TIFF 2024 versenyfilmek 4: L'homme d'argile / The Dreamer; Pir pesar / The Old Bachelor; Hypnosen / The Hypnosis; Unde merg elefanţii / Where Elephants Go TIFF 2024 versenyfilmek 4: L'homme d'argile / The Dreamer; Pir pesar / The Old Bachelor; Hypnosen / The Hypnosis; Unde merg elefanţii / Where Elephants Go

TIFF 2024: a versenyfilmek 4.

L'homme d'argile / The Dreamer; Pir pesar / The Old Bachelor; Hypnosen / The Hypnosis; Unde merg elefanţii / Where Elephants Go

Az utolsó adag is tartogat meglepetést az idei fesztivál versenyfilmjeiből. Társadalomból kilógó, szeretnivaló egyének, nem hagyományos vagy abuzív családok. Business as usual.

Anaïs Tellenne: L'homme d'argile / The Dreamer

Egy küklopszi, morózus, masszív, szinte már nem eviláginak tetsző figurát helyezni egy roppant érzékeny húrokat pengető szerelmi történet fókuszába kissé tán kockázatosnak tűnhet. Az elsőfilmes Anaïs Tellenne író-rendező panaszolja is egy interjúban, hogy amikor anyagiakért folyamodott, a támogatók vonakodtak. Most ünneplik ugyan, de korábban bizalmatlanul nyitogatták a bugyellárist. Erdő mélyén áll egy lepattant kastély, annak gondnoka a félszemű, szolid testfelépítéssel megáldott, kissé félszeg Raphael, akit Raphaël Thiéry testesít meg igen hitelesen. Idős anyjával élnek ott kettecskén, gondozgatják a kastélyt és környékét. A beszédet úri cifraságnak tekintő Raphael napi rutinját képezi a vakondtúrások szétgereblyézése, a fahulladék őrlése, és alkalmi légyottok a postásasszonnyal fákhoz kikötözve. A ház úrnője nincs jelen, valahol a fővárosban él roppant művészi életet, ám egyik éjszaka megérkezik, bevesz egy marék altatót és szinte kimúl. Raphael menti meg, és őszintén aggódik a „Kékruhás hölgy” testi épségéért – ahogyan a hozzáértő közönség a polgárpukkasztó Garance Chaptel performansz művészt emlegeti a fővárosban. Garance (Emmanuelle Devos) alkotói válságba került, de itt, szűk környezetben, távol az eltartott kissujjaktól új múzsát talál, ám ami a művész számára pusztán csak az alkotóerő visszaszerzésének ünnepe, az Raphael számára a rég szögre akasztott élni akarás feltámasztása. „Minden élet, minden művészet” – olvasható a film végén az írás a falon.

A környezet maga is szereplő ebben az erősen lírai alkotásban, ugyanis ahogyan Raphaelben felborzolódik a lélek, és áll feje tetejére az élet, úgy a tájat is erős szél és viharok tépázzák, máskor álmodozásait erős napfény melegíti. Az alkalmi műterem eleinte sötét, félhomályos, szűk eleinte, majd kinyílik, megtelik fénnyel és testszaggal. Tellenne az agyagozó alkotás pillanataiban, de más helyzetekben is, a kastélygondnok szubjektív nézőpontját átvéve Raphael félszemű látását utánozza, félig „kitakart” nagyközelikkel dolgozik, ami alatt azt értem, hogy a cselekvés eszköze vagy a tekintet tárgya ezekben a beállításokban rendszerint részben vagy kis részleteiben látható csupán, és a kamera is kissé tétovázva keretez, bátortalanul pásztázgat. Raphael maga is művész, dudázik, és életerejével együtt alkotókedve is visszaszáll ereibe Garance közeledésétől, így amikor veszteség éri, az duplán fáj, sőt, háromszorosan, mert fáj a nézőnek is. Ugyanis amikor áttételesen Garance a Raphael lelkében turkált és gyúrt neki agyagszívet, Tellenne lüktető nagyközelijétől némiképpen a mi bensőnk is matatva volt. (fesz) 8/10

Még vetítik a TIFF-en: június 20., csütörtök, 18:00, Victoria/Győzelem mozi (Omul de argilă)


