Három évvel a Nike ikonikus sportcipőjének sikertörténetét elregélő Air – Harc a legendáért után ismét közös filmben haverkodik a Mattfleck. A bostoni öribarikat ezúttal a Netflixnek sikerült kamera elé állítania, Matt Damon és Ben Affleck elválaszthatatlan duója ráadásul megint egy – erősen kiszínezett – igaz történettel örvendezteti meg a rajongókat. Annyi biztos, hogy a streamingóriás nem bízta a véletlenre az új esztendő beröffentését.

Meglepő, mi több, egyenesen unortodox húzás, hogy az év első egészestés adrenalinlöketét/tesztoszteronbombáját nem Jason Statham vagy Liam Neeson neve fémjelzi – ellenben egy olyan rendezőé, aki maga is vastagon felelős azért, hogy az utóbbi színészt a 2000 után született generáció már veterán akciósztárként azonosítja. Joe Carnahan munkásságát olyan zsánerfilmek alkotják, amelyek az előző évezred amerikai mozijának szikár és nyers stílusát, hangsúlyozottan férfias brutalitását igyekeznek átmenteni a kevésbé megengedő, túlérzékeny jelenbe. Az egész életművét a bűnügyi műfajokra tette fel: találunk benne klasszikus zsarufilmet (Narkó / Narc), Tarantino és Guy Ritchie nyomdokait követő gengszter-komédiát (Füstölgő ászok / Smokin' Aces), thriller-elemekkel dúsított túlélőmozit (Fehér pokol), illetve egy kultikus tévésorozat játékfilmes rebootjával (A szupercsapat) is megpróbálkozott a forgatókönyvíró-rendező. Legfrissebb keménykedése, A nagy fogás sem lóg ki ebből a sorból.

Dane Dumars hadnagy (Matt Damon) és J.D. Byrne őrmester (Ben Affleck) a miami rendőrség különleges drogosztagának két oszlopos tagja, habár a karrierjük látott már szebb napokat. Dumars nemrég vesztette el rákbeteg fiát, a házassága azóta romokban, most pedig azért riasztják az egységét, mert a kapitányukat, Jackie-t (Lina Esco) valakik hidegvérrel meggyilkolták. A rendszerszintű korrupció miatt szaglászó szövetségiek azt gyanítják, hogy egy narkózsaru állhat a haláleset mögött, vagyis a feloszlatás lehetősége Damoklész kardjaként lebeg az alakulat felett. Dumars ebben a feszült helyzetben kap fülest a kolumbiai drogkartell egyik pénzlerakatának a pontos helyéről, a megjelölt címen talált összeg viszont minden várakozásukat felülmúlja. Húszmillió dollárnyi készpénz egy lepukkant külvárosi ház padlásán elrejtve – ennyi zöldhasú még a legbecsületesebb rendőröket is képes megingatni. Kezdetét veszi hát a bizalmi játszma: a csapat először a protokoll szerint próbál eljárni, aztán előtérbe kerülnek a személyes érdekek, miközben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy egy beépített ember bújik meg közöttük, aki meg akarja fúrni az akciót.

A valódi rajtaütést, amely a forgatókönyv megírását inspirálta, Carnahan egyik közeli barátja, Chris Casiano Miami-Dade megyei rendőr vezette. Narkókommandója 2016. június 29-én tartott razziát egy ránézésre teljesen átlagos családi házban, melynek padlásán, egy kábel segítségével elmozdítható álfal mögött bukkantak rá arra a 24 narancssárga műanyag vödörre, amikbe az elképesztő mennyiségű kartellpénzt rejtették – néhány zacskó marihuána és egy töltött gépfegyver társaságában. Ám a valóságban a csapatnak nem pusztán egyetlen éjszakája volt megszámolni a bankjegyeket: a folyamat majdnem két napig elhúzódott, mivel az eljárásrend azt követelte, hogy kézzel, kétszer egymás után menjenek végig az összes címleten. Bár a fogás váratlan nagysága láttán tényleg tapintható lett a feszültség az alakulat tagjai között, de a pénz átadásakor egyetlen dollár sem hiányzott a helyszínen talált összegből. A filmbéli verzió ostromhelyzettel megspékelt inverz whodunitja tehát merő fikció, Carnahan műfaj-kompatibilis hozzátoldása csupán az eredeti esethez, amit a Bad Boys: Mindörökké rosszfiúk forgatásán mesélt el neki a rendőrségi tanácsadóként jelen lévő Casiano. A filmfeldolgozás csapásirányát mégis a hadnagy jelölte ki, amikor a visszaemlékezését azzal summázta, hogy „ennyi pénz sötét dolgokat művel az ember lelkével”.

