A Nürnberg a címbéli per évfordulójára készült, időszerűségét egyrészt ez adja, másrészt a nácizmushoz hasonlító szélsőjobboldali eszmék felerősödése az Egyesült Államokban.

2025 november végén a 80. évfordulójához érkezett az első nürnbergi per. Igazából a kezdete, ugyanis a nemzetközi bíróság ítéletet csak majd 1946 októberében hirdetett. A tárgyalást Sztálin ötlete nyomán a nyertes szövetséges nagyhatalmak (AEÁ, Nagy-Britannia, Franciaország, Szovjetunió) szervezték meg együtt, így kívánták a 2. világháború európai lezárását rendezni, ahhoz pedig a per kiváló keretet kínált bizonyítékok gyűjtéséhez háborús bűnökről, a nemzetközi jog gyakorlatának megalapozásához, a tettesek elítéléséhez. A vádlottak padján az európai háború és a szervezetten végrehajtott népirtás fő elkövetői ültek, a náci hatalom még élő és elfogott vezető politikusai, valamint magasrangú katonák, összesen 22-en.

A James Vanderbilt írta és rendezte Nürnberg tehát az évfordulóra készült, időszerűségét egyrészt ez adja, másrészt a nácizmushoz hasonlító, vagy abból egyenesen merítő szélsőjobboldali eszmék újszerű felerősödése az Egyesült Államokban, amiről maga a főhős is kerek mondatokban beszél a film végén – ezzel pedig lényegében a rendező szól ki a nézőhöz. Az erősen tévéfilmízű produkciót javarészt Magyarországon forgatták, elsőrangú színészek játsszák a főszerepeket, magas produkciós érték jellemzi. Csakhogy a rendező indokolatlanul kapkodó és giccsesítő történetvezetése, illetve a történelemtudatosítás felszínen toporgó igyekezete gyorsan felejthető alkotássá rontják.

A többi 12 nürnbergi pert 1949-cel befejezőleg folytatta le az Egyesült Államok, immár a másodlagos vádlottakkal szemben. Bírókat, orvosokat, katonákat, népirtó különítmények vezetőit, vegyszergyártócég igazgatóságát, és más olyan személyeket állítottak bíróság elé, akik a német nemzetszocializmus, valamint hadigépezete végrehajtói és felruházóiként Hitler háborújában segédkeztek. A bírók peréből film is készült alig 15 évvel az eseményt követően, ez az 1961-es Ítélet Nürnbergben (Judgment at Nuremberg) Stanley Kramer rendezésében. Több Oscar-díjra is jelölték, hármat megnyert, illetve szerte a világon díjazták. Ez volt az első játékfilm, amely a nürnbergi pereket tematizálta, még úgy is, hogy a karakterek javarésze kitalált volt, viszont létező személyekről mintázták. Máig a leghatásosabb Nürnberg-film. Szerény eszközökkel – Arendt könyvét két évvel megelőzve – volt képes tudatosítani a gonosz banalitását, amelyet nyilván így nem nevez, de megnevezetlenül is ez jellemzi a Burt Lancaster és színésztársai által alakított náci bírák és ügyészek hatalomkiszolgálását. Hatásos abban is, ahogy a bűn viszonylagosításának lelkiismereti reflexeit tárja fel a Maximillian Schell alakította védőügyvéd karakterfejlődési ívében, amire a Spencer Tracy által megformázott ügyvéd ad végső és megsemmisítő választ („…szóval, amit javasol, nagyon is megtörténhet. Logikus, tekintettel azokra az időkre, amelyekben élünk. De az, hogy valami logikus, nem jelenti azt, hogy helyes is, és semmi ezen a földön nem teheti soha helyessé!”¹ – a szerző fordítása). Pontosan és visszafogottan, de elegendő erővel mondja ki azt is, hogy a világnak semmilyen körülmények között nem szabad a kollektív felelősség bűnét rásütnie egy egész nemzetre. A hidegháború első megnyilvánulásait is dramatizáló film nyilván a háborúvégi szovjet gyakorlatot bírálta ekképpen, amely tudjuk, hogyan járt el. 

Ítélet Nürnbergben, 1961

Készült még a nürnbergi első perről dokumentumfilm 1948-ban (r. Stuart Schulberg), kétrészes tévéfilm 2000-ben (r. Yves Simoneau), egy orosz játékfilm 2023-ban (r. Nikolaj Lebedev), illetve számos ismeretterjesztő- és dokumentumfilm különféle tévécsatornák megrendelésében.

