A szexmániás alkoholista házaló ügynököket elviszi az ördög – akár ezt a címet is adhattam volna ennek az írásnak. A Nick Cave regényéből adaptált Bunny Munro halála azonban – bár korántsem hibátlan munka – jóval túlmutat az efféle bombasztikus címkézésen: egy szívszorító apa–fiú viszony kíméletlen élveboncolása, rendhagyó pokoljárás és megváltás-, vagy inkább megváltatlanság-történet.

„I’m sitting on the balcony/Reading Flannery O’Connor/With a pencil and a plan” – énekli Nick Cave a Carnage című dalában, és akik ismerik a munkásságát, tudják, hogy ennek az életműnek a dalszövegeken kívül is van irodalmi vonatkozása. Az Angliában élő ausztrál dalnok valóban sokat olvashatta Flannery O’Connor regényeit, a déli gótika nagyasszonyának kézjegye – az olyan, szintén a southern gothic irodalmi hagyományához kapcsolható szerzők mellett, mint Cormac McCarthy – távolról felismerhető saját irodalmi alkotásain is. Sokan tudják, hogy Nick Cave regényeket is ír: az És meglátá a szamár az Úrnak angyalát, illetve a Bunny Munro halála magyarul is olvasható. Súlyos, gyásszal, bűnnel és bűnhődéssel terhelt történetek ezek, amelyekben mégis megcsillan valamiféle groteszk fekete humor, a földi siralomvölgyet belengi a „pokolbéli víg napjaim” hangulata – különösen igaz ez az egyszerre sötéten tragikus és ellenállhatatlanul vicces Bunny Munróra, amelyből a Sky adaptált hatrészes minisorozatot, a svéd Isabella Eklöf rendezésében és Pete Jackson forgatókönyve alapján, Nick Cave és Warren Ellis filmzenéjével.

Az a belső szemantikai feszültség, amelyre az imént utaltam, már a címben, sőt a benne foglalt névben megjelenik. Bunny Munro – mégis miféle név ez? Beszélő – vághatnánk rá, irodalmi ismereteink alapján. A „nyuszi”-ban egyidőben van jelen egyfajta gyerekes játékosság, illetve az a széles körben elterjedt, nagyon is felnőttes képzet, amely a nyulak termékenységével és nemi étvágyával függ össze – előrejelezve mintegy a fő(anti)hős egyik legfeltűnőbb személyiségjegyét, a szexualitáshoz való kényszeres viszonyt. A Matt Smith által alakított címszereplő rá is játszik erre a kettősségre, amikor bemutatkozás után folyton nyuszifület mutat az útjába kerülő nőknek. Bunnyt ma szexfüggőnek neveznénk, és erős a kísértés, hogy karakterében a „toxikus maszkulinitás” esszenciáját lássuk összesűrűsödni; a regény eredeti megjelenésének ideje, a kétezres évek vége felől olvasva/nézve azonban egyszerre tűnik ez az interpretáció túlproblematizálónak és leegyszerűsítőnek, nem véletlen, hogy maga a szerző is vonakodik egyetérteni vele (a könyv magyar kiadásának fülszövegében egyébként a „szoknyavadász kéjenc” megnevezés szerepel, jól jelezve az értelmezésbeli távolságot).

Akárhogyan is, Bunny Munro valóban szörnyű alak: házaló ügynökként kozmetikumokat árul, de körbelengi a sarlatánság aurája, mert valójában a szexuális kalandot, az azonnali kielégülést keresi, termékeinek használati módját előszeretettel demonstrálja klienseinek testrészein, alkoholfogyasztása mértéktelen, feleségét és fiát felelőtlenül elhanyagolja, állandósult élethazugságban él. Egy derűs napon, egy újabb hazugság, egy újabb (sőt rögtön két újabb) megcsalás után vidáman hazafelé száguldozik a brightoni tengerparton, ám otthon megszeppent kisfia („Bunny öcsi”, ebben a családban mindegyik fiút/férfit Bunnynak hívnak, jelezve egyfajta folytonosságot) várja, és szembe kell néznie a rettenetes ténnyel, hogy súlyosan depressziós felesége, Libby (Sarah Greene) felakasztotta magát.