Oktay Baraheni: Pir pesar / The Old Bachelor

Valahol Teherán közepén egy háromszintes ház magaslik, két udvara és medencéje luxusnak minősül, de mind beljebb kerülve a zsúfolt tárgyi káosz fogad. Rendetlen ól csinos bejáróval. A heroint nyakaló idős, börtönt is megjárt, tohonyának tetsző, de irtózatosan veszélyes Gholam a tulajdonos, és vele lakik negyvenéves nagyobb fia, a szelíd, olvasott Ali, valamint Reza, a kisebbik, befolyásolható fiú. A két gyermeket két anya szülte, Gholam ugyanis nagy szoknyapecér és hirtelen házasuló volt fiatalon. Gholam megígérte, hogy eladja a házat, és a pénzt a két utód között szétosztja, de az adás-vételi lépést minden alkalommal halasztja, ezért a fiúk időnként elméláznak a megölésén. A férfiak életében egyszer csak megjelenik egy kétszer elvált roppant csinos nő, beköltözik a házba albérlőként, s a korábbi kusza kapcsolatok ezennel tovább bonyolódnak. A nőbe az apa és a nagyobb fiú egyaránt erős szerelemre gyúl. Gholam ajándékokkal és csellel, öreg bűnözőket jellemző ármánnyal próbálkozik nála, Ali viszont őszintén, valódi, rajongó kisfiús szerelemmel övezi, de bátortalan, és a kapcsolódás sokáig vajúdik. Kezeknek tétovázása, nézéseknek egybekapcsolódása, veszekedés jelöli a viszony erősödését. A nő viszonozza a közeledést, de egyszersmind retteg az apától, akit kikosarazni készül. És itt álljunk meg, ugyanis ez a pillanat a 192 perces játékidő felénél-kétharmadánál olyan fordulatot szül, amelyet előre látni nem, de a film minden eresztékéből érezni lehetett eddig is.

Második nagyjátékfilmjével az író-rendező Oktay Baraheni élő bizonyítéka annak, hogy Shakespeare messze nem halott, ugyanis ezt a súlyos családi drámát ő sem írhatta volna meg szebben. Baraheni naturalista rendezése és a négy főszerepre összeválogatott színész (Hamed Behdad, Hassan Pourshirazi, Leila Hatami, Mohammad Valizadegan) káprázatos játéka az év egyik meghatározó filmes élményével szolgál, de messze nem adja magát könnyen. Unalmasan, hétköznapian nyit. Egyik főhőstől a másikig terelve a fókuszt bemutatja a napi rutint, rögzíti a szereplők helyét és viszonyait, a házban pedig, az elbeszélés földrajzi középpontjában láttatja mind a csillogóan rendezett épületrészeket, mind a hanyagság rejtett zugait. Időnként, egyik-másik mondatnál felerősíti, megdübörögteti a zenei aláfestést, amely eleve baljós, távoli veszélyt jelző, vontatott húrozással be-berezgő. Amikor azonban a hirtelen felerősödő moraj a mozipadlót is rázza, olyankor a rendező tulajdonképpen a hangzó mondatot emeli ki, teszi idézőjelbe vagy félkövéríti, és ez a jelzés nyilván a nézőnek szól. Itt kapcsolni kéne, de a Shakespeare-t utánzó szövegkörnyezet tompítja a figyelmet, a sok csacsogás és fecsegés között nem észlelünk, csak majd sokadjára. Baraheni akusztikus szövegkiemelője arra is jó, hogy a figyelmet időnként felrázza, mivel egy-két pillanatot leszámítva jó sokáig a játékidőben a beállítások és a vágás, valamint a fordulatok sem ígérnek nagyot. A néző kényelmesen, kissé unatkozva várja a borítékolható végkifejletet: Ali és a nő megszöknek, vagy valami, kész, vége, felmennek a betűk. Nos nem, messze nem.

A játékidő utolsó egy órája szinte kizárólag a ház egyetlen lakásába zsúfolódik, és három szereplőre korlátozott. A zene immár öblösen kitölt mindent, a padló állandóan remeg, a kamera ide-oda jár, néha lenyugszik, kedélyek változnak, majd újabb nekifutással, őrült tempóban nyitogat egyre iszonyatosabb kapukat a tragédia. Korábbi önmagához képest egy minden értékében más filmet látunk, s ami gyermeteg attitűdöket, ártalmatlan viccelődéseket előbb ásítozva regisztráltunk, s ami vészjósló sejtésünk csendben összegyűlt, az mind iszonyatos érzelmi orkán gyanánt söpör végig a vásznon. Baraheni pompás koreográfiában és alapos módszereséggel pusztítja el az addig gondosan felépített világot, és temeti jó mélyre egyszersmind a perzsa patriarchátust, amely ellen a maga módján ezzel a pazar filmmel lázad. (fesz) 9/10

Még vetítik a TIFF-en: június 20., csütörtök, 12:00, Victoria/Győzelem mozi (Bătrânul burlac)


