Kissé olybá tűnik, mintha Jan-Ole Gerstner német rendező harmadik nagyjátékfilmje főszerepét is a korábbi kettőben játszó Tom Schillingre kívánta volna bízni, aki vagy nem ért rá, vagy nem elég magas egy teniszező hiteles alakításához, így mindössze annyit tehetett, hogy a főhőst Tomnak keresztelte el a Szigetekben.

Félretéve a tréfát – mert bizonyára nem így történt a névadás –, az látszik egyelőre, hogy Gerstner egyre központibb helyet könyököl ki magának az igényes mozgóképkultúrát űzők egyre népesebb (német és nemzetközi) csoportképén. Erős hangú, szolidan magas minőséget szállítani képes rendező, aki még egyelőre nem kívánja tehetségét a populáris műfajok gyors hírnevet – vagy lebőgést – szállító porondján kipróbálni, hanem megmarad a lassan építkező, a lelkekbe mélyebben betekintő folyamatoknál és döntési határhelyzeteknél, s a magukat egy különleges életszakaszban találó hősöknél.

Ezt tette a 2012-es Oh, Boy és a 2019-es Lara drámákkal is már. Előbbiben egy fiatal férfi választja önként a semmittevést, csakhogy az élet nem hagyja békén, szándékolt üres perceit megzavarja a nemzeti múlt, a furcsán összetett jelen, és a kilátástalanságában kedvszegő jövő, továbbá mások félrecsúszott élete, amely tapasztalatokat ő mind regisztrálja, elraktározza, s ha tanul is belőlük és alkalmazza, azt majd a játékidőn túl teszi meg esetleg, a vászon keretezésében mindössze sodródik és nemzedéki közérzetet él meg (a bénító céltalanságot), de jól érzi magát a bőrében, merthát – egyelőre még – fiatal és kényszermentes. Utóbbiban egy nő a hatvanadik szülinapján furán viselkedik, egyedül önmagában és másokkal is, majd lassan kiderül, hogy szürke hivatalnoki élete volt, környezete alig emlékszik rá vagy megveti, korántsem meglepően, hiszen rosszindulat vezérli őt az emberek, és különösen zongorista fia iránt, viszont kicsinyes lényének minden óvó és fejlesztő morzsáját abba fektette, hogy fiából tényleg nagy művész váljék, olyan, amilyen ő akart lenni, de nem bizonyult eléggé tehetségesnek, és Gerstner ezt az ellentmondásos, méreggel teli nőt viszi annyira közel a nézőhöz, hogy minden gonosz döntését elfogadjuk, szinte szeretjük érte. Mindkét cselekmény helyszíne Berlin.

A Szigetek immár nem német, hanem nemzetközi szereposztással dolgozik, és nem nagyvárosi történet, hanem az elszigeteltség, a bezártság, a szűk választási lehetőségek szimbolikus és valóságos helye: Fuerteventura szigete az Atlanti-óceánban, a legidősebb és második legnagyobb Kanári-sziget. Tom (Sam Riley) itt oktat teniszt egy pöpec szálloda vendégeinek. Esténként viszont a helyi diszkóban a parkett ördöge, futó egyéjszakás kalandok immár százait gyűjtötte be. Anne (Stacy Martin) keresi fel egyik reggel, és kéri meg oktatónak a nyolcéves fia mellé, akit az apja, a mérsékelten tenyérbemászó arcú Dave (Jack Farthing) már alapedzésben részesített. Anne és Dave fura dinamikájú házasságban élnek, veszekedősek, igényeikben nagy az eltérés, feszül valami közöttük. Ugyanakkor némi titok is sunnyog a háttérben, amelynek előterében Anne viszonzott vonzódással közelít Tomhoz, és érzünk egy csendesen, lassan dagadó veszélyérzetet is, amely a kétórás játékidő második felében kap hangsúlyt. Ha a film első negyede a nem sokat sejtető, vázlatos ütemű karakterépítéssel telik, a maradék háromnegyed erős Antonioni (A kaland, 1960) és Bertolucci (Oltalmazó ég, 1990), illetve mások hatása között oszlik meg, azonban mindvégig (talán az utolsó pár percet kivéve) egy jól kitartott tempóval és egyre fokozódó feszültséggel felépített noir hangulatát szállítja.

Időnként nyilván felpörög, és nem pusztán csak a stratégiai jelleggel szinte egyenlő távolságra elhelyezett három diszkójelenetben, hanem a rendőri nyomozás perceiben is, ahol a noir krimi-jellege domborodhat ki. Tom ráadásul megsejt valamit Anne múltjából, és a sajátjából is, de szavakkal nincs kimondva, hanem Gerstner rábízza a következtetések levonását a nézőre, a fokozott rádöbbenést pedig az addig is remekül adagolt feszültségteremtő hangsáv (Dascha Dauenhauer Arany Lolát érő szerzeménye) valóságképző erővel ruházza fel. Az eseményekben üresjáratmentes, de ritmusát tekintve helyenként toporgó, párbeszédeiben lényegretörő és pontos, tehát nem minden szempontból feszes forgatókönyvet saját ötletéből maga Gerstner és Blaz Kutin jegyzi, ők ketten már dolgoztak együtt a Larán is. A fókuszt köldök és fejbúb közé belövő félalakos képkivágások, a ködös körperemmel keretezett totálplánok, valamint a monumentális löszsárga-tajtékfehér-hajnalkék nagytotálok szinte délibábot sejtető titokzatossággal ruháznak fel egyes beállításokat. Juan Sarmiento kamerája a közelikben is remekül csalja elő a sejtések, ellopott pillantások, vonzódások és taszítások néma közjátékát.

A Szigetek egy kerek, minden ízében kiforrott cselekménnyel szolgál, viszont az író-rendező Gerstner nemegyszer több ideig enged zajlani egy-egy újat nem nyújtó eseményt, aminek meditatív haszna van ugyan, csakhogy ettől beavatottságunk illúziója senyved, s a történet élvezete helyett egyre inkább a végkifejletet várjuk. Képtelenek vagyunk nem észrevenni közben, ahogy az erős óceáni napsütés fénytörésében Tom, Dave és Anne valósága álmodottnak tetszik, mint a szomszédos Lanzarotte vulkán mocorgása; minden apró gonoszságaiktól, kényszereiktől, esendőségeiktől nagyon is prózai lényük mégis lírai mélységekbe merül, akárcsak az óceán mélyén szökésben levő dromedár; s hogy mindvégig a fenséges, de helyenként nagyon is életszagú Fuerteventura volt a főszereplő.