Egy kritikusa egyszer azt mondta róla, szakasztott úgy fest, mint egy kamionsofőr. Nem épp hízelgő megállapítás, de tény, hogy sosem tartozott a sztárarcú színészek „előkelő” kasztjába. Csakhogy a hetvenes években – karrierje zenitjén – épp a hozzá hasonló, „realista küllemű” aktorok özönlötték el a mozikat. Nem is vitás, hogy ő volt köztük a legtehetségesebb. Portré az idén elhunyt Gene Hackmanről, Hollywood átlagembermaszkot viselő gigászáról.
Gene (teljes nevén: Eugene Allen) Hackman 1930. január 30-án, a kaliforniai San Bernardinóban látta meg a napvilágot. A család – az apa munkájából kifolyólag – rengeteget utazott a nagy világválság időszakában, s így az ifjú Gene Amerika számos mozijában megfordult, hogy valósággal megdelejezzék Errol Flynn, Tyrone Power, Douglas Fairbanks, Edward G. Robinson, vagy akkori nagy favoritja, James Cagney filmjei. A kissrácot 13 esztendős korában érte élete első nagy traumája: a szülei elváltak, apja pedig egyedül kezdett új életet. Gene vad, zabolátlan természetű, rebellis kamasszá érett, tizenhét évesen pedig csatlakozott a tengerészgyalogsághoz, ahol hosszú évekig szolgált. Csakhogy a katonaságnál szerzett élményei sem tették kiegyensúlyozottabbá: egyszerre volt félénk és szilaj, visszafogott és indulatos, s pár esztendő után úgy határozott, más hivatás után néz. Az ötvenes évek elején belekóstolt a rádiózásba, majd 26 esztendősen eltökélte, hogy ha törik, ha szakad, belőle mindenképp filmszínész lesz.
Azt remélte, e szakma majd megszabadítja őrületes gátlásaitól, azonban szorongása bizonyos mértékig a külsejéből fakadt. Hackman egyszer azt mondta magáról, hogy úgy néz ki, akár egy átlagos bányamunkás, s az ábrázata miatt koravénnek is tartotta magát, miközben azok a színészek, akiket félistenként tisztelt (Kirk Douglas, Errol Flynn, Cary Grant, Marlon Brando) mind-mind tökéletesen megfeleltek a saját koruk „szépségideáljának”. A fiatal Gene az ötvenes évek második felében a Pasadena Playhouse színiiskolában igyekezett elsajátítani a színészmesterség csínját-bínját, ám rettenetesen zavarta, hogy minden növendéktársa legalább öt évvel fiatalabb nála, és úgy festenek, mintha egy trendi divatlapból léptek volna elő. Az intézmény egyik vezetője imádta kategorizálni, rangsorolni a színes diáksereget: Hackmanre és társára, az akkor csupán 19 éves Dustin Hoffmanra „a legkevésbé valószínű, hogy sikert arat” címkét aggatta, ami később fatális tévedésnek bizonyult, hiszen a Hollywoodi Reneszánsz két későbbi színésznagyságát érte az igaztalan és elnagyolt kritika.
Hackman hivatalos színházi debütálására New Yorkban került sor, a művészileg jelentősebb feladatok azonban hosszú ideig elkerülték. Szakmai fejlődésének újabb állomását jelentette, amikor szárnyai alá vette a híres színésztanár, George Morrison, aki a method acting rejtelmeibe is bevezette. A fiatal Gene ekkor tökéletesítette komikusi vénáját, improvizatív készségeit, valamint ritmusérzékét. Az ötvenes évek végén Hackmant újra összesodorta a sors a fiatal és ambiciózus Dustin Hoffmannal, sőt idővel egy mérhetetlenül színes, igazi nagyágyúkból álló társaság gyűlt köréjük: Robert Duvall, James Caan, Elliott Gould, Jon Voight és Robert Redford is azon feltörekvő titánok közé tartozott, akikkel közösen rögtönzött felolvasóesteket tartottak, színdarabokat elemeztek, vagy csupán tartották egymásban a lelket egy-egy csésze kávé fölött.