Bunny ott marad a fiával, akivel képtelen bármit kezdeni, mert sosem gyakorolta aktívan az apaszerepet, feleségének szülei gyűlölik őt, a gyermekvédelem, jogosan, kiemelné a gyereket a mérgező otthoni környezetből, így hát Bunny megszökik a fiúval, aki, bár vannak kétségei a dolog helyességével kapcsolatban, boldogan megy vele, hiszen minden vágya, hogy megfeleljen az apjának. És ezzel elszabadul a pokol: ami következik, road movie erőltetett menetben, ön- és helykeresés, pszichedelikus pokoljárás, vezeklés a megbocsátásért és megváltásért – mindezek mögött pedig egy felnövéstörténet és egy érzékenyen ábrázolt apa–fiú kapcsolat kialakulásának és kudarcának rajza. Bunny személyes poklának elhatalmasodását baljós jelek, a már-már transzcendensen értendő pokol képei kísérik: a pusztító mólótűz, illetve a meneküléstörténettel párhuzamba állítható cselekményszál, a titokzatos ördögjelmezes sorozatgyilkos (jelmezről van szó vajon, vagy ez maga az ördög?) menetelése dél felé – az elkerülhetetlenül közeledő végzet sejtelme. Libby „kísértetlátogatásai” kettős értelműek: az ifjabb Bunny esetében a síron túlról is védelmező anya képzeteként jelenik meg, a felnőtt Bunnynak viszont a lelkiismeret hangjaként. A két dimenzió összeegyeztetése azonban végig következetlenül történik, a sorozat alkotói mintha képtelenek lettek volna olyan narratív keretet teremteni, amelyben párhuzamosságuk természetesként hatna.

Sem az irodalmi, sem a mozgóképes alkotás nem árul zsákbamacskát: már a címből tudjuk, mi lesz ennek az egésznek a vége. A kihívás többek közt abban áll, hogy amíg ez bekövetkezik, sikerüljön felépíteni egy olyan karaktert, akihez a nézők, minden szörnyűséges jellemhibája ellenére, képesek legalább részen empatikusan viszonyulni; ha egyébért nem, hát a gyerek érdekében (a kis Rafael Mathéról még fogunk hallani). Ez pedig nem könnyű, hiszen bajosan lehet együttérezni egy olyan alakkal, aki a felesége temetéséről azért megy ki, hogy könnyítsen magán a mosdóban, vagy aki a toron lefekszik legjobb barátja nőjével – és a sorozat készítői még kegyesen bántak a figurával, mert tompítottak vagy kihagytak olyan vonatkozásokat, amelyek még ennél is negatívabb színben tüntethették volna fel (a konkrét nemi erőszakokat például, de szelídítettek a halál körülményein is). Az egyik legmegrázóbb mozzanat a legidősebb Bunnyval (a kisfiú nagyapjával) való találkozás, amely transzgenerációs keretbe helyezi a felnövés és férfivá érés problematikáját – és (Matt Smith árnyalt alakításának is köszönhetően) segít könnyebben érthetővé tenni, hogy a címszereplő lefele tartó, sötét spiráljának hátterében valami mélyen emberi sóvárgás, hiány, a mindenkori magányos és esendő bűnös szeretetéhsége áll.

A végén pedig fel is villan a kitörés lehetősége, legalábbis a „lánc” végén álló legifjabb nemzedék számára. Mint jeleztem, Eklöf és Jackson munkája finomítja némiképp az eredeti mű kompromisszummentes könyörtelenségét, de talán épp ezért nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a cselekmény menetébe beiktatott fordulatok és kitérők az amúgy is viszonylag rövid epizódokból építkező széria „kitöltését” szolgálják – ha őszinték akarunk lenni, ez a történet nem tévésorozatért, hanem nagyjátékfilmért kiált. Nehezen bontható részekre, mert az íve egyenes és célra tartó, középpontjában egy mindent átható gondolattal, amit maga a cameoszerepben feltűnő Nick Cave fogalmaz meg a „pokol tornácán” megbocsátásért esdeklő főszereplőnek (csak azt a dalban elmondott bocsánatkérést, Bunny Always on My Mind-előadását tudnám feledni!), W. H. Auden híres verssorát idézve: „Szeretnünk kell egymást, különben meghalunk.” A felismerés azonban későn érkezik, a szeretetlenség büntetése a kárhozat. Bunny Munro gyilkos balladája így válik szaftos pikareszk sztoriból univerzális példázattá.