Mostanra nemcsak a mozik közönsége, hanem maguk a szuperhősök is ráuntak a kiszámítható keretek között zajló világmegváltások sablonküldetéseire: a Mennydörgők* szereplőinek már a letűnt dicső időket követő letargiával kell megküzdeniük a vásznon – és azon túl is.
A Marvel legújabb csapata javarészt a franchise másodvonalbeli produkcióinak mellékszereplői közül verbuválódott össze. Itt van az egykori Fekete Özvegy kevésbé sikeres kishúga, Yelena (Florence Pugh) és nevelőapja, a szovjet Amerika Kapitány-koppintás (David Harbour), valamint John Walker (Wyatt Russell), aki szintén egy melléfogásnak bizonyuló Kapitány-verziót testesít meg. Rajtuk kívül pedig Bucky Barnes (Sebastian Stan), Szellem (Hannah John-Kamen) és Taskmaster (Olga Kurylenko) szintén tiszteletüket teszik, leginkább a létszám növelése érdekében. A színes társaság tagjait Valentina, a befolyásos politikusnő (Julia Louis-Dreyfus) bízza meg piszkos ügyei eltüntetésével, majd végül egymás ellen uszítja őket a szálak elvarrása érdekében. A szedett-vedett zsoldosok azonban összefognak, hogy hősi csapattá válva bizonyítsák érdemeiket.
A Marvel fősodorbeli franchise-za mára önmaga paródiájából inspirálódik: a Mennydörgők* utcai szintű fenyegetések elhárítására alkalmas szuperkatonáinak bemutatása leginkább A Fiúk (The Boys) dekonstruktív szuperhősmítoszát idézi. A film karakterei nem rendelkeznek kozmikus erőkkel, emberfelettiségük nem mutat túl egy tisztességes akcióhős képességeinél, ráadásul olyan, átlagembereket érintő problémákkal küzdenek, mint a munkahelyi fásultság, a családi kapcsolatok felbomlása vagy a lehetőségek hiánya. A szereplők különböző traumáik árnyékában igyekeznek bizonyítani, hogy felérnek az emberek kollektív tudatában élő szuperhősökhöz, azokhoz az elvárásokhoz, amiket többek között a rajongók is támasztanak a hasonló produkciók felé. A készítők mégsem állnak bele saját önreflexív gesztusaikba és szolgálnak kommentárral a műfaj kulturális alakulása kapcsán. A bohókás körítés és a már-már karikaturisztikus hősök ellenére a történet meglepően földhözragadt és komolyan van véve.
Nevezhetjük akár „poszt-Bosszúállók depressziónak” is azt az állapotot, amit a Mennydörgők* – a valódi fanokhoz hasonlóan – átélnek. A nyitójelenetben Yelena érdeklődés nélkül gyepálja jellegtelen ellenfeleit és előre tudja, hogy milyen klisés helyzetek követik majd egymást az akció során. Ahogy a hősnő egyik küldetése olyan, mint a másik, úgy a szuperhőstörténetek is gyakran egy kaptafára készülnek. Mióta lezárult a korábbi ikonikus hőscsapat nagy kalandja, azóta a mellékszereplők csak keresik a helyüket az új világrendben, a közönség pedig többé-kevésbé unottan kíséri figyelemmel a fejleményeket. A Mennydörgők* hiába vágynak az elismerésre, arra, hogy a reflektorfénybe és a müzlis dobozokra kerülhessenek, a klasszikus hősök – a fináléra szó szerint – folyamatos árnyékot vetnek rájuk. A depresszió mindent beborító sötét felhője ugyanis egy legyőzhetetlen erővel bíró, Superman-szerű köpenyes ellenfél képében szembesíti a nézőt és a szereplőket a korábban ismert szuperhősmítosz elmúlásának árnyaival.
A Mennydörgők* traumaoldási kísérlete ugyanakkor kudarcba fullad, hiszen az ígéretes koncepció éppen olyan elcsépelt sémák mentén bontakozik ki, mint amilyeneket korábban láthatott a nagyérdemű. Az egy-két nap leforgása alatt játszódó cselekmény mindössze néhány feszültségmentes akciószekvencia köré épül, a tétnélküli csihipuhit ráadásul alig követhető gyors vágásokkal, repetitív koreográfiákkal és közeli-mozgókamerás felvételekkel valósítják meg a készítők, miközben a film többi része inspirálatlan „beszélőfejes” beállításokra támaszkodva igyekszik karakterközpontú maradni. Csakhogy ezekért a gyarló, egydimenziós figurákért éppen feláldozhatóságuk miatt nem lehet igazán izgulni. A hősök folyamatosan ugyanazon poénokat durrogtatva ironizálnak saját másodrendűségükön, miközben a csapat tagjai lényegében mind ugyanannak a karakterváznak a szabadon felcserélhető, egyenmotivációjú alakváltozatai.
A képregényfilmek iránti lelkesedés nem elveszett, sokkal inkább átalakult, amihez a saját bejáratott megoldásaikhoz ragaszkodó alkotások nehezen képesek idomulni. A korábbi formulák alkalmazása egyre kevésbé tűnik biztos befektetésnek a mozipénztáraknál, a Marvel legújabb produkciója azonban ennek ellenére sem merül el a téma absztrakciójában, helyette csupán felszínesen stilizálja a látottakat. Az egykori dicsőség elvesztéséből fakadó belső konfliktusok, a depresszióval való harc ezúttal könnyen dekódolható metaforákba bújtatva jelenik meg, hogy a készítők ezeken keresztül inspiráljanak önmagunk meghaladására. Azonban míg a koncepció – túlzó általánosítása ellenére is – alkalmazható a mentális betegségek okozta megrázkódtatásokra, addig az önreflexív gesztusok tükrében úgy tűnik, mintha a stúdió a saját elvárásaik miatt csalódó rajongókat okolná a franchise relatív sikertelenségéért. Hiszen ahogy a magukkal hordozott keserűségeikkel közösen leszámoló Mennydörgők* összefoghatnak egy új Bosszúállók(-szerű) csapat alapítása érdekében, úgy a közönségnek is félre kéne tennie korábbi traumáit, hogy ismét önfeledten élvezhesse a megszokott kalandokat.
