A Tardes de soledad egy (Európának ebből a szegletéből nézve) különös „sportot” bemutató, erős gyomrúaknak való dokumentumfilm, amely minden vizuális pompája és nyers valóságábrázolása ellenére is hiányérzetet hagy maga után: túl sok bikát látunk közeliben kiszenvedni, és túl keveset tudunk meg az emberről.

Albert Serra katalán rendező a spanyol slow cinema ünnepelt mestere. Bő húsz éve rendez filmeket, legsikeresebb munkáiban a halál, a hit és/vagy a magány témája körül forognak a gondolatai: készített már pl. szélmalommentes filmet Don Quijote magányáról (Quixotic / Honor de Cavelleria) és doksit ennek a filmnek a forgatásáról (El Senyor ha fet en mi meravelles  / The Lord Worked Wonders in Me), mesélt a három királyokról (El cant dels ocells), az öregedő Casanováról, aki Drakula gróffal találkozik Erdélyben (Història de la meva mort / Story of My Death), de emlékezetesebb kosztümös filmjei között ott van a La mort de Louis XIV (The Death of Louis XIV) is. Munkáit rendszerint Európa legnagyobb fesztiváljain mutatja be, és szerez velük mindenféle díjat cannes-i zsűrikülöndíjtól locarnói leopárdig. Az említett témákhoz tér vissza legújabb, 2024-ben készült, szélesebb körben tavaly bemutatott új dokumentumfilmjében, a Tardes de soledadban (Afternoons of Solitude) is, amely lazább értelmezésben maga is „kosztümös”” film: a mai bikaviadalok világának ugyanolyan elengedhetetlen kelléke a jelmez, mint egy középkori szereplőkről szóló mesének, márpedig a dokumentumfilm szereplőit alig látjuk „civil” ruhában.

A Tardes de soledad ennek az ősi, mai szemmel nézve meglehetősen különös és durva „sportnak” a világába enged két órányi bepillantást. Főszereplője a bikaviadalok egyik aktuális szupersztárja, a huszonéves Andrés Roca Rey: tizennégy viadalon tartunk vele a testnedvektől csatakos részletekre gyakran összpontosító, mindent némán és alaposan megfigyelő kamera által. A film szerkezetét a viadalok, illetve az azokat megelőző és követő pillanatok pontosan ismétlődő rituáléi uralják és a bikaviador csapat kisbuszos beszélgetései tagolják. Szépen kibontakozik a viadalok visszatérő szerkezete, és a porondra lépő csapaton belüli feladatmegosztás: van, aki alaposan becsomagolt ló hátáról sebzi meg a bikát, mások papírba csomagolt banderillákat döfnek a gerince mellé, hogy amikor az állat már kellőképpen legyengült, színre léphessen a hős matador – esetünkben Andrés, akinek a tökösségét a társai nem győzik magasztalni –, aki halálba táncoltatja azt.

Csendesen jelezzük ezen a ponton, hogy ez a film nem harcos állatvédőknek vagy pillangólelkű állatrajongóknak való: mindenféle agitációs vagy aktivista szándék távol áll tőle, cserébe a szenvedéstől és a hergeléstől megvadult állat agóniáját naturalista részletességgel mutatja meg. Nem könnyű nézni. Pontosan kiderül belőle, hogy a bikaviadal manapság fizikai és szellemi szinten egyaránt megerőltető sport, arénában helyet kapó, jelmezbe bujtatott, eltáncolt művészet, és évezredes múltú kulturális örökség, hagyomány. Ugyanakkor szenvedéllyel és vakmerőséggel űzött anakronizmus, és igen, tökéletesen értelmetlen állatkínzás.

A bikaviadalokat bemutató részletessége ellenére a Tardes de soledad hiányérzetet hagy maga után: nem foglalkozik eleget választott főszereplőjével. Hiába a remek felütés, ami már-már zavarba ejtő pillanatokra a bikaviador pozíciójába helyezi az egyre kínosabban feszengő nézőt – farkasszemet néz egy fújtatva figyelő bikával, miközben a külvilág minden eleme megszűnik –, s ha ezzel sikerül is bevonzania a történetbe, a film később mégis kitaszít minket magából. Andrés első pillantásra nem különösebben szimpatikus figura, és esélyünk sincs alaposabban megismerni. Hiába nézzük végig, ahogy felölti gyönyörűen hímzett, jellegzetes ruháját, amelynek nehéz sujtásai védik is a testét, vet sok-sok keresztet és elmorzsol rengeteg rózsafüzért a küzdelem előtt és után, látjuk megszeppenve, és látjuk sebesülten: egymás után jönnek és jönnek – az unalom határáig – a bikák, a tánc a piros posztóval, de sosem tudjuk meg, mi Andrés személyes háttere, milyen a hétköznapi élete, és egyáltalán miért jó neki bikákat gyilkolászni a háttérben láthatatlan szereplőként morajló, olykor részegen bekiabáló, olykor lelkesen skandáló közönség mulattatására, ha a viadal után inkább kimerülten, „ezt megúsztam” arccal, csendben lapul az autóban, mint hogy örülne a show sikerének. Pedig Andrés Roca Rey valóban izgalmas figura lenne, már csak azért is, mert egy perui torreádorfamília tehetséges és világhírű leszármazottja. Úgy tűnik, ez a film általában a bikaviadalokról szól, nem a főszereplőjéről – ahogy azt minden promóanyagában ígéri –, vagy ez az ára annak, hogy a megfigyelői dokumentumfilmből ne legyen didaktikus ismeretterjesztő alkotás…

Sokatmondó, hogy a Tardes de soledad elnyerte a San Sebastián-i fesztivál fődíját, a guadalajarái fesztivál dokumentumfilmes fődíját, Gaudí- és Goya-díjakra jelölték (elnyerheti még ezeket, ha az Európai Filmdíjat nem is sikerült), de külföldi versenymezőnyökbe nem nagyon került be: úgy tűnik, a spanyolok különösen szeretik, és valószínűleg ők értik a legjobban, talán épp azért, mert a bikaviadalok szubkultúrája ott maradt fenn legerősebben 21. századunkig.

Egy lépéssel távolabbról nézve, a Tardes de soledad az európai kultúra egy kegyetlenül szépséges, vagy szépségesen kegyetlen részletét mutatja meg, amit érdemes megismerni annak különös és bonyolult volta miatt, még ha földrajzi vagy elvi szinten távol is állna tőlünk.