Lina moldovai származású újságíró, dokfilmes, aki saját apját követte Olaszországba, hogy egy ottani munkahelyi ügyet felgöngyölítsen. A Tata (Apa) a 24. TIFF román versenyprogramjában szerepel.
Lina Vdovîi és Radu Ciorniciuc nemcsak élettársak és két gyerek szülei, hanem a Tata rendezői is, amely számos hazai és külföldi díjat bezsebelt, köztük a krakkói és a trieszti nemzetközi filmfesztiválok, a szebeni Astra és a budapesti Verzió fődíjait is. Filmjük az erőszak mintázatait térképezi fel Lina apjának történetén keresztül, aki egyszerre elkövetője és elszenvedője a verbális és fizikai agresszió különböző formáinak. Az eredetileg angol nyelvű interjút a Trieszti Filmfesztiválon készítettük a rendkívül kedves és közvetlen Linával, aki akkor második gyerekével volt várandós.
Mit gondolsz, mitől működik jól egy dokumentumfilm? Nektek hogyan sikerült megtalálnotok az egyensúlyt egy személyes történet és a tágabb társadalmi kontextus között?
Szerintem a titok abban rejlik, hogy olyasmit hozzunk létre, ami megmarad a nézők lelkében és emlékezetében, és képes változást előidézni a gondolkodásukban. A For Sama például olyan hatást gyakorolt rám, ami egész életemben elkísér majd. Ehhez azonban kulcsfontosságú a rendező hozzáállása. Bizonyos jeleneteket figyelve érezhető, hogy mennyire volt érzelmileg bevonódva, és hogy az adott pillanat megrendezett volt-e, vagy inkább spontán történt. Raduval már a kezdetektől arra törekedtünk, hogy a dolgok természetesen bontakozzanak ki a kamera előtt. Bár volt egyfajta irányvonal, nem készült forgatókönyv, és különösebb előkészületeket sem tettünk, csak igyekeztünk felismerni azokat a pillanatokat, amelyeket érdemes rögzíteni. A rendezés, vagyis a történet kialakítása, hosszú, éveken át tartó folyamat volt.
Egy jó dokumentumfilmnek túl kell mutatnia a rendező személyes érdeklődésén. Mindig is arra törekedtünk, hogy minél univerzálisabb történetet hozzunk létre. Olyat, amellyel az emberek azonosulni tudnak, és amely képes beszélni az erőszak különböző formáiról a mai társadalomban: a mikroagresszióktól kezdve a generációkon átívelő traumákon át egészen a rendszerszintű visszaélésekig.
Bizonyára nagy kihívás lehetett, hogy egy ennyire érzékeny témát a pároddal közösen dolgozzatok fel. Mesélnél arról, hogyan hatott a filmkészítés a kapcsolatotokra? Mit tanultatok egymástól?
Korábban is dolgoztunk már együtt: mindketten tagjai voltunk a Casa Jurnalistului nevű független újságírói közösségnek Bukarestben. Én írtam Radu Otthonom (Acasă, My Home) című 2020-as dokumentumfilmjének forgatókönyvét. Azonban egészen más párként kommunikálni, mint szakemberként, ahol a büszkeség, az a vágy, hogy a saját kreatív elképzelésünket érvényesítsük, sokkal erősebben jelenik meg. Mindketten nagyon sokat tanultunk ebből.
Mindenhol jobb – Radu Ciorniciuc: Acasă, My Home / Otthonom
Már amikor azt hinnénk, hogy mindent láttunk, és román dokumentumfilm nem tud meglepni többé, a legjobb pillanatban jön egy-egy ilyen alkotás, mint az Acasă, és behúz egy gyomrost.
Számomra a legfontosabb az volt, hogy Radu minden helyzetben támogatott – nemcsak szakmailag, hanem emberileg is –, bárhogyan is döntöttem. Voltak pillanatok, amikor nem értettünk egyet, és emiatt úgy éreztük, elakadtunk, de amikor ezeken túljutottunk, utána még jobban ment a közös munka. Ami a leginkább segített bennünket abban, hogy könnyebben összehangolódjunk és kompromisszumokat kössünk, az a közös cél volt, hogy mint család túléljünk, bármi áron.
Az apámmal való kapcsolatom nagyon feszült volt, és Radu jelenléte hatalmas érzelmi támaszt jelentett számomra. Amikor nehezen tudtam viszonyulni hozzá, Radu közbelépett, és segített áthidalni a helyzetet.
Hogy érint titeket, hogy egy ennyire személyes történet nyilvánosság elé kerül?
Erről nagyon sok, néha végtelennek tűnő beszélgetésünk volt. Azt hiszem, nekem könnyebb volt ez a folyamat, mint Radunak. Nekem ez a megfelelő pillanat volt arra, hogy végre kimondjam azt, amit hosszú ideig nem tudtam megfogalmazni. Szerintem a személyes mindig politikai is. Amikor rájöttem, hogy apám maga is erőszak áldozata, világossá vált számomra, hogy a történetnek azt is meg kell mutatnia, hogy ő maga is bántalmazó volt. Csak így lehetett igazán megmutatni ennek a problémának a komplexitását. Enélkül a filmünk nem lett volna őszinte.
