Saját színdarabját adaptálta sorozattá Molly Smith Metzler a Szirénekkel, aminek premierjét nem véletlenül nyár elejére időzítette a Netflix. Szép tájak, karizmatikus színészek, intrika, és egy olyan recept, ami már csak rossz értelemben tudja sokkolni a nézőt.

A legnépszerűbb (legalábbis a legtöbb előfizetővel rendelkező) streamingszolgáltató rövid időn belül két olyan sorozatot is piacra dobott, amit a nézők és a kritikák is A Fehér Lótusz örökösének tartanak. A négy évszak esetében nem éreztem relevánsnak ezt az összehasonlítást, a Szirénekkel kapcsolatban viszont már jobban megáll a párhuzam, a gazdagok élete ugyanis ezúttal is árulással, megtévesztéssel és persze gyilkosságokkal teli. Ráadásul a sorozatban folyamatosan felüti a fejét a természetfeletti lehetősége, ám amikor ez a szál kibontakozhatna, mindig visszatérünk a kapuzárási pánikos valóságba.

A történet szerint Devon (Meghan Fahy) és Simone (Milly Alcock) nővérek, és bár korábban nagyon közel álltak egymáshoz, a sztori idején már alig beszélnek. Utóbbi ugyanis otthagyta szenvedélybeteg testvérét és súlyosan beteg apját, hogy egy birtokon dolgozzon a magával ragadó Michaelánál (Julianne Moore). Amikor Devon felkeresi a rejtélyes birtokot, azt gondolja, húga nemes egyszerűséggel egy szekta tagja lett, amit Julianne Moore a kiváltságosok által csak Kikinek becézett karaktere irányít. És ez a megfejtés nem is áll messze a valóságtól, ám később kiderül, hogy nem Michaela az egyetlen manipulátor a családjában.

A felszínen ennek a sorozatnak is megvan az „eat the rich” aspektusa. Az elmúlt években nagy számban készültek olyan filmek és sorozatok (A Fehér Lótusz mellett például A menü és Vészjelzés), amelyek azt mutatták be, hogy a pénzzel egyenesen arányosan nő az erkölcstelenség, és ez egy idő után bosszút követel az átlagemberek részéről. A Netflix szériája mintha szintén ezzel akarná megszólítani a közönséget: Molly Smith Metzler jó érzékkel keveri a komédiát és a drámát, hiszen bár a főszereplők komoly identitáskrízisket élnek meg, mindig van egy-egy figura, aki elsősorban a vígjátéki vonalat képviseli a történetben. Ilyen például a két lány apja, Bruce (Bill Camp), akinek a betegségével ilyen értelemben vissza is él a sorozat, de van némi Downton Abbey-t idéző dinamika is a személyzet és a ház birtokosai között. Persze leginkább a két legfontosabb férfi karaktert figurázza ki a sorozat: Kevin Bacon alakításában Kiki férje, Peter klasszikus mizantróp milliárdos, aki jóformán azzal sincs tisztában, hogy a saját házában mi folyik. De még komikusabbra vett karakter Ethan (Glenn Howerton), aki rózsaszín ingjeivel, körmönfont modorával válik megkomolyodni képtelen világfi-paródiává.

Ám nem véletlenül fogalmaztam úgy, hogy ez csak a felszíni réteg, a sorozat valójában nem arról akar beszélni, hogy a pénzzel gátlástalanabbá válik az ember. Sokkal fontosabb lesz a két lány közötti testvéri kapcsolat, amit helyenként valóban képesek izgalmasan ábrázolni a készítők. A cím egyik értelmezése is ehhez a szálhoz kapcsolódik: a két lány rendszeresen „sziréna”-üzenettel jelez egymásnak, ha tudatni szeretnék a másikkal, hogy nagy bajban vannak. A szirénség tehát ebben az értelmezésben egy sajátos női szövetségre utal, de még pontosabban arra, hogy a két lány olyan nyelvet beszél, amelyet csak ők érthetnek. Remekül mutatja be a sorozat, hogy a testvéri kapcsolat milyen komplex lehet. Itt van két ember, akik olyan dolgokat tudnak egymásról, mint senki más, mégsem tudnak pózok nélkül, őszintén közelíteni a másokhoz, mert tudják, hogy ez a többlettudás egyúttal veszély is rájuk nézve, hiszen a másik vissza is élhet vele. Molly Smith Metzler a két színész segítségével jól érzékelteti a folyamatosan változó dinanimikát, és azt, hogy hiába a kölcsönös szeretet, a múltjuk miatt ez a két lány minden bizonnyal sosem lesz képes harmonikus viszonyt ápolni, mert csak arra tudnak gondolni, hogy mit kellett feláldozniuk a másik miatt.

A sorozat általánosságban is foglalkozik az emberi autonómia kérdésével. Elhisszük, elfogadjuk-e, hogy Simone önszántából szegődött Kiki mellé, és nemcsak a kényszer tartja ott. Megértjük-e, Devon miért marad az apjával? A széria ezt a kérdést a nők egymással való viszonyában, illetve a férfiak relációjában is vizsgálja. Kiki mintha manipulálna mindenkit, de az autonómia inkább csak álca nála. Devon szabadnak néz ki, de egyáltalán nem tudja hátrahagyni azokat a társadalmi elvárásokat, amelyek szerint a nők elsődleges feladata a gondoskodás.

De talán nem okozunk meglepetést, ha felfedjük, hogy a sorozat végén az autonómiát elsősorban a férfiak veszélyeztetik. És itt jön a „szirének” másik értelmezése, hiszen ezek a lények a mitológiában gaz csábítók voltak, akikkel szemben szó szerint le kellett kötözni a férfiakat. A sorozat viszont felteszi ezt a kérdést, hogy vajon ezt a szerepet nem ugyanúgy a férfiak osztották-e ki? Spoilerek nélkül is kijelenthetjük, hogy a történet befejeztével annyi derül ki, hogy minden, amit látunk, tulajdonképpen egy körforgás része. A szerepek a nők között cserélődhetnek, de mindig van egy férfi, aki a háttérből mozgatja a szálakat, hogy aztán pletykákkal démonizálja a korábbi feleséget. Az üzenet nyilván ma is releváns, ugyanakkor ez a sorozat mintha közel egy évtizedet késett volna. Az HBO egyik kutltikus darabja volt a 2010-es évek közepén a Hatalmas kis hazugságok, amelynek első évada egy hasonló csavarral zárult. Ám épp ennek segítségével érzékeltetheő, hogy ami egyszer nóvumnak számított, az egy idő után üressé válik, főleg, ha egy produkció ezt a saját világán belül sem alapozza meg rendesen. Márpedig jelen esetben ez a csavar a női főszereplők összes korábbi autonóm cselekedetét semmissé teszi, és ily módon nemcsak elnagyolt, hanem kontraproduktív is.

Különös módon a Szirénekben épp az a legfrusztrálóbb, hogy mint audiovizuális produktum, nagyon is trendi. Jók a színészek, működik a látványvilág, a zene, az atmoszféra, és mindez könnyen elandílathat minket. De attól még észre kell vennünk, hogy ez a sorozat mennyire nincs tisztában azzal, miként tudná autentikusan átadni az üzenetét.