Költő, próza- és esszéíró, filmesztéta, dramaturg, forgatókönyvíró, filmrendező, színész és tengerész – nem biztos, hogy sikerült felsorolni az összes hivatását. A nemrég elhunyt Dobai Péter a magyar film egyik jelentős „szürke eminenciása”, nagy idők nagy tanúja és megörökítője, akinek filmtörténetünk néhány kiemelkedő pillanatát köszönhetjük (elég csak az ő forgatókönyvéből készült Mephisto Oscar-díjára gondolnunk). Nem múlhat el úgy ez az év, hogy ne emlékeznénk meg róla.
Mi vonz bennünket annyira a tengerekben? – poéták, írók, művészek, filozófusok hadát foglalkoztatta az idők során ez a kérdés, amely a rá adható számtalan válaszlehetőséggel együtt is jobbára megmarad költőinek. Az biztos, hogy a „tengerérzésre” már gyerek- és ifjúkorunk kedvenc olvasmányai, majd a belőlük inspirálódó filmek is felkészítettek: gyönyörű és veszélyes hajóutak, tengeri kalandok, kalózok és csaták, nagy felfedezések és kincsvadászatok, Stevenson és Verne, Dékány András és Radu Tudoran regényei (Dagadó vitorlákkal, emlékszik valaki?), a Moby Dick és a Robinson, megannyi élmény, amelyet csak a könyvek lapjain, a mozi vásznán vagy a tévé képernyőjén tudtunk „átélni”, mi, a lassan középkorúsodó nemzedékek tagjai. Mindez csodálatosnak tűnt, de távolinak és elérhetetlennek – talán ezért is annyira magával ragadó élmény, amikor az ember egy hús-vér tengerésszel, matrózzal, hajóskapitánnyal találkozik, szó szerint vagy áttételesen. Dobai Pétert kicsit mindig olyannak láttam, mint aki ezekből a regényekből vagy kalandfilmekből lépett a huszadik századi magyar kultúra mezejére – és valóban, egész életét és pályáját átitatta az a tapasztalat, amelyet a világ tengerein szerzett. A méltatlanul keveset emlegetett, erdélyi, marosvásárhelyi Nemess László mellett (akinek Józsua című, szintén hajósélményekből építkező regénye igazi remekmű) ő az egyetlen – általam ismert – magyar író, aki efféle tapasztalatok birtokába juthatott, azaz hivatásszerűen űzte a hajózás mesterségét.
A szépreményű fiatalember Budapest egyik elit középiskolájának, az Eötvös József Gimnáziumnak az elvégzését követően ugyanis – mint meséli, az iskolájukat meglátogató két tengerész „pályaválasztási tanácsainak” hatására – hirtelen elhatározással úgy dönt, továbbtanulás helyett a viszontagságos hajóséletet választja. Érettségi után három éven át, 1963-65 között a Duna-tengerhajózási Részvénytársaság (DETERT) M/S Hazám és M/S Duna nevű hajóin szolgál, bejárja a Földközi-, az Északi- és a Balti-tengert. Halad felfelé a ranglétrán: ahogy kell, hajóinasként kezdi, majd fedélzeti matróz lesz, végül hajókormányosként szerel le – mint több helyütt mondja, ez a világ legdemokratikusabb szakmája, mivel senki nem kér olyat az embertől, a legalantasabb teendőket (mint a rozsdaverést) beleértve, amit ő maga ne végzett volna el korábban. Ezek az évek (és a későbbi, a Karibi-térségben, Kubában eltöltött idő) nemcsak ifjonti élményszerzést jelentettek számára, hanem meghatározzák azt a látásmódot, amely egész életén végigvonul, visszaköszön későbbi szépirodalmi műveiben és filmes munkáiban is.
Dobait szerzőként mindig is az álmok, az idő, az emlékezet és a történelem foglalkoztatta már-már megszállottan – a tenger mindezek metaforája. „A vizek, a tengerek, a folyamok kommunikálnak, üzennek, emlékeznek, álmodnak, riadnak, harcolnak, megbékülnek… és akinek megadatott a boldog sors, hogy hajózzon, az soha el nem felejtheti a tengerek »nyelvét«, »egyetemét«, a vissza már soha nem térő emberek, hajók és kikötők előtti, régen telt időket…” – mondja egyik kései, a kolozsvári Helikonnak adott interjújában. 1964 – Sziget című naplóregényében ezeket az éveket, emlékeket idézi vissza, álomszerű melankóliával, filozofikus töprengésekkel tarkítva. A „tengerek egyetemét” hazatérése után követi a „rendes” egyetem is: elvégzi az ELTE Bölcsészettudományi Karának olasz nyelv és irodalom, valamint filozófia és általános nyelvészet szakát, diplomamunkáját Albert Camus művészetéből írja. Az itáliai, latin kultúra iránti mély érdeklődése életre szóló szenvedélye marad; de ekkortól datálódik a Pasolini-rajongása is: a tragikus sorsú olasz rendező esztétikai elvei, szemlélete nagy hatással van világképének kialakulására, számos írást, tanulmányt is közöl mesteréről.
Filmes karrierje is innen indul: évfolyamtársa és barátja Bódy Gábor, ő, illetve Magyar Dezső hívják a legendássá vált Balázs Béla Stúdióba (BBS), pályája innentől elválaszthatatlan a modern magyar filmművészettől. A hatvanas évek végén járunk: rendkívül izgalmas, termékeny, ellentmondásos korszak, a közéleti és művészeti kísérletezések melegágya; alig egy évvel a prágai tavasz – és persze a nyugat-európai diáklázadások –, valamint alig több mint egy évtizeddel a magyar forradalom után Dobai szerepet kap Magyar Dezső Agitátorok című filmjében, amelyet kommunizmus-konform témája ellenére (a Tanácsköztársaság 50. évfordulójára készült), alig leplezett rendszerellenes áthallásai, a budapesti és prágai megmozdulásokra való rejtett utalásai miatt betiltanak. De hasonló sorsra jutottak saját rövid- és dokumentumfilmjei is – a BBS vonzásába kerülve ugyanis Dobai rendezésre (is) adta a fejét. A cenzúra lényegében egyetlen saját filmjét sem engedte „valós időben” bemutatni, sem az Archaikus torzót (1971), sem az Együtthatókat (1973), amelynek a tekercseit, meglepő módon, ellopták a BBS raktárából (maga a rendező a belügy akcióját gyanítja a háttérben, hiszen „ki lopna el filmtekercseket”); de még az önéletrajzi ihletésű Anyámat (1975) sem. Az életét szigorú erkölcsi és filozófiai alapelvek szerint berendező, sztoikus, ám éppen emiatt végzetesen elmagányosodó testépítőről (!) szóló Archaikus torzó ma már megtekinthető: záróképe, amikor a félmeztelen izomember, az árvaházból „kimentett” plüssmackókat magához szorítva sírva fakad („énhozzám még ilyen közel senki nem állt”, mondja), alighanem a magyar filmtörténet egyik legzavarbaejtőbb jelenete.
Látható, hogy Dobai már a kezdetektől kipróbálja magát szinte mindenben, ami a filmkészítéshez köthető, a filmforgatókönyv-írás és a rendezés mellett a színészkedésben is, bár kizárólag epizódszerepekben, magát sosem tekinti hivatásos értelemben vett színművésznek (aminthogy nem is volt az). Legismertebb filmszerepe valószínűleg Tarr Béla Sátántangójának a rend és szabadság mibenlétéről elmélkedő századosa, akinek szerepében – túlzás nélkül mondhatjuk így – vérfagyasztó alakítást nyújt. Mint a Filmvilágnak adott interjújában nyilatkozta: „A torinói lóban is szerepelhettem volna. Szardíniában játszódik az a rész, amit nekem kellett volna csinálni, nem lett volna bonyolult, de utána még jött volna a szinkron, és nem vagyok színművész…”
Ezzel párhuzamosan bontakozik ki írói-költői tevékenysége is: 1973-ben jelenik meg első verseskötete, a Kilovaglás egy őszi erődből, amely mintegy megelőlegezi mindazon témákat, motívumokat, azt az érdeklődési kört, amely filmes – mindenekelőtt forgatókönyvírói – munkásságában is jelentős szerephez jut. „Ezek a fehér sörfoltos asztalterítők/úgy fekszenek ebben a homályos hodályban/mint egyforma katonasírok egyforma temetőkben/egyforma őszi lombhullásban (…) talán Varsó talán Bécs/talán magyar disszidensekkel teli láger/kis barakk kis bécsi étterem a periférián/talán Trieszt Fiume talán szólj Svejk/csempészd vissza a szívekbe a békebeli szívekbe/a havanna-szivaros-álmú szívekbe/a strici-komisz ifjúságot” – írja Egy régi hosszú kelet-európai tangó egy régi kelet-európai étteremben című (meg kell hagyni, címadásban mindig erős volt) hömpölygő szabadversében. Ott van már a békebeli, monarchiás világ belső feszültségeinek és ellentmondásainak tragédiába fordulása a Magyar Dezső-féle Büntetőexpedícióban (1970) is, amelynek a forgatókönyvét Dobai írta – egyúttal ez az első olyan forgatókönyve, amely egy megvalósult és bemutatott filmhez készült. A film az első világháborút közvetlenül megelőző időkben játszódik, egy megtorlás története: egy Monarchia-beli faluban megölnek egy császári és királyi katonatisztet, a hadsereg pedig büntetőszázadot küld a helyszínre rendteremtés céljából. Magyar Dezső filmje eredetileg egy sorozat első darabjának készült, de a Hat brandenburgi verseny többi része végül meghiúsult.
A Büntetőexpedíció tematikájában, hangulatában már némiképp előrevetíti Dobai forgatókönyvírói pályának egyik ékkövét, a Redl ezredest (1983) – és a magyar filmtörténet egyik legsikeresebb rendező–forgatókönyvíró együttműködését. (Kevésbé bizonyult sikeresnek a Huszárik Zoltánnal való közös munka: a Csontváryt, amelynek forgatókönyvét beugróként jegyzi – Huszárik eredetileg Császár Istvánnal kezdte meg a munkát –, Dobai később a festő életművéhez „méltatlannak” nevezte.) A Szabó István–Dobai Péter páros kétségkívül legkiemelkedőbb teljesítménye a Mephisto (1980), amely elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, Cannes-ban pedig az év forgatókönyve lett – kissé egzaltált köszönőbeszédében (de hát melyikünk ne lenne egzaltált, ha éppen megkapja az Oscart?) a rendező többek közt, a főszereplő Klaus Maria Brandauer, az operatőr „Mr. Koltai” és mások mellett „Mr. Dobai”-nak is köszönetet mondott. Dobai egyébként, állítása szerint, úgy írta meg a forgatókönyvet, hogy előzetesen nem olvasta Klaus Mann azonos című regényét, amelynek Szabó István filmje – elvileg – az adaptációja. Vagyis ezúttal is saját vízióját követte, ez a vízió pedig – a trilógia harmadik darabját, az 1984-es Hanussent is ideértve – mélyen gyökerezik a közel- vagy félmúlt magyar és közép-kelet-európai történelmében, a „valahol utat vesztettünk” Ady-féle alapgondolatában.
Irodalom és film kölcsönhatásának dinamikája különös mintázatot mutat Dobai Péter életművében, a forgatókönyvei és prózai művei közti határok gyakran elmosódnak, a motívumok egymásba „indáznak”, és néha nehéz eldönteni – akárcsak a tyúk és a tojás klasszikus dilemmájában –, hogy melyik volt előbb. A birodalom ezredese című regénye a Redl ezredes forgatókönyvének továbbfejlesztéséből, szépprózai művé bővítéséből született; Vadon című, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc „utórezgéseit” feldolgozó nagyregényében pedig távolról visszaköszön a Szomjas György-féle Rosszemberek (1978) vezértémája, a levert forradalom utáni idők pusztulásérzete, az ellenállás maradékainak hatalmi felszámolása.
Az egyén és a hatalom viszonya, a művészember megalkuvástörténete – különösen Hendrik Höfgen figuráján keresztül – sajátos „mellékízt” kapott, miután felszínre kerültek a Szabó István ügynökmúltjára vonatkozó információk. Nem lenne tisztességes elhallgatni, hogy Szabóhoz – és egykori jóbarátjához, Bódy Gáborhoz – hasonlóan Dobaival kapcsolatban is felmerült a gyanú, hogy a magyar állambiztonság beszervezte, Walter fedőnéven (édesapja, akit sosem ismert, német volt); erre Gervai András történész tett utalásokat Fedőneve: „szocializmus – Művészek, ügynökök, titkosszolgák című könyvében, bár hozzáfűzte, hogy „munka- és beszervezési dossziéja nincs meg”. Dobai vehemens hangvételű válaszcikkben tagadta a vádakat, leszögezve: „Mondják: 50.000, azaz ötvenezer ember volt a Kádár-rendszerben így-vagy-úgy hálózati ügynök, pártkollaboráns vagy legalábbis »érintett« a hatalmi szervek polipcsápjaitól. Nem számítok közéjük…” Nem tisztünk igazságot tenni ebben az ügyben, de egy kicsit betekintést nyerhetünk – mint sok más hasonló esetben is – egy diabolikusan működő rendszer lehangoló kulisszatitkaiba, abba a kútba, amelyet Thomas Mann „mélységes mélynek” vagy „inkább feneketlennek” nevez.
Akárhogyan is, Dobai Pétert alighanem minden idők (jó, egyik) legsikeresebb magyar forgatókönyvírójaként tarthatjuk számon – különös, hogy ő maga nem tartotta magát hivatásszerűen annak, a forgatókönyvet, Pasolini nyomán, „átmeneti struktúrának” nevezte, amelynek a célja, hogy megszűnjön, feloldódjon a kész alkotásban. Több interjújában kihangsúlyozta, hogy a forgatókönyvírást mindig is pénzkeresti lehetőségnek tekintette: „Ha pénz kellett, az autómba benzin, akkor elvállaltam egy forgatókönyvet, és meg is írtam. Megkaptam a pénzem, és ment is az autó. Minden forgatókönyvet pénzért írtam, mikor az anyagi helyzetem jobbra fordult, már nem volt szükségem rá” – mondja az említett filmvilágos interjújában. És valóban, 2002 óta nem írt – filmben is megvalósuló – forgatókönyvet, szépirodalmi munkákat viszont továbbra is publikált.
Dobai Péter Kossuth-, Prima Primissima- és Balázs Béla-díjas költő, író, esszéíró, esztéta, forgatókönyvíró, filmrendező, színész, a Nemzet Művésze, a Magyar Művészeti Akadémia és a Digitális Irodalmi Akadémia tagja (ez utóbbin művei jelentős része, köztük néhány forgatókönyve is, elérhető), a Mafilm egykori dramaturgja és a Balázs Béla Stúdió rendezője, Szabó István, Bódy Gábor, Magyar Dezső, Huszárik Zoltán, Szomjas György, Sára Sándor és mások alkotótársa, a magyar kultúra „tengerembere” 2025. október 3-án, 81 éves korában elhunyt. Utolsó, válogatott verseskönyve Voltam élni címmel jelent meg 2017-ben, benne nagy témáival, a közép-kelet-európaisággal, a történelemmel, az emlékezéssel és az álommal – és természetesen örök szerelmével, a tengerrel, amelyről így vallott: „Verseimet, amelyeket sok évvel később a tengerekről írtam, azokat, úgy lehet, maguk a tengerek írták, lévén, hogy egész valómmal: a tenger emléke voltam.”
Források:
Nagy Borbála Réka: Az emlékezés kormányosa – interjú Dobai Péterrel. Helikon, XXIX. évf. 2018. 16. (750.) sz., aug. 25. (https://www.helikon.ro/bejegyzesek/az-emlekezes-kormanyosa-interju-dobai-peterrel?fbclid=IwY2xjawOlDeZleHRuA2FlbQIxMQBzcnRjBmFwcF9pZBAyMjIwMzkxNzg4MjAwODkyAAEe1g48FRXQBMUHdzLpHsYgmpHdOSGzfB-mPGUAZEIoVm5Lp7GHkwddsovvmxY_aem_qPxn5Q9tfUD2E93GokPEAw)
Borbély László: Dobai Péter. Digitális Irodalmi Akadémia (https://dia.hu/dia-szerzok/dobai-peter/eletrajz)
Molnár Judit Anna: Oscar- és BAFTA-díjas magyar filmek kormányosa – Dobai Péter 80 éves. Filmhu, 2024. 08. 06. (https://magyar.film.hu/filmhu/magazin/oscar-es-bafta-dijas-magyar-filmek-kormanyosa)
Morsányi Bernadett: Voltam élni – Beszélgetés Dobai Péterrel. Filmvilág, 2016/01, 23-26. o. (https://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12540)
.jpg)