Van egy elég meghökkentő jelenet a filmben, amelyben édesapád agresszív viselkedését kvázi helyesli a pap, akihez gyónni megy. Te hogyan reagáltál, amikor ezt láttad?
Otthon Moldovában apám minden vasárnap eljárt a templomba. Én úgy képzeltem, hogy ott keres megbocsátást. Amikor megtudtam, hogy ott valójában mi történik, sokkolt a felismerés – dühös lettem, de nem is igazán rá, hanem inkább az egyházra mint intézményre. Ugyanakkor ez segített megérteni, hogy bizonyos döntéseink és viselkedéseink nem kizárólag rajtunk múlnak, hanem azon a társadalmon is, amelynek a részei vagyunk.
A filmben látszik, hogy a forgatás milyen érzékenyen érintett és felkavart. Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, hogy több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz, és megfordult a fejedben, hogy abbahagyod?
Fontos megemlíteni, hogy már terápiában voltam, amikor először találkoztam apámmal Olaszországban, ami segített önvédelmi eszközöket találni és megtörni azokat a káros mintázatokat, amelyek korábban uralták az életemet. Amikor találkoztam vele, már érzelmileg fel voltam készülve arra, hogy kimondjam a gondolataimat és érzéseimet.
A folyamat attól még fájdalmas volt, mert szembe kellett néznem a múlttal és a bűntudattal. Ugyanakkor rájöttem, hogy nincs ennél jobb módja annak, hogy megszabadítsam magam a tehertől, amit cipelek és lezárjam ezt az életszakaszt. Az, hogy akkoriban éppen gyereket vártam, még fontosabbá tette számomra a traumáim feldolgozását – a saját jövőm és a gyermekem jövője érdekében. A kamera is segített abban, hogy könnyebben viseljem a helyzetet. Néha úgy éreztem, mintha védőpajzsként működne. Máskor teljesen elfeledkeztem a jelenlétéről, és teljesen belemerültem az érzelmeimbe.
Arra reagálva, amit a kamera védő funkciójáról mondtál… A filmben négy különböző szerepben is megjelensz – lányként, leendő anyaként, oknyomozó újságíróként és filmrendezőként. Hogyan sikerült ezeket egymással összeegyeztetned?
Ezek a szerepek végig átszőtték és váltogatták egymást a folyamat során. Voltak időszakok, amikor teljesen elmerültem az újságírói munkámban: bizonyítékokat gyűjtöttem, ügyvédeket kerestem, felhasználtam az újságírói és filmes kapcsolataimat. Úgy közelítettem meg a történetet, mint egy munkahelyi bántalmazás esetét, amelyet a szakmai eszközeimmel próbáltam feltárni és orvosolni. Máskor egyszerűen csak lány voltam – valaki, akit az apja és az anyja is megbántott, és aki neheztelt az anyjára, amiért benne maradt egy bántalmazó kapcsolatban. Ezek a szerepek folyamatosan váltották egymást, és néha az egyik felülírta a másikat.
A film készítése alatt az élet előreláthatatlanul haladt a maga útján. Az utómunka – azaz a vágás – két évig tartott, és ez alatt a történet szerkezete is átalakult, miközben a lényeget megőriztük. A dokumentumfilmezés eleve organikus folyamat – az élet alakítja, és nem fordítva. Arról szól, hogy megtaláljuk a váratlant, és hagyjuk, hogy az vezesse a történetünket.
A film elkészítése után hogy érzed, lehetséges a változás és a gyógyulás az emberi kapcsolatokban?
Számomra ez a folyamat nem csak a személyes gyógyulásról szólt, hanem inkább a generációkon átívelő traumák feldolgozásáról. A filmünk azok küzdelmeit mutatja meg, akiknek a szülei, az enyémekhez hasonlóan politikai és társadalmi változások közepette nőttek fel. A nagyapám a második világháborúból súlyos traumákkal tért haza, és ezzel erőszakos mintázatot indított el a családunkban, ami hatással volt az apámra, majd rám is. Ezeknek a mintázatoknak a felismerése segített abban, hogy szembenézzek az első házasságomban tapasztalt viselkedésformákkal, és tudatosan törekedjek egy egészségesebb családi dinamika kialakítására a jelenben.
Ma már elszántan törekszem arra, hogy a gyerekeimnek feltétel nélküli szeretetet és békés otthont nyújtsak – olyat, ami lényegesen különbözik attól a feszült, félelemmel teli légkörtől, amelyben én nőttem fel. A dokumentumfilmünkön keresztül szeretnénk párbeszédet kezdeményezni a traumáról és a gyógyulás lehetőségéről. Még ha a változás – legyen az rendszerszintű vagy személyes – lassú is, ezekről a kérdésekről beszélni elengedhetetlen az egészséges kapcsolatok és a jobb jövő kialakításához.
.jpg)