Ernst De Geer: Hypnosen / The Hypnosis

A hollandos nevű, de svéd De Geer első nagyjátékfilmjének címe (kb. „A hipnózis”) csalóka – persze csak akkor, ha valaki szürrealista felhangokra, hipnózisra, vertigo-effektusra, vagy effélékre számít. Ez egy rendes kisrealista, nagyon kortárs történet, ami inkább társadalmi mondanivalójában utal kissé a címben említett pszichoterápiai praktikára. Vera (Asta Kamma August, ő lehet az év nagy svéd felfedezése, én legalábbis drukkolok neki) és André (Herbert Nordrum, akire a hölgyek a Világ legrosszabb emberében figyelhettek fel) fiatal pár, akik nemcsak az életben, hanem a munkában is megpróbálnak együttműködni. Tech-startup cégecskéjük egy olyan telefonos appot fejleszt, amiről a néző végülis alig tudja meg, hogy mivel foglalkozik, a lényeg az, hogy politikailag nagyon korrekt, nagyon feminista, nagyon egyenlőségelvű. Mindenesetre a női hormonokhoz, a menstruációs ciklus nyomonkövetéséhez van köze, és nemcsak „mi, itt, Északon tudjuk majd használni, hanem a világban mindenhol” – hangzik el a látszólag meggyőződéssel vallott mantra André szájából, amint éppen egy nagy tech-pitchfórumra készülnek, ahol a leendő befektetőket próbálják meggyőzni, hogy az ő appjukra költsék el a pénzt. Vera azonban nem érzi korrektnek azt, hogy egy kitalált menstruáció-debüt-történettel hassanak a techmogulok érzelmeire, így elkezd egyre furábban viselkedni. Talán a hiptnoterápia miatt, ahová azért látogatott el pár napja, hogy megpróbáljon leszokni a cigiről?

Egy adott ponton úgy tűnik, hogy sima östlundi polgárpukkasztós irányba fog elmenni a film, amikor Vera egyre kínosabb helyzetekbe sodorja magát és párját a pitchfórum előtti este, koktélozgatás közben – aztán a film befejezése inkább Lars von Trier Idiótákjára emlékeztet, sajnos annak érzelmileg felkavaró jellege, féktelensége nélkül. A De Geer által feltett kérdések nem újak, azonban ma is érvényesek: miféle tömeghipnózis kell ahhoz, hogy ilyen társadalomban éljünk, amiben élünk? Mi történik a szabályszegőkkel, akiknek mindössze annyi a bűne, hogy őszinték, vagy hogy nem udvariasak? Meddig hazudja magának a fejlett Nyugat (oké, Észak), hogy ő igazából valamiféle szent szívességet tesz a világnak? Nem a fehér bűntudat, hanem a fehér hübrisz filmje ez, amiben a pitchfórum résztvevői alig várják, hogy túlwoke-oskodják a többieket, és szinte összekapnak azon, hogy mi a fontosabb, a feminizmus, vagy a környezetvédelem. Időszerű, releváns, ügyes bemutatkozás a The Hypnosis, de ebben a műfajban sokkal piszkosabb trükkökkel, erősebb poénokkal és talán radikálisabban is kell verekedni, ha az ember dobogón akarja végezni. (jbn) 7/10

Még vetítik a TIFF-en: június 21., péntek, 10:00, Victoria/Győzelem mozi (Hipnoza).


Gabi Virginia Șarga, Cătălin Rotaru: Unde merg elefanţii / Where Elephants Go

A nagy (és halálos) romániai fertőtlenítőszer-botrányról filmet készítő Șarga-Rotaru alkotópáros második nagyjátékfilmje nem is különbözhetne jobban az előzőtől. A román újhullám stilisztikai jegyeit ezúttal már látszólag tudatosabban meghaladni kívánó Ahová az elefántok mennek játékosan, empátiával mutatja be három fő karakterét, ám a gondtalanság és gyermeki szemszög szomorú történetet fed. Az először az IndieLisboán bemutatott film nemcsak a hivatalos TIFF-verseny és a román napos verseny része, hanem egy új kezdeményezésé is, aminek neve Smart7. A butuska megnevezés tényleg „smart”: hét ország hét filmfesztiválja rábök hét filmre, és azokat mindegyik fesztiválon bemutatják, meghétszerezve azok potenciális nézőközönségét. Rá is fér ezekre, higyen mindegyik kisköltségvetésű indie alkotás, amelyeknek egyenként lehet, hogy nem lenne büdzséje nagy PR-kampányokra. Pedig jó lenne: az Ahová az elefántok mennek például minden problémája ellenére olyan alkotás, ami megérdemli a szeretetet. Marcel (Ștefan Mihai jó értelemben véve tenyérbemászó alakításában) egy 24 éves, félig csöves (vagy tán egészen az) srác, bármiféle életcél nélkül lődörög Bukarest utcáin, szívatja az embereket, megpattan a vendéglőkből fizetés nélkül, csajokat szólít le. Egy ilyen csaj Magda (Alice Cora Mihalache remek és gyönyörű), aki Marcel legnagyobb meglepetésére veszi a lapot. Aztán meg ott van Leni, a kilencéves kislány (Carina Lapușneanu, akiben egy rossz és egy zseniális színész is rejtőzik), aki mindenhová festékszóróval megy, mert ott akarja hagyni a nyomát a világon. És sikerül is neki: ő is belebotlik Marcelbe, kettejük közt valószínűtlen barátság szövődik (kicsit Alice a városokban-szerűen), ahol a gyerek néha felnőttként gondolkozik, a felnőtt pedig sokszor gyerekesen viselkedik.