Dumars családi tragédiája viszont – sajnálatos módon – nem kitaláció: Casiano fia, Jake William 2021-ben hunyt el, a 11 éves gyermek leukémiával küzdött. A filmet az ő emlékének ajánlják az alkotók, ami egy szép és megható gesztus, ugyanakkor kicsit visszás is abban a tekintetben, hogy a forgatókönyv voltaképpen a paranoia-thrillerbe hajló játszmázás egyik potenciális magyarázatává redukálja a felfoghatatlan veszteséget. A folyamatos elbizonytalanítás, a végső fordulat minél további késleltetése érdekében Carnahan egyfajta motivációt farag Dumars fiának halálából, ezzel ésszerű indokot szolgáltatva arra, hogy a megtört, nehéz anyagi helyzetbe került férfi miért akarná zsebre vágni a kartell pénzét. Aztán persze kiderül, szó sincs ilyesmiről (legalábbis nem úgy, ahogy az a cselekmény háromnegyedében sejtetve van), mindenesetre ez a példa is jól szemlélteti, hogy A nagy fogás min bukik el elsősorban.

A „négy fal közé kényszerült zsaruk” kamaraszituációja eleinte Agatha Christie krimijeit idéző feszültséggel rázza fel az áruló kilétének a rejtélyét, amelyet a szemszögek váltogatása csak tovább bonyolít. Az itt-ott tettlegességig fajuló egymásra mutogatás azonban hamar repetitívvé, később meg egyenesen nevetségessé silányul, hiszen valamennyi konfrontáció kimerül annyiban, hogy az osztag übermacsói hangosan káromkodva döngetik a mellüket. Ezzel az egyhelyszínes Halálos irambannal pusztán annyi a probléma, hogy ezúttal Carnahan érezhetően a Narkó realista gyökereihez próbált visszanyúlni, amely törekvését viszont nem igazán segíti ez a görcsös, menetrendszerű pózerkedés. A kirakósdarabokból összeálló sztori eleve fukar információadagolása ily módon azt eredményezi, hogy a néző egy ponton túl belezavarodik abba, hogy melyik szereplő mit és miért csinál, ráadásul ezek visszamenőleg, a nagy leleplezés ismeretében sem billennek át a mérleg logikus felére, inkább még több kivetnivalót vetnek fel.

A nagy fogást kizárólag Matt Damon és Ben Affleck ellenállhatatlan dinamikája képes megmenteni attól, hogy ne merüljön már a megtekintés másnapján a feledés homályába. A rutinos páros úgy ülteti át a vásznon kívüli, több évtizedes barátságát a fiktív karaktereik közös érzelmi hullámvasútjába, hogy attól Dumars és Byrne egymásba vetett bizalmának megrendülése nemcsak hitelesnek, de szinte megrendítőnek hat. A film legjobb, legemlékezetesebb pillanatai kétségkívül azok, amikor a narratíva a kettejük bajtársi, már-már testvéri kapcsolatára fókuszál. És éppen ezért kár, hogy ezek a jelenetek csupán a játékidő elenyésző hányadát teszik ki.

Ha Joe Carnahan legújabb bűnfilmje a kilencvenes években jött volna ki, ma minden bizonnyal kultklasszikusként ünnepelnék a zsáner szerelmesei. Ugyanez 2026-ban már nem több egy megfáradt nosztalgiajáratnál, tele elavult beszólásokkal és megmosolyogtatóan cringe arcoskodásokkal. Akciószekvenciái felejthetőek és fantáziátlanul koreografáltak, nyakatekert fordulatai pedig szabályosan kioltják egymást. Egyedül Juan Miguel Azpiroz hangulatos operatőri munkájában, kékesszürke és narancsos színekkel, valamint fény-árnyék kontrasztokkal operáló képi világában (amit feltehetően Michael Mann Szemtől szembenje ihletett) fedezhető fel némi kreativitás. A nagy fogás a középszerű Netflix-filmek tökéletes példája, ami nem annyira rossz, hogy tiszta szívből lehessen utálni, de elég jó sincs ahhoz – Mattfleck ide vagy oda –, hogy valaha is felemlegessük.