Haragonics Sára első önálló, egészestés alkotása nagyon személyes és bátor családi portré, ugyanakkor nem kis kihívás lehet az alkotónak: a saját családjáról mesél megható őszinteséggel és olyan közvetlen hangon, hogy az valószínűleg a világ bármely csücskében, bármilyen közösségben vagy kultúrában ugyanazt fogja jelenteni a nézőnek.

Szerencsés év volt a tavalyi a magyar dokumentumfilmben: két erős „családregény” mutatkozott be nagyjából egymással egyidőben: a a Szia Sári! és az Apám lánya. Mindkettő önvallomásos családtörténet, amelyen érezhető a személyességgel – ellene és általa – folytatott küzdelem, mindkettő gazdag archív családi videóanyagra épít. És nagyjából eddig tart a párhuzam.

A Szia Sári!-ban nincs semmilyen berobbanó, letaglózó dráma vagy felfedezés. Középpontjában egy átlagos kelet-európai család áll, tagjait szürke hétköznapokon kísérjük: tesznek-vesznek, semmi rendkívüli nem történik velük. Könnyű „rájuk ismerni” és velük tartani, ugyanolyanok, mint mi mindannyian. Mind a négy családtagnak megvannak a saját, egyéni küzdelmei, és szenvednek egy közös traumától is: az édesanya néhány évvel korábbi elvesztése betölthetetlen űrt hagyott két gyermekében és édesapjukban, valamint a hozzájuk közel álló unokatestvérben. Utóbbi, Bendegúz, aki harmadik testvérként van jelen a filmben, magányos farkas, alkoholproblémákkal küzd. A kisebbik fiú, Zalán, aki anyjuk elvesztésekor még alig lépett ki a kamaszkorból, a saját hangját és irányát keresi éppen. Apjuk magába és a család megkopott régi otthonába zárkózott. Láthatóan Sári van a legjobb állapotban közülük, ő a hagyományos értelemben vett női energia a családban: megpróbál mindenkire vigyázni, egy-egy jól irányzott fél mondattal, többé vagy kevésbé szimpatikus módszerekkel terelgetni és összefogni őket, lelket vinni a családi ünnepekbe, miközben reggelente álmos hangon maga is elsuttogja a hangosan kimond(hat)atlant: mennyire hiányzik még mindig az édesanyja, és olykor önmaga elől is titkolt érzelmei milyen álmok formájában öltenek testet éjszakánként. Hogyan hozhatják helyre az életüket? Helyre lehet-e hozni egyáltalán?

A film lassacskán gördül előre, alaphangulatát egyfajta csendes szorongás, a többféle arcú magány, már-már veszélyessé sötétülő önértékelési problémák adják, de nem hiányozhat belőle a humor sem (zseniális a film bevezetője például), amely a kellemes nosztalgia, és főleg az egymás iránt érzett szeretet, elszánt ragaszkodás és megfogalmazhatatlan gyengédség mellett valódi segítséget jelenthet. A tét mindenki számára önmaga és a világban betöltött helyének a(z újra) megtalálása, és innen nézve a Szia Sári! optimista film: ha nem is látunk kiteljesedett happy endet – nem lehetne az hiteles négy sérült lélek és le nem zárt élettörténet vonatkozásában –, azért mind a négy szál elindul tapogatózva egy olyan jövő felé, amelyben benne van a nyugalom és a boldogság lehetősége: kettejük számára egy-egy új párkapcsolat lehet a megváltás, kettejükön a művészet segít. Hogy a négy szál ennyire egységes egésszé összeállhasson, ahhoz két kívülálló távolságtartó gondosságára is szükség van: a film dramaturgja Breier Ádám, vágója Erdélyi Flóra volt.

Valójában Sári és Zalán hozza össze a filmet: a Szia Sári! zenéje Haragonics Zalánnak köszönhető; a filmzene szerzőjeként is részt vett a film munkálataiban, de saját, koncerteken előadott dalai is bekerültek. Míg Zalán kezd sikereket elérni ezekkel az elképesztő mélységű dalszövegeivel, Sára kamerát rakosgat ide-oda, mindegyre ott lóg rajta egy kábel, és a puskamikrofon lehetőségeivel szórakozik. A videókamerát szívesen használó édesanyja örökségét viszi tovább, kiteljesíti és egyúttal átveszi a szerepét: úgy tűnik, számára a feldolgozás és a folytatás kézenfekvő útja a profi filmessé válás. Azzal, hogy felvállaltan maga is részese a történetnek, a kamera elé lépve, teljesen hétköznapi módon beszélget a szereplőkkel, egyrészt hitelessé és őszintévé teszi a filmet, másrészt elkerüli a beszélő fejek közhelyes és álságos csapdáját, egyúttal az etikusság határain is belül marad.

Ami a családnak értékes, a néző számára is azzá válik: a Szia Sári! a hiányzó szereplője, az édesanya idealizált alakja VHS-kazetták precízen használt amatőr, családi felvételeiből bontakozik ki, ezekhez társulnak az álomszerű képsorok, illetve a filmidő nagyrészében a gyengéden megfigyelő kamera felvételei. Újabb rétegként rakódnak minderre a hangüzenetek, felolvasott levelek és az álmokként megfogalmazott voice over vallomások is.

A Szia Sári!  közvetlen előzményfilmje Haragonics Sára diplomafilmje volt. A félórás Szembenézés három évvel anyja halála után készült, és... éppen arról szól, amit a cím ígér: a veszteséggel és az okkal vagy ok nélkül marcangoló önváddal előbb-utóbb szembe kell nézni, hiába teszünk-veszünk, nyaralunk úgy, hogy igyekszünk nem beszélni róla, főleg egymással. A rövidfilm eszköztárát tekintve is közvetlen előzménye a Szia, Sári!-nak: már itt megjelentek például az elfojtott tudatosság mögül álmok formájában előtörő, szinte tapintható részletességgel elmesélt gondolatok, itt az önvallomás is aprólékosabb, az emlékezés információdúsabb, formája és az eltávolodás eszköze pedig szimbolikusan egy angol nyelvű voice over beszélgetés. Az édesanya betegségének és halálának a története is összeáll, kevésbé vész még a ködbe, mint a néhány évvel későbbi folytatásban, amely tényleg a megmaradt családtagokra kíváncsi. A Szia Sári! optimistább a Szembenézésnél, hiszen a megmaradtakra összpontosít, és már rátalál a továbblépés valós lehetőségeire.