Többet a történetből nem lőnék le, annyit viszont muszáj elmondani, hogy a forgatókönyv nem problémamentes. S ezek a problémák attól még nem fognak eltűnni, hogy a főszereplők felhívják rájuk a figyelmet, sőt – egy adott ponton konkrétan arról beszélgetnek, hogy „nincs túl sok véletlen egybeesés ebben a sztoriban? De igen. És nem hiteltelen?”. Nem ez az egyetlen önreflexív gesztus a filmben, van itt negyedikfaláttörés meg film-a-filmben is… és ennek fele több lett volna. Lehet, hogy az alkotók féltek, nehogy túl negédes, érzelgős legyen a végeredmény, és azért pakolták tele rossz értelemben vett művészkedéssel, öntükrözéssel – kár, mert egyébként temérdek pompás ötlet és megoldás van a filmben, ami nagyon működik, ha éppen hagyják. Ott van például a gyermeki szemszöget és világlátást mutató szubjektívek sora, amelyek mind nagyszerűek; de a történet hangulat- és regiszterváltásai is szuperek, pl. amint a néha a mágikus realizmussal való kacérkodásból hirtelen egy jelenet erejéig thrillerré változik a film. Elbaltázott lehetőségnek nem mondanám, mert nagyon szép film, de kár érte. (jbn) 6/10

Még vetítik a TIFF-en: június 21., péntek, 17:00, Victoria/Győzelem mozi.


Támogass egy kávé árával!
 

Kapcsolódó filmek

Friss film és sorozat

  • A fattyú

    Színes életrajzi, filmdráma, történelmi, 127 perc, 2023

    Rendező: Nikolaj Arcel

  • Kivérző szerelem

    Színes akciófilm, bűnügyi, romantikus, thriller, 104 perc, 2024

    Rendező: Rose Glass

  • Anyai ösztön

    Színes filmdráma, thriller, 94 perc, 2024

    Rendező: Benoît Delhomme

  • Bad Boys: Mindent vagy többet

    Színes akciófilm, bűnügyi, vígjáték, 110 perc, 2024

    Rendező: Adil El Arbi, Bilall Fallah

  • Agymanók 2.

    Színes animációs film, családi, kalandfilm, vígjáték, 100 perc, 2024

    Rendező: Kelsey Mann

  • Motorosok

    Színes bűnügyi, filmdráma, 116 perc, 2024

    Rendező: Jeff Nichols

  • Ördögűzés

    Színes horror, thriller, 93 perc, 2024

    Rendező: Joshua John Miller

  • Hang nélkül: Első nap

    Színes horror, sci-fi, thriller, 100 perc, 2024

    Rendező: Michael Sarnoski

Szavazó

Kolozsváriak! Ha már ilyen sikeresen elneveztük a Cercul Militart Tisztimozgónak, adjunk új nevet a Florin Piersic/Republica mozinak is!

Szavazó

Kolozsváriak! Ha már ilyen sikeresen elneveztük a Cercul Militart Tisztimozgónak, adjunk új nevet a Florin Piersic/Republica mozinak is!

Friss film és sorozat

  • A fattyú

    Színes életrajzi, filmdráma, történelmi, 127 perc, 2023

    Rendező: Nikolaj Arcel

  • Kivérző szerelem

    Színes akciófilm, bűnügyi, romantikus, thriller, 104 perc, 2024

    Rendező: Rose Glass

  • Anyai ösztön

    Színes filmdráma, thriller, 94 perc, 2024

    Rendező: Benoît Delhomme

  • Bad Boys: Mindent vagy többet

    Színes akciófilm, bűnügyi, vígjáték, 110 perc, 2024

    Rendező: Adil El Arbi, Bilall Fallah

  • Agymanók 2.

    Színes animációs film, családi, kalandfilm, vígjáték, 100 perc, 2024

    Rendező: Kelsey Mann

  • Motorosok

    Színes bűnügyi, filmdráma, 116 perc, 2024

    Rendező: Jeff Nichols

  • Ördögűzés

    Színes horror, thriller, 93 perc, 2024

    Rendező: Joshua John Miller

  • Hang nélkül: Első nap

    Színes horror, sci-fi, thriller, 100 perc, 2024

    Rendező: Michael Sarnoski