A kielégíthetetlen vágyakkal és önpusztító hajlammal flörtölő Jennifer Lawrence anyaságot és házasságot elutasítva próbálja újra életben érezni magát Lynne Ramsay karaktertanulmányában.
Lehet, hogy tíz éve még elvetemült fanfictionnek tűnt egy Jennifer Lawrence-et és Robert Pattinsont összehozó romantikus dráma. Most késve bár, de megérkezett. Igaz, eltérő célközönségnek – a Dögölj meg, szerelmem! inkább a cinefilek és MUBI-rajongók fantáziáját valósítja meg: a sztárszínészek mellett olyan lélektani érdeklődésű rendezővel mint Lynne Ramsay, akadémiai (~4:3) képaránnyal, az ezredforduló sci-fijeit megszégyenítő ciános színprofillal, és olyan producerrel, mint Martin Scorsese. A cannes-i filmfesztválon bemutatkozó pszichológiai thriller pedig a legkevésbé sem romantikus, a film középpontjába nem is a szereplők kapcsolata kerