Ha 2026 így fog kinézni filmes szempontból, nincs okunk panaszra. Alig két hét telt el az új évből, de máris megszületett az idei, de talán minden idők egyik legmetálabb filmje.
A 28 valamivel később-filmek sosem bántak kesztyűs kézzel sem a szereplőikkel, sem a nézőkkel. Danny Boyle és Alex Garland mára klasszikus kultfilmmé öregedett 2002-es simán lehetett volna egy átlagos zombifilm, de egyedi vizuális világával (ami azóta is egyedi, tekintve, hogy kevesen akarnak rettenetes minőségű miniDV-kazettákra forgatni), kérlelhetetlen zenéjével és karaktereivel bőven kiemelkedett az átlagból. Az 5 évvel később érkezett folytatás (amihez nem Garlandnak, sem Boyle-nak nem volt köze) azonban már jóval sematikusabb volt, nem is szült folytatást csaknem két évtizedig, amikor visszatért a két eredeti alkotó, és megmutatta, hogy bőven van még fantázia és kitárgyalnivaló téma, amire ideális apropó egy zombiinvázió.
Brexit-zombik – Danny Boyle: 28 Years Later / 28 évvel később
Lehet, hogy ultramodern telefonokkal rögzítették ezt a filmet, a leghátborzongatóbb dolog benne mégis egy 122 éves vers 110 évvel ezelőtt rögzített változata.
Többek között végre elhangzott a z betűs szó is a 28 évvel későbben, mintegy tolmácsolva Garland és Boyle abbéli meggyőződését, hogy nem az számít, hogy milyen néven illetjük a sorozat élőholtszerű fertőzöttjeit, itt sosem ők voltak a lényeg, hanem a végletes helyzetbe került emberi szereplők, akiknek a világégés próbára teszi a legutolsó megmaradt emberiességüket is. Ez központi kérdése maradt A csonttemplom alcímet kapott folytatásnak is, talán még inkább, mint elődjének, és vannak is olyan részei, amiket nehéz gyomorfelkavarodás nélkül elviselni.
Kezdjük ott, hogy a 28 évvel később két része közvetlenül egymás után készült el, és tényleg annyira közvetlen folytatás A csonttemplom, hogy nem sok értelme van megnézni addig, amíg az előző részt be nem pótoltuk, a történet pontosan ott folytatódik, ahol abbamaradt: a viszonylag biztonságos, emberek által lakott kis szigetről a fertőzöttektől hemzsegő erdőségbe menekült Spike (Alfie Williams) akaratlanul is tagja lesz a csiricsáré kosztümökbe öltözött Jimmyk bandájának, akik egyszerre hátborzongatóak, mint a Teletabik, és primitívek, mint egy gyermekműsor ártatlan sztárjaként pózoló szexuális ragadozó... Vagy fordítva? Ki tudná megmondani?
Spike-nek mindenesetre tehetetlenül kell végignéznie, ahogy bandájának tagjai, a sátáni gyerekek, a magát Sir Jimmy Christal néven aposztrofáló, önként felvállalt antikrisztus (Jack O’Connell) vezetésével halálra nyúznak és beleznek ártatlan embereket. Eközben a szintén előző részben megismert Dr. Kelson (Ralph Fiennes) az apokalipszis áldozatainak csontjából felépített templomában Sámsonnal (Chi Lewis Parry), a félelmetes Alfa-fertőzöttel próbál barátkozni, végül a két kis csapat útjai a maga egyszerű és hátborzongató koncepciójában iszonyú hatásos helyszínen, a csonttemplomban találkoznak.
Bár ezúttal nem Boyle ült a direktori székben, hanem átengedte ezt a feladatot Nia DaCostának, a különbség egyáltalán nem érződik a 28 évvel később két részén, hangvételében és stílusában is annyira passzol a kettő, hogy nyugodtan meg lehetne nézni egyetlen, három és fél órás filmként is. Vizuális különbség ugyan bőven akad (egészen más technikával forgatták például a kettőt, míg Boyle az IPhone-okra szavazott, DaCosta már „normálisabb” digitális kamerákat használt), ám Garland kiváló forgatókönyve eléggé összeköti a kettőt, és szinte biztos, hogy akinek tetszett az előző rész lassabb, metodikusabb építkezése, az most is kedvelni fogja a film ritmusát és hangvételét. Aki viszont az előző részt túlzottan véresnek és kegyetlennek gondolta, annak A csonttemplom még kevésbé ajánlott, de az igencsak grafikus vérengzés (amit nem, de a monstrum-zombi Sámson műpéniszét már muszáj volt ezúttal is kicenzúrázni a magyar kópiákon) és az általuk kiváltott hatás valójában sosem öncélú, legalább annyira szerves része a történet világának, mint a vérben forgó szemű fertőzöttek.
DaCosta közelképei külön említést érdemelnek: elképesztően sokatmondóak és hatásosak a szereplői arcáról készített nagyközelik. A csonttemplom legkiemelkedőbb része azonban egy olyan jelenet, ami annyira extatikus moziélmény, amit ritkán látni egy műfaji filmben – legutóbb talán a Mad Max: Fury Road néhány része volt ennyire zsigeri, elemi audiovizuális élmény. Ebből nem lőnék le szívesen semmi lényegeset, de legyen elég annyi, hogy az Iron Maiden boldogan mehet nyugdíjba ezután, annyira metál az egész, köszönhetően az ismét csodálatosan alakító és (a legjobb értelemben) önfeledten bohóckodó Fiennesnak, DaCostának, és Jake Roberts vágónak.
A 28 évvel később második része sem egy randifilm tehát, hanem a bátor előd által lefektetett vonalat folytatja, és bátran állítható, hogy sikerült olyan királyra, hogy eszünkbe se jusson azt kérdezgetni a film alatt, hogy jó-jó, de akkor felbukkan-e végre ismét Cillian Murphy? Akinek a gyomra bírja a vért, a lelke az egzisztenciális kérdéseket az emberi erőszak mibenlétéről, és akár még a jó zenéket is szereti, annak itt egy ideális film az évkezdéshez.
.jpg)
