Ha Matt Remicken múlna, a Continental Stúdió nem látványos tucatfilmeket, hanem a legújabb Annie Hall-t, vagy Rosemary gyermekét gyártaná le. Csakhogy nem rajta múlik – legalábbis szerinte. De hogy valójában kin, az az első évadának végére sem lesz teljesen tiszta, de az, hogy mekkora bajban van a hollywoodi stúdiórendszer, annál jobban.  

Az álomgyár időről időre válságba kerül, ilyenkor szomorúan tükörbe néz, és rendszerint megundorodik önmagától. Hollywood mindent bekebelező gátlástalansága az Alkony sugárúttól a Mulholland Drive-on át egészen napjainkig téma, sőt, a blockbusterek, prequelek, sequelek és Marvel-filmek korában aktuálisabb, mint valaha. Az utóbbi évek showbiznisz valamely ágát tematizáló nagysikerű sorozatai (Bojack Horseman, The Franchise, Hacks) más fénytörésben, de ugyanazt mutatják: Hollywood maga a földi pokol, de azért vannak jó napok. Az Apple gyártásában készült The Studio a nagytestvére a MAX-on debütált, szuperhősfilmeket forgatását szatirikus hangnemben bemutató A franchise-nak. Ahogy Jon Brown sorozata, úgy a Seth Rogen és Evan Goldberg által megalkotott The Studio is világosan mutatja: Martin Scorsese aggodalma a mozi jövője miatt egyáltalán nem alaptalan. A The Studio elődeihez képest még nagyobbat emel a meta-téten – felkéri nemcsak magát Scorsesét, hanem fél Hollywoodot, hogy játsszák el önmagukat, és mégcsak nem is ez az évad legnagyobb legnagyobb meglepetése. A The Studio mindenkinek beszól, függetlenül attól, hogy a kamera mögött, előtt, vagy csak az irodában ül. Az eredmény pedig egy okos, kegyetlen, de mindenekelőtt nagyon huncut kritikája az egyre inkább kapitalista alapokon működő stúdiórendszernek.

A fiktív Continental Stúdióban Matt Remick (Rogen), a szorongó producerhelyettes azzal próbál nevet szerezni magának, hogy híres rendezők és színészek kegyeit keresi. Amikor főnökét, Pattyt (Catherine O’Hara) eltávolítják a pozíciójából, Matt váratlanul előléptetést kap, a vezérigazgató, Griffin Mill (Bryan Cranston) őt teszi meg stúdióvezetővé. Úgy tűnik, végre bejött az élet, és az önmagát cinefilnek valló Matt a kezdők ambíciózus lendületével hirdeti ki, hogy lelketlen popcornfilmek helyett valódi filmgyártás lesz, az előléptetésért követő huszonnégy órában igazi császárnak érzi magát, még Charlize Theron is meghívja a bulijába. Matt idealizmusa már első nap ütközik a stúdió érdekeivel, és ott találja magát, hogy elfogadta Scorsese Jonestown-mészárlásról szóló filmtervét, amit abszurd módon a Kool-Aid energiaitalt promotáló filmként kéne eladni, a Barbie sikerén felbuzdulva. Innen indul el Matt stúdióvezetői karrierje, aminek során elrontja Sarah Polley filmjének legfontosabb beállítását, meggyanúsítja Zac Efront lopással, véletlenül bedrogozza Zoë Kravitzet, Steve Buscemi szemébe hazudik, mindezt általában azért, hogy bebizonyítsa magának, hogy ő is egy művész, nem holmi üresfejű pénzember.

A The Studio folyamatos döntéshelyzetbe sodorja Matt-et, egyszerre kellemetlen és iszonyatosan szórakoztató nézni, ahogy tönkretesz egy egyszerű set visitet, nem meri megmondani a (Ron Howard által alakított) Ron Howardnak, hogy szar a filmje, vagy éppen verejtékes homlokkal próbál eligazodni Hollywood woke standardjai között. Folyamatos a feszültség, a balhé, a kamera őrülten rohangál a pánikroham közeli állapotban lévő stúdióvezető és stábja után, a hosszú snitteket a sebes tempó pattanásig feszíti. A sorozatnak számos zseniális húzása van, a Rogen által alakított Matten, stábján és a kisebb szerepeken kívül szinte mindenki önmaga elnagyolt verzióját játssza. Ezt a negyedik falas fricskát a nyolcadik, Golden Globes címet viselő epizód fejleszti tökélyre, amit az esemény valódi helyszínén, a Beverly Hiltonban forgattak. Ebben  a részben a már borsószemnyi egójú Matt minden eszközzel próbálja elérni, hogy a közben rendezővé avanzsált Zoë Kravitz megemlítse őt köszönőbeszédében. Matt kollégája, Sal (Ike Barinholtz) az Adam Scottal való barátsága révén véletlenül mémmé válik, és ő lesz a Golden Globe sztárja. Matt kétségbeesése odáig fajul, hogy Kravitz publicistáját próbálja rávenni a névbedobásra, de hiába: a színésznő beszéde már kész. Végül Kravitz szánalomból mégis bemondja Matt nevét, de egy újabb váratlan fordulatnak köszönhetően Matt szomorúan és magányosan megy haza a hidegkék fényekkel kivilágított limuzinban. 

A Seth Rogen által remekül megformált stúdiófejes tehát egy igazi lúzer, irányítható és alkalmatlan figura, akit azért visel el a szakma és közvetlen munkatársai, mert mindenki akar tőle valamit. Egy privát gép egy premierre, egy Rolling Stones-szám jogai, egy újraforgatandó jelenet – néhány dolog, amit Mattnek módjában áll elintézni, és ha elég kedvesek hozzá, akkor meg is teszi. Matt szánalmas, mégis végtelenül emberi és emiatt néha szerethető karakterén keresztül szembehelyezi a kissé álságos, de mégis halványan pislákoló művészi értékteremtést az abuzív, csak pénzügyi érdekeket szolgáló iparral. A The Studio nem mond újat, de cserébe bátran és pofátlanul gúnyolja ki a modern film- és tartalomgyártás abszurditását: az algoritmusokra épülő döntéshozatalt, a márkák fetisizálását, azt, hogy a film mekkora propagandaeszköz. Hollywood egy igazi húsőrlő gépezet, mondja Matt volt főnöke, Patty, ez a mondat pedig a karaktert alakító Catherine O’ Hara szájából különösen hitelesnek hat. 

De ebben a sorozatban mindenki hiteles, az is, aki önmagát játssza, az is, aki egy fiktív karaktert. Ez pedig jól mutatja, hogy ahogy a filmek is, a készítőik is ha nem is hazugságban, de többféle igazságban élnek. Ami a vendéglátásról A mackó, az a mainstream filmkészítésről a The Studio – annyi különbséggel, hogy az idegösszeomlás díszlete nem egy szűk konyha, hanem egy gigászi stúdióépület. Az egész évad egy automatikus írással, központozási hibákkal, bekokainozva írt vallomás Hollywoodhoz, a szeretőhöz, aki sosem ír vissza. Scorsese Kool Aid-filmje, a Golden Globe-lobbi és az ún. old-school hollywoodi büfé után magasra került a léc – de Seth Rogen sorozata már az első évad végére bebizonyította, hogy bőven van benne még tartalék, így hát nem csoda, hogy az Apple már berendelte a folytatást. Reméljük, a folytatásban minimum Tarantino fog sírni egy elkaszált spagettiwestern-remake fölött.