Ez utóbbira égető szükségük is volt, ugyanis egyikük karrierje sem izzott be varázsütésre. Hackman például csak az ötvenes évek alkonyán kapott televíziós szerepeket, ám csigalassúsággal haladt előre a szakmai ranglétrán: első feladatai csupán jelentéktelennek tűnő szárnypróbálgatások voltak. 1961-ben aztán a vásznon is bemutatkozhatott a Mad Dog Coll (1961) című bűnügyi film egyik rövid szerepében (érdekesség, hogy Telly Savalasnak, a Kojak későbbi sztárjának is ez a produkció volt a nagyjátékfilmes debütje). Közben megpróbálta megvetni a lábát a Broadway színpadán, próbálkozásai azonban csekély sikert hoztak. 1963-ban aztán a legendás Robert Rossen kamerái elé állt: a Lilith (1964) című melodrámában ugyan nem ő a protagonista, hanem a háborús veteránt alakító Warren Beatty, aki beleszeret egy elragadó szépségű skizofrén nőbe (Jean Seberg), Hackman mégis fontos mellékszerepet formál meg Beatty exbarátnőjének férjeként. Ez volt az első alkalom, hogy a színész magára irányította az ítészek figyelmét, ám kiugró tehetsége Beatty-nek is szemet szúrt, akivel pár évvel később közösen készítették el a Hollywoodi Reneszánsz „nyitófilmjeként” tételezett bűnügyi klasszikust, a Bonnie és Clyde-ot (1967).
A fáma szerint Hackman épp kórházban feküdt – méghozzá vérmérgezés miatt –, amikor Beatty (aki producerként is jegyezte a Bonnie és Clyde-ot) megkereste, hogy felvázolja neki a film egyik legszórakoztatóbb mellékszerepét: Buckról, a férfi főhős rovott múltú bátyjáról mesélt neki, aki leplezetlen bumfordiságával és műveletlenségével a derűs, olykor szinte már fékevesztett humort képviseli a történetben. Hackmant eredetileg kétségek gyötörték a feladat nagysága miatt, és a bárdolatlan Buck figuráját sem érezte épp testhezállónak, a film direktora, Arthur Penn azonban kitűnő terapeutának bizonyult: megacélozta a színész önbizalmát, valamint arra is megtanította, hogyan vetkőzze le színházi manírjait a kamerák kereszttüzében. A Bonnie és Clyde végül mesés sikernek bizonyult: hihetetlenül vastagon hozott a Warner konyhájára, tíz Oscar-díjra jelölték (maga Hackman is begyűjtött egy nominációt), s az európai modernizmusból kölcsönzött elbeszéléstechnikai és formanyelvi megoldásaival, provokatív témavilágával, tabusértő vizualitásával és nyelvezetével valóságos filmforradalmat robbantott ki az óceán túlsó oldalán.
A harmincas évei második felében járó Hackmant nem részegítette meg a siker, és továbbra is kérlelhetetlen következetességgel taposta az érvényesülés felé vezető ösvényt. Mexikóban forgatta az A Covenant with Death (1967) című társadalmi drámát, majd jött a The Split (1968) című heist movie, melyben Donald Sutherland, Ernest Borgnine, Julie Harris és Warren Oates oldalán tűnt fel, hogy aztán az évtizedet olyan – kevéssé emlékezetes – produkciókkal zárja, mint az Űrkaland (1969) című sci-fi vagy a Verseny a lejtőn (1969) című sportfilm. Mindkét darab neves stábbal forgott, de a Gene által remélt nagy áttörés mégis elmaradt.
1970-ben újabb vízválasztó következett Hackman karrierjében: a Sohasem énekeltem az apámnak című dráma révén – pályafutása során először – főszereplői babérokra tört. Az 1968-ban bemutatott Broadway-darab mozgóképes adaptációjában a színész egy lelki nyavalyáktól sújtott egyetemi professzort testesített meg, akit ellentmondásos viszony fűz lobbanékony apjához (Melvyn Douglas). A generációs ellentétekről, továbbá apák és fiúk bonyolult kapcsolatáról szóló, kiállításában és tónusában egyaránt konzervatív produkció elnyerte a kritikusok tetszését, sőt még Oscar-jelöléseket is érlelt (Hackmant másodszor terjesztették fel az elismerésre), de nem robbantott kasszát a mozikban. Roger Ebert, Pauline Kael és a Variety is szuperlatívuszokban beszélt Hackman alakításáról, ám az igazi dicsfényben mégis az idős édesapát játszó Douglas fürdőzhetett.
Hackman negyvenes évei hajnalára tisztességes egzisztenciára tett szert, megbízható karakterszínészként egyre hálásabb munkákat kapott, és szereprepertoárja is szélesedett, mégsem tudott a legelismertebb – úgyszólván korszakalkotó – hollywoodi színészek rangjára emelkedni. Pedig 1971-ben még egy nagyszerű, de sajnos méltatlanul elfeledett westernben is brillírozott: a Vadászat című darabban már-már a Nincs bocsánat (1992) kérges lelkű Little Bill Daggettjét előlegezte. Egy sima modorú állattenyésztőt formált meg, akinek feleségét (Candice Bergen) elrabolja az Oliver Reed által játszott Frank Calder vezette bűnbanda. Hackman fékezhetetlen dühe és riasztó agresszivitása dermesztő félelmet szül a nézőben: erkölcsi „előnye” hamar elpárolog, az erőviszonyok ráadásul alaposan összekuszálódnak, amikor kiderül, hogy elbitangolt felesége nem szívesen bontakozna ki Reed haramiájának karjai közül. Don Medford szikár westernje szinte észrevétlenül mossa össze a különböző morális pólusok határait, s különösen hatásos fordulatokkal tűzdeli meg a szemlátomást nem túlságosan bonyolult bosszútörténetet.
Ugyanebben az évben hódította meg a mozikat a korszak egyik legikonikusabb rendőrthrillere, William Friedkin Francia kapcsolat című magnum opusa, mellyel Hackman végre a szakmai ranglétra legtetejére ért, sőt voltaképpen újradefiniálta a karrierjét. A színész New York legkeményebb kábítószer-ellenes zsaruja, Jimmy „Popeye” Doyle bőrében élete egyik legátütőbb alakítását nyújtja: szeszélyes, kiszámíthatatlan, őrült, mégis makacsul tisztességes – csupa belső ellentmondás, csupa talány, csupa végletekig elrajzolt tulajdonság, Hackman azonban – fegyelmezettségének és páratlan jellemfestő erejének köszönhetően – képes volt ragyogó egységgé kovácsolni ezt az összevisszaságot. Igaz, kezdetben sokat küzdött a karakterrel: korántsem nyerte el a tetszését, hogy Popeye tőrőlmetszett rasszista (szerette volna, ha a forgatókönyv legalább megvilágítja a figura fajgyűlöletének hátterét, Friedkin azonban hallani sem akart ilyesmiről).
A nagyobb hitelesség érdekében Hackman és a partnerét, Buddy Russót alakító Roy Scheider gyakran együtt járőrözött Eddie Egannel és Sonny Grossóval, azokkal a rendőrökkel, akik a figuráikat ihlették. Gene éles bevetésekben is részt vett, ám saját bevallása szerint felfordult a gyomra az utcai erőszaktól, ugyanakkor még Egant – „az eredeti Popeye-t” – is meghökkentette, hogy a színész milyen zavarba ejtő precizitással varázsolta elő magából az antiszociális zsarut.
A Francia kapcsolat elsősorban nem cselekményvezetésével vagy formai megoldásaival, hanem karakterábrázolásával lázadt a zsáner megkövesedett konvenciói ellen. Popeye – noha becsületességéhez kétség sem férhet – ön- és közveszélyes megszállott, aki miatt két rendőr is meghal a történet során, ő azonban hűvös közönnyel fogadja e tragédiákat. Félelmetes ügybuzgalma még a morális gátlásait is felülírja. Doyle antihős-jellegét mégis az a jelenet bizonyítja legékesebben, melyben a rendőr likvidálja a drogpiramis tetején álló Alain Charnier (Fernando Rey) egyik csatlósát, Pierre-t. A figura egyrészt fegyvertelen, vagyis eleve nem is nyílik lehetősége a védekezésre, másrészt hátat fordít a főszereplőnek, amikor az tüzet nyit rá. Mindez élesen ellentmond a tradicionális hollywoodi világképnek, mely szerint az emberölés csak akkor tekinthető jogosnak, ha a veszélyelhárítás érdekében történik. (Nagyon hasonló módon revideálja a hagyományos hősábrázolást Robert Altman A hosszú búcsú című 1973-as neo-noirja, melynek végén az Elliott Gould által megformált Philip Marlowe nemes egyszerűséggel agyonlövi bűnös barátját, a védekezésre képtelen Terry-t.)
A Francia kapcsolat már megszületése pillanatában kultfilmmé avanzsált, Hackman pedig végre magához szoríthatta jól megérdemelt Oscar-díját. Művészi mozgástere kitágult, nagyobb magabiztossággal válogathatott a forgatókönyvek özönéből, ám a hetvenes évek első felében mégis inkább hamisítatlan, ha úgy tetszik, egy tömbből faragott antagonistákat bíztak rá: Bill L. Norton Cisco Pike-jában (1972) bravúrosan formálta meg a forrófejű, korrupt zsarut (bizonyos értelemben „újrajátszva” Popeye-t), a Színe-java (1972) című thrillerben pedig egy vidéki, húsfetisiszta gengszterfőnököt keltett életre, aki saját húsfeldolgozó üzemében módszeresen bedarálja, majd virsliként küldi vissza a nagyvárosba a nyakára küldött behajtókat. E kétségkívül szórakoztató, ám kissé sokszor ismételt szereptípus üdítő ellenpontját láthattuk Jerry Schatzberg Madárijesztő (1973) című road movie-jában. Hackman a fiatal Al Pacino partnereként egy frissen szabadult fegyencet alakított, és bár a forgatás hektikus körülmények között zajlott – a két világsztár kapcsolata sem volt épp felhőtlen –, színészünknek végre alkalma nyílt megcsillogtatnia érzelmesebb oldalát is.
Csupán a pénzért vállalta el az egyik főszerepet a kor meghatározó katasztrófafilmjében, A Poszeidon-katasztrófában (1972), melyben egy különc, Istennel perlekedő papot személyesített meg, aki rendíthetetlen bátorsággal vezeti a hajószerencsétlenség túlélőit „az ígéret földje” felé, de – afféle modern Mózesként – le kell mondania arról, hogy osztozzon velük a megmenekülés örömében. Hackman – aki olyan korabeli húzónevek elől happolta el a szerepet, mint Burt Lancaster vagy George C. Scott – egymaga hajtotta végre a veszélyesebb kaszkadőrjelenetek többségét, és bebizonyította, hogy egy akcióorientált thrillerben is kitűnően megállja a helyét.
A színészt elkeserítette, hogy a már említett Madárijesztőt sem a közönség, sem a szakma nem fogadta töretlen lelkesedéssel, és egy időre az alkoholban lelt vigaszt. Ekkor talán még maga sem sejtette, hogy a hetvenes években szériagyártásban készíti majd az instant klasszikusokat. Zsinórban két művészi igényességű bűnügyi opuszt is forgatott: a Magánbeszélgetésben (1974), Francis Ford Coppola retrográd szemléletű paranoiathrillerében és Arthur Penn Éjszakai lépések (1975) című neo-noirjában egyaránt olyan férfialakokat mintázott meg, akik – noha foglalkozásukból adódóan azt hiszik, hogy uralják a környezetüket – elvesznek a körülöttük zajló események forgatagában, fokozatosan passzívvá válnak, és korlátozott érzékelésmódjukból kifolyólag még a valóság értelmezése is nehezükre esik.
Coppola erőteljesen szubjekvitizálja Harry Caul, a szövevényes konspiráció nyomaira bukkanó lehallgatási szakértő történetét, s ugyan végig nagy hangsúlyt helyez a klasszikus nyomozásnarratívára, mindeközben tudatosan gyengíti a suspense-dramaturgiát, és rendhagyó elbeszéléstechnikai eszközeivel (a narrációs többértelműség megteremtése, a belső és a külső valóság szándékolt „összecsúsztatása”) szintúgy a hagyományos műfaji sémák ellen dolgozik. Fontos ugyanakkor hozzátenni, hogy a Magánbeszélgetés – a Coppola számára mintául szolgáló kultklasszikussal, Michelangelo Antonioni Nagyításával (1966) szemben – sosem lép át a művészfilm tartományába, s a műfaji filmes kereteket sem zilálja szét annyira, hogy a mentális és percepcionális szubjektivitás, valamint a narráció sokértelműsége kétségeket érleljenek a nézőben. Coppola a zárlatra – ha nem is sebészkés-pontossággal, de – elvarrja a szálakat, lekerekíti, tökéletesen érthetővé teszi a történetet, Antonioni nézőjét viszont még a befejezés láttán is óriási tanácstalanság gyötri.
Caul mégis a Hollywoodi Reneszánsz hamisítatlanul modern, dezorientált, talajvesztett hőstípusának egyik esszenciája, csakúgy, mint Harry Moseby, az Éjszakai lépések lecsúszott magándetektívje, aki – a Chandler (1971) címszereplőjéhez vagy a Kínai negyed Jake Gitteséhez (Jack Nicholson) hasonlóan – sokkal kisszerűbb, esendőbb nyomozó, mint A máltai sólyom (1941) vagy A hosszú álom (1946) férfiasan határozott és tetterős Humphrey Bogartja. Sőt, az Éjszakai lépések a tradicionális magándetektív-noir világképét is átrajzolja, méghozzá ellentmondást nem tűrő mozdulatokkal: míg a klasszikus éra Sam Spade-je vagy Philippe Marlowe-ja képes volt eligazodni az erkölcstelen nagyváros betondzsungelében, addig Moseby – vagy akár Gittes – olyan antagonistákkal találkozik, akik már a hagyományos morális kategóriákkal sincsenek tisztában, következésképpen arról sincs tudomásuk, hogy súlyos bűnöket követnek el. (A helyzetet csak tetézi, hogy nagyhatalmú, köztiszteletben álló figurákról van szó: a nyugati parti „arisztokrácia” nyájas mosolyú polgárairól, az intézményesített képmutatás eleven szobrairól.) Ugyanakkor – a klasszikus, „bogarti” detektívhőstől eltérően – Moseby arra sem képes, hogy felgombolyítsa a rendkívül összetett bűnügyet, ugyanis nem rendelkezik a csalhatatlan valóságérzékelés adományával: szinte már következetesen félreértelmezi azokat a – kétségkívül nehezen dekódolható – jeleket, melyek az eset megoldását rejtik magukban. Mindennek elsődleges oka, hogy immáron maga a protagonista sem rendelkezik azzal a kérlelhetetlen erkölcsi szilárdsággal, amely támpontot, kapaszkodót jelentene számára e szinte bibliai súlyú vétkektől terhelt, riasztóan érdekelvű, érzelmileg elsivatagosodott világban. Hackman mesterien alakítja az egyszerre szánandó és tragikus sorsú Moseby-t, aki a véletlenekkel tűzdelt, már-már szürreális zárlatban az amerikai műfaji film történetének egyik legkiszolgáltatottabb (anti)hősévé silányul.
Színészünk az évtized közepén visszatért a westernhez: A farmer felesége (1974) érdekfeszítő kísérlet a vadnyugati mozi és a fegyelmezett, már-már bergmani ihletettségű kamaradráma összeházasítására (egyáltalán nem véletlen, hogy a női főszerepet a svéd mester egyik kedvenc színésznője, Liv Ullmann alakítja, és operatőrként is egy jellegzetesen visszafogott stílusú skandináv művész, Jan Troell jegyzi a produkciót). Az alkotás jobbára visszhangtalan maradt, de a Francia kapcsolat II. (1975) sem vált Hackman filmográfiájának díszévé. A színészt rendkívüli módon megviselte a franciaországi forgatás, ugyanakkor végül mégis a szívéhez nőtt e munkája, elmondása szerint azért, mert sokkal nagyobb energiákat mozgósított Doyle valósághű megformálása érdekében, mint az első részben. A rendező, John Frankenheimer ódákat zengett Gene alakításáról, aki valóban páratlan magabiztossággal hozta a kábítószerfüggővé züllő Popeye-t, ráadásul a kaszkadőrmutatványokat is személyesen hajtotta végre (híven folytatva a Friedkin-filmmel megkezdett hagyományt), de hiába: az első rész kolosszális sikerét nem lehetett megismételni.
A színész a következő években szorgosan építette tovább „akcióhősi” imázsát. Ütős alakítást nyújtott A dominó-elv (1977) című régi vágású, hangulatos thrillerben, melyben módfelett élvezte veterán színésztársai (Mickey Rooney, Richard Widmark, Eli Wallach) társaságát, Stanley Kramer direktorral azonban többször is összetűzésbe került. Ugyanebben az évben jelent meg a Menni vagy meghalni című háborús kalandfilm, melyben Hackman hasonlóan nívós partnereket kapott (Catherine Deneuve, Ian Holm, Max von Sydow, Terence Hill), az utókor mégsem emelte a klasszikusok piedesztáljára e középsúlyú, sőt olykor egyenesen bágyasztó mozit. Szintén 1977-ben mutatkozott be Richard Attenborough második világháborús szuperprodukciója, A híd túl messze van. A direktornak sikerült összeverbuválnia az évtized szinte összes sztárszínészét (Sean Connery, Laurence Olivier, Michael Caine, Anthony Hopkins, Robert Redford, Elliott Gould, James Caan), hogy aztán levezényelje a zsáner történetének egyik legunalmasabb és legjellegtelenebb – igaz, kétségkívül pazar kiállítású – darabját. Mivel a szerepek szétaprózódtak, így az összképen a Hackman által egyébként kifogástalanul megformált Stanislaw Sosabowski tábornok figurája sem tudott igazítani.
Richard Donner Supermanjében (1978) – melyet mindmáig a modern szuperhősfilmek őseként tartanak számon – a színész végre komikusi vénáját is megcsillogtathatta, méghozzá a címszereplő imádnivalóan őrült ellenlábasa, Lex Luthor szerepében. A dévaj, szertelen és robbanékony Hackman markáns jelenlétével üde színt csempészett a képregényesen egyszerű történetbe, de a tökéletes hatás kedvéért még fizikailag is „átalakult” – noha nem egyezett bele, hogy tarkopaszra borotválják, szürreális parókái így is egészen átszabták jól megszokott fizimiskáját. A színész bevallottan rajongott a képregényekért, úgyhogy gyorsan beadta a derekát, amikor felkínálták számára a megbízást, de akkor gyúlt benne igazán nagy lelkesedés, amikor kiderült, hogy Marlon Brando is szerepelni fog a filmben. (Ő játszotta a Christopher Reeve által megformált Superman édesapját, Jor-Elt.) Igaz, a két világsztárnak nem is volt közös jelenete, ráadásul Hackman túlságosan hosszadalmasnak és unalmasnak tartotta a grandiózus produkció forgatását, így túl hamar elkedvetlenedett. Christopher Reeve-nek szemet is szúrt, hogy partnere sokszor feszengve jár-kel a díszletek között, s amikor megkérdezte Hackmantől, tulajdonképpen miért is bólintott rá a feladatra, a színész kissé keserűen riposztozott: „Úgy érted, a kétmillió dolláros gázsimat leszámítva?”
Pedig a Superman – és a hallatlanul gyors tempóban, az első filmmel szinte egy időben leforgatott második rész – impozáns bevételt termelt, Hackman nevét ráadásul rögtön másodikként – az akkoriban még mindig szupersztárnak számító Brando után – tüntették fel a főcímben. Színészünk azonban úgy érezte, megcsömörlött a rengeteg munkától, és komolyan fontolóra vette a visszavonulását. Hollywoodból a kaliforniai Monterey-be tette át székhelyét: családjával együtt egy – álomgyári mércével mérve – szerény, spanyol stílusú házba költözött, s azt remélte, végre új, eddig ismeretlen távlatokat nyithat az életében. Ígéretes ajánlatokat utasított vissza: nemet mondott Robert Redfordnak, aki Átlagemberek (1980) című első önálló rendezésében számított volna rá, s lecsúszott A formula (1980) című thriller főszerepéről is (a megbízást végül George C. Scott kapta), pedig ez alkalommal tényleg régi bálványával, Marlon Brandóval osztozhatott volna a nagyvásznon.
Hackman némi hezitálás után mégis visszatért a mesterségéhez: elvállalt egy nyúlfarknyi cameót régi színészpartnere, Warren Beatty Vörösök (1981) című történelmi filmjében – csupán két piciny jelenetben tűnt fel, egy Greenwich Village-i lapszerkesztőt személyesített meg –, majd újra előtört belőle a komédiázó kedv, s rábólintott az életközepi válságba süllyedő George Dupler szerepére Jean-Claude Tramont Szerelem az éjszakában (1981) című romantikus vígjátékában. A kritikusok ugyan elismerően nyilatkoztak Hackman teljesítményéről – Pauline Kael egyenesen azt írta, a színész élete egyik legszerethetőbb alakításával örvendeztette meg a publikumot –, a nagyérdemű közönyösen fogadta a darabot. Mindez különösen érzékenyen érintette a világsztárt, hiszen azt remélte, a Szerelem az éjszakában lesz a mindent elsöprő, nagy visszatérése.
A nyolcvanas években szerencsétlen szerepválasztások árnyékolták be Hackman karrierjét. Bár Steven Spielberg eredetileg őt szemelte ki kultikus kalandfilmje, az Indiana Jones (1981) címszerepére, végül Harrison Ford lett a befutó. Szintúgy Ford happolta el előle a Szárnyas fejvadász (1982) Rick Deckardját – pedig Ridley Scott direktor eredetileg Hackmannel akart forgatni –, és bár a Rambo (1982) egyik mellékszerepére is szóba került a neve (a főhőssel ujjat húzó Teasle seriffet formálhatta volna meg), ezt a lehetőséget már maga a színész utasította vissza.
Mindeközben újabb pénzügyi fiaskók követték egymást: sem Roger Spottiswoode Tűzvonalbanja (1983), sem Nicolas Roeg Heurékája (1984) nem bűvölte el a közönséget, és Hackman hiába kollaborált újra Arthur Penn-nel, harmadik közös produkciójuk, a részben Európában forgatott Célpont (1985) sem váltott ki különösebb visszhangot. A legjobb dobás (1986) című habkönnyű sportfilm már kedvezőbb fogadtatásra lelt, Hackman pedig igen meggyőzően alakította az egyszerre morózus és érzékeny kosárlabdaedzőt. Mégsem időzött sokáig ennél a szerepkörnél, s inkább újra fejest ugrott a bűnügyi opuszok világába: a Nincs kiút (1987) című thrillerben – John Farrow A nagy óra (1948) című noirjának modern újragondolásában – Kevin Costner partnereként formálta meg a nagyhatalmú antagonistát, egy korrupt hadügyminisztert, és bár a feladat nem késztette művészi eszköztára megújítására, alakítását mind az ítészek, mind a nézők lelkesen ünnepelték. Vincent Canby, a The New York Times kritikusa kijelentette: Hackman évek óta a legszórakoztatóbb, egyszersmind legprecízebb alakítását nyújtotta.
1988-ban a színésznek a csúcsra is sikerült visszakapaszkodnia, méghozzá a Lángoló Mississippi című, megtörtént eseményeken alapuló nyomozóthrillerrel. A sztori a hatvanas évekbe röpítette vissza a nézőket, középpontjában két FBI-ügynökkel, Rupert Andersonnal (Hackman) és Alan Warddal (Willem Dafoe), akik Mississippi nyirkos, sötét mélyén kutatnak három, rejtélyes körülmények között eltűnt polgárjogi aktivista után. A faji előítéletek és a rasszizmus témáját kíméletlen őszinteséggel boncolgató, egyszerre lendületes és torokszorító bűnügyi mese mind a publikumot, mind pedig az ítészeket szíven találta. A Variety tollforgatója szerint a csúcsformát villantó Hackman mindenkit lejátszott a vászonról, Pauline Kael pedig kiemelte, hogy a színész káprázatos érzékkel egyensúlyozott a frivol humor Szküllája és a tomboló, féktelen agresszivitás Kharübdisze között.
„Fontosnak éreztem, hogy valami olyasmiben vegyek részt, ami történelmi szempontból is fontos. Rendkívül intenzív élmény volt, mind a film témája, mind pedig a Mississippi-ben történő forgatás nehézségei miatt” – nyilatkozta később a szerepéért újabb Oscar-jelölést begyűjtő Hackman, aki a munkálatok után elhatározta, hogy többé nem szerepel olyan alkotásokban, melyekben kitüntetett szerep jut a nyílt, kendőzetlen erőszakábrázolásnak. Ez a megfontolás vezérelte akkor is, amikor visszautasította a legendás A bárányok hallgatnak (1991) Hannibal Lecterjét (a figurát végül Anthony Hopkins keltette életre, aki számára ez a szerep jelentette a valódi hollywoodi belépőt), s szintén ennek a szemléletváltásnak köszönhető, hogy először a Nincs bocsánat (1992) könyörtelen seriffjét sem akarta eljátszani, és csupán a rendező, Clint Eastwood hosszas unszolására adta be a derekát.
A Nincs bocsánat a veretes múltra visszatekintő revizionista westernfilm non plus ultrája, egyfajta betetőzése, mely az egész műfaj története szempontjából vízválasztónak számít. Eastwood a vadnyugati mitológia alappilléreit támadja, és miközben leszámol a zsánerhez kötődő naiv, romantikus képzetekkel, végig következetesen ragaszkodik a komor, elégikus hangnemhez (szemben a western olyan korábbi – hasonló indíttatású – auteur-jeivel, mint Robert Altman, vagy a már többször említett Arthur Penn). Bár mind a főszereplőt, Will Munny-t játszó Eastwood, mind pedig a régi bajtársát, Logant megformáló Morgan Freeman csodás alakítást nyújt, Hackman őket is túlragyogja. A színész üdítően ellentmondásos, ezerárnyalatú figurát gyúr Daggett seriffből, akinek jelleme forgószínpadszerűen, szinte jelenetről jelenetre változik: hol hidegszívű önkényúrként, hol a rend és a civilizáció erélyes védelmezőjeként, hol pedig kisszerű bajkeverőként látjuk viszont. Gene Hackman átlényegülése szenzációs – szinte minden egyes gesztusa revelációszámba megy –, egyáltalán nem véletlen, hogy 1993-ban átvehette élete második Oscar-díját e ritka remekléséért.
A színész ezután három másik westernben is felbukkant (Geronimo – Az amerikai legenda, 1993; Wyatt Earp, 1994; Gyorsabb a halálnál, 1995), ám e munkák meg sem tudták közelíteni a Nincs bocsánat szédítően magas színvonalát. Hackman ugyanakkor hatvanas évei derekán is képes volt olyan sziporkákra, melyekről fiatalabb kollégái is csak álmodhattak: tökéletes ritmusérzékkel komédiázott a Szóljatok a köpcösnek! (1995) és a Madárfészek (1996) egy-egy csodás mellékszerepében; szívfacsaró volt a Siralomház (1996) című, egyébként igencsak egyenetlen nívójú drámában; valósággal felperzselte maga körül a levegőt Az utolsó esély (1995) régi vágású, nyers tengerésztisztjeként; s már puszta jelenlétével is feszültséget csempészett olyan, kevéssé emlékezetes alkotásokba, mint Clint Eastwood Államérdeke (1997), vagy Stephen Hopkins Meggyanúsítva (2000) című thrillere.
Színészünk az ezredfordulót követően már nem, vagy csak elvétve tűnt fel igényesebb, nagyobb hullámokat verő mozikban. Feltétlenül ezek közé tartozik Wes Anderson Tenenbaum, a háziátok (2001) című kultuszműve, melyben Hackman még egyszer, utoljára teljes komikusi vértezetében tündökölhetett. Habár karrierje végén együtt játszhatott régi barátjával, Dustin Hoffmannal, Az ítélet eladó (2003) című hígvelejű jogi thriller éppúgy hidegen hagyta a közönséget, mint a színésznagyság utolsó filmje, Az elnök emberére talál (2004) című, olykor már a nézhetetlenség határát súroló vígjáték.
Hackman a múltban többször tapasztalta magán a kiégés jeleit, de aztán mindig erőt vett magán, és visszarugaszkodott a holtpontról. A kétezres évek derekán azonban úgy döntött, végleg felhagy a filmszínészettel. Állítólag úgy érezte, a forgatások során egyre több kelletlen kompromisszumot kell megkötnie, amit idősebb korában már roppant nehezen tolerált. Egy 2009-es interjújában viszont azt nyilatkozta, hogy egyre fokozódó szívproblémái miatt – voltaképpen orvosai tanácsára – intett búcsút a hivatásának. Bár később is kapott még szerepajánlatokat – Alexander Payne szerette volna, ha ő játssza el Nebraska (2013) című road movie-jának főszerepét, Hackman azonban hallani sem akart róla –, sőt a 2010-es évek elején ő maga is kilátásba helyezte, hogy egy alacsony költségvetésű kamaradarab erejéig visszatérne a színészethez, erre végül sosem került sor.
A világhírű művész 2025 elején bekövetkezett, megrázó halála derült égből villámcsapásként érte a cinefileket. Lezárult a modern Hollywood történetének egy különösen dicsőséges korszaka, örökre elment a hetvenes évek „realista” küllemű színésztípusának (Dustin Hoffman, Donald Sutherland, Roy Scheider, Robert Duvall, Richard Dreyfuss) legnevesebb képviselője, az ezerarcú „átlagember”, a színészóriás a szomszédból, aki mágiájának titkát is magával vitte a sírba. Megfejthetetlen, tündöklő zsenijét csupán egyetlen módon tarthatjuk életben: az emlékezéssel.
Tíz alulértékelt Gene Hackman-szerep
Íme, tíz kevésbé emlegetett alakítás Gene Hackmantől.
