Freud azért nem végzett hipnózist, mert nem lett volna jövedelmező a pszichoanalízis rendszeres üléseivel szemben. A Magán-ügy pedig azért késlelteti poénjait, hátha a film végére marad valaki, aki a homlokára csap: eddig erre hogy nem gondolt!

Jodie Foster mintha képtelen lenne megoldani egy teljes karrierjét végigkísérő hatalmas detektívtörténetet. A bárányok hallgatnak lelkiismeretes gyakornoka harmincöt év alatt alig szabadult a bonyolult ügyektől: olykor többszáz méter magasan találja magát kafkai átverés közepén (Légcsavar), vagy éppen az alaszkai hósivatagban kutat tudósok után (A törvény nevében, 4. évad). A Magán-ügy akár szellemes reflexió is lehetne a fosteri nyomozó-karakter kiégésre, ha találna egy kellően komoly ügyet, amivel szembeállíthatja. Dr. Lilian Steiner amerikai pszichiáter párizsi otthonában fogadja pácienseit, akik érthetően felháborodnak, amiért az éveken át tartó terápia nem hozza el remélt hatását. Amikor pedig egyik betegéről kiderül, hogy öngyilkos lett, Lilian kételkedni kezd: tényleg ennyire benézhette az erre utaló jeleket? Valószínűbbnek találja, hogy Paula (Virginie Efira) nem önmagával végzett, így hát nyomozásba kezd a gyilkos után.

A rendező-forgatókönyvíró Rebecca Zlotowski filmjei hajlamosak a drámai konfliktusokat csakis a közönség szórakoztatása után helyezni prioritásban, a feelgood hangulathoz még egy ilyen feszült műfajban is igyekszik visszatalálni. De éppen a végig meghatározó humor nehezíti meg, hogy ránk nehezedjen a Magán-ügy bonyodalmának tétje. Lilian szinte maga is hitét vesztette szakmájában, alig figyel pácienseire, amikor pedig krónikus könnyezés kezdi gyötörni, inkább egy hipnotizőr segítségét kéri. Amennyire jól szórakozhatunk a naiv, de fizetőképes betegeken, annyira magyarázatra szorulna, hogy egyikőjük miért lesz hirtelen annyira elengedhetetlenül fontos Lilian számára. Persze kapunk néhány opciót látomások formájában előző életekről, egy lehetséges vonzalomról páciens és terapeuta között, de ezek túl későn érkeznek ahhoz, hogy megalapozottnak érezzük.

Zlotowski kedvelt témája a női sors, s ez ebben a filmjében is előtérbe kerül. Lilian karrier és magánélet között egyensúlyozik, de egyikben sem valami ügyes. Fiával csak akkor találkozik, ha valamire szüksége van, még pár hónapos unokájával sem hajlandó törődni. A magánnyomozás teremt lehetőséget számára, hogy újra kapcsolódjon volt férjével (Daniel Auteuil), s ha mégis van valami tétje az egész akciójának, az éppen az, hogy visszataláljon az életéből kiveszett szeretethez és szenvedélyhez.

Jó krimihez illő stílusban az utolsó pillanatban összeállnak a részletek. Lilian életének több szegmensét megismerjük, az egymástól független események pedig mintha gazdagítanák világát. Csakhogy ezek célja nem egy komplex, valós kép megfestése, hanem az, hogy nyakatekert módon mind összakapcsolódjanak, s kölcsönhatásuk következménye legyen a végső reveláció. Itt pedig minden valaha létezett krimi kritikus pontjához érkezünk: a katartikus felismeréshez nemcsak ügyesen elrejtett nyomok kellenek, hanem hogy azok a kellő sorrendbe összeillesztve logikussá tegyék a motivációkat. A Magán-ügy márpedig ügyesen rejteget, csak nem igazi nyomokat: teljesen idegen részletek egymásra való közvetlen hatását feltételezi, hogy az egész ügy inkább abszurd balesetként csapódjon le, ami aligha igényelt ekkora elköteleződést nyomozóitól.

Az olykor erőltetett narratív megoldások között Foster az, aki képes mégis többdimenzióssá tenni a történetet. Egy neurózis határán álló nő – aki maga is képtelen diagnosztizálni problémáját, az őszinteségtől való védekezés és a depresszió csendes vermének küszöbén – egy váratlan ügytől paranoiás lesz, és egész személyiségét megkérdőjelezi. A forgatókönyv hiányosságait kihasználva olyan labilis karaktert hoz létre, aki a racionalitás álarca alatt magyarázatokat és létbiztonságot keres. Saját helyzetét pedig képtelen felismerni, mert maga is a szkeptikusok vádjaival tekint munkájára: egyáltalán igazi doktor ő?

A Magán-ügy egyik jelenetében a tanácstalan Lilian felkeresi volt terapeutáját (akit az azóta elhunyt dokumentumfilmes legenda, Frederick Wiseman alakít), amire igazán szüksége van, hogy ő maga is elinduljon azon a bizonyos képzeletbeli lépcsőn az elfojtott gondolatai felé. A hipnotizőr meg is dicséri, hogy milyen fogékony erre. Kár, hogy a film nem mert elindulni egy picit mélyebbre, egy picit ismeretlenebb területre, a tudatalatti lényeg felé.