Az 1961-es alkotáshoz képest, de a 2000-ben sugárzott tévéfilm mellett is (amelyben Brian Cox alakítja a bámulatosan kígyószerű Göringet) Vanderbilt Nürnbergje olcsó akciódrámának tetszik. Mert hát voltaképpen az. Nem akar, illetve nem is képes, sosem állt szándékában mélyebbre menni, mint ami a per felszínén és annak hátterében, a cellákban a legegyszerűbben megragadható: a jó és a gonosz összecsapása a második világháború túlkozmetikázott háttere előtt, némi gyors visszakapcsolással a mába. A jót Douglas Kelley pszichiáter (Rami Malek) és Robert Jackson ügyész (Michael Shannon) képviseli, pár mellékszereplő támogatásával, a gonoszt Hermann Göring birodalmi marsall (Russell Crowe) és vádlott-társai, akik azonban vázlatnál vagy karikatúránál nem többek. A cselekményhez Jack El-Hai újságíró 2013-as tényfeltáró regényét, A náci és a pszichiátert (The Nazi and the Psychiatrist) használta Vanderbilt, az így született forgatókönyv javarészt az orvos és az elítélt álbarátságán keresztül tekint bele roppant felszínesen a nürnbergi per folyamataiba.

Kelley ismerkedését a vádlottakkal arra használja Vanderbilt, hogy a tolmács (Leo Woodall) közvetítésében, és valós archív felvételek használatával bemutassa a bűnlajstromot, és gyors történelemleckét tartson a második világháború borzalmairól még nem értesült nézőnek. Ezután egyfajta macska-egér játék indul Kelley és Göring között, amelyben utóbbi természetes karizmáját, ravaszkodásait, és egyfajta alsó maszk gyanánt mindvégig csupán fel-felvillantott ördögi képességeit Crowe remekül hozza. Vele szemben Malek játékában a megrendülés, vagy az eltökéltség vásári mutatvány csupán. A per során, és az előkészületekben fontos szerepet kap nyilván az ügyész Jackson is, akit Shannon szolidan alakít, ám Vanderbilt ezt a cselekményszálat inkább a Marvel-szuperhősfilmek történetvezetési hangulatában forgatja és vágja (lásd például a pápa szerepeltetését, illetve azt a három másodpercnyi montázst, amikor a szovjetek meggyőzésén töpreng).

A két jó időnként találkozik, ilyenkor fonódik egybe a diplomácia, valamint az igazságszolgáltatás magasabb, és a cellák alacsonyabb cselekményszintje, ám attól, hogy előbb az ügyész a pszichiátert, majd fordítva egymást tanítják, érezni a tanmesei igyekezetet Vanderbilt részéről. Mindezeken túl, az indokolatlanul rövid és a karakterfejlődést izzadva szolgáló párbeszédek, a képregényi elbeszélésformát utánzó vágás, valamint a per csontra soványított vászonideje nem engedélyez a nézőnek elég elmerülésnyi időt sem a történelmi események befogadásához, sem ahhoz, hogy a náci bűnök valódi természetéről meggyőződhessen. Ha már oktatófilmet készített, Vanderbilt gondoskodhatott volna erről, de inkább ezen is gyorsan továbbpörgetett. Eléggé egyértelműen érezhető, hogy mindvégig a két nagyjelenetre készítette elő a terepet: a tárgyaláson levetített film pillanatára (amely különben minden Nürnberg-filmben látható, és valóban vetítették az 1946-os tárgyaláson), valamint a (fiktív) tolmács monológjára, amely az amerikai játékfilmek zöméhez hasonlóan itt is a csúcsfordulati elem: a főhősben zakatoló lemondás ettől a felismeréstől eltökéltségbe fordul át.

A történelmi hitelesség külön probléma, nem is kívánok különösebben bajlódni vele, mindössze egy tekintetben: Göring felesége itt az esetlen, szívszaggató tragédiára ítélt bájos naíva, míg a valóságban tudjuk, hogy ez messze nem így volt. E tekintetben hitelesebb a 2000-es tévéfilm, ráadásul több időt kínál az elmerüléshez (3 órás), és Brian Cox Göringje is hidegrázósabb, közelebb áll a valódihoz.

Kelley szerepe akkor kap végső értelmet, amikor kimondhatja azt, amire Vanderbilt kezdettől fogva készült: vigyázat, ismét náci-veszély van! Ez, és a közelünkben zajló háború, illetve e kettő összekapcsolva nyilván naprakész, aktuális, érezzük, hogy rólunk és hozzánk szól. Csakhogy csinálhatták volna okosabban. Amikor a rendező inkább a kényszerű üzenetközvetítéssel babrál, és olcsó eszközökkel próbál tudatósítani, mintsem hogy a történelmi esemény súlyát, a benne részt vett szereplők belső dilemmáit, a pillanat sorsfordító jellegét, az utókorra is kiható döntéseknek a nemzetközi jogban is meghatározó jellegét kísérelje meg mélyebben ábrázolni, és művét egy túldíszített, agyonmagyarázott, szájbarágott, szobasarki vizuális szórakoztatássá silányítja, akkor arról a filmről lényegi párbeszéd nem folytatható, igazából elkezdeni sem érdemes.