri el őt az egyik cég, munkát ajánlva neki. A fikció válik végül valósággá, a műhamisítás vizsgálata pedig maga a műhamisítás tárgyává. A néző a szereplőkhöz hasonlóan kell összerakja a történetet az elé tárt adatbázis darabjaiból. Talán picit kiforratlan, talán nem mindig hatásos, talán túl merész választás a közönség és a fesztiválzsűrik számára – de a Debut (kb. Debüt, avagy a törmelékmező jelenleg katalogizált objektuma) mintha tényleg kijelölné a következő generáció metanarratív lehetőségeinek útját. 8/10

Dimitri Verhulst:Waarom wettelen / The Weeping Walk

Christine temetése nehezen kezdődik, a sírgödörbe leeresztendő koporsó ugyanis késik a ceremóniáról. De megérkezésével sem oldódnak meg a problémák, amikor kiderül, hogy a néhai feleség, anya és nővér végiratában hátra hagyta, hogy Wettelenbe helyezzék örök nyugovóra. A gond nem is az, hogy kezdhetik kihúzni a már leeresztett koporsót, hanem sokkal inkább, hogy ezt a helyet még a GPS sem ismeri, egyedül a halottaskocsi sofőrje tud róla. Az egybegyűltek így elindulnak egy előreláthatatlan hosszúságú és bizonytalan célállomású, gigászi gyászmenettel, hogy az eltávolodott családtagok a kaland végére újra egymásra találjanak. A népszerű belga regényíró – és mostantól filmrendező – Dimitri Verhulst elsőfilmje a nem megfelelő időben és helyen elsütött fekete humorra épít, innentől pedig ízlés kérdése, hogy ez kinek meddig működik (bár kétséges, hogy a film végéig kitart).

A The Weeping Walk (kb. Gyászmenet) visszatérő beállítása a gyászoló család libasorban felsorakozott menetéről már-már egy haláltánc transzcendens jelentőségét kaphatná, a rendezőt azonban jobban érdeklik a szereplők közti kínos helyzetek lehetőségei. Nem megszokott család azért ez: impotens apa, álfogyatékos nagynéni, otthonról elszökött balett-táncos féltestvér vagy épp az elhunyttal éppen egykorú ismeretlen hölgy, aki temetéseken próbál kapcsolatot kezdeni a megözvegyült férjekkel. A rendhagyó út során pedig felszínre kerülnek elhallgatott családi titkok, megkérdőjeleződnek a biztosnak hitt biológiai kapcsolatok. Kicsit mint az aranyszőrű bárány meséjében, egyre váratlanabb dolgokkal egészül ki a menet, s bár az előreláthatatlanság fokozódik (esküvők, halandzsázó határőrök, teve-reinkarnációk), a random helyzetek előbb utóbb elveszítik a meglepetés erejét. Az út nemcsak a szereplők számára válik vontatott vánszorgássá, valami hiányzik, amitől a történet önmagánál többet jelenthetne vagy az alaphelyzet után is humoros maradna – s így a végén a családtagokkal együtt tesszük fel a kérdést, hogy akkor most mi lesz? 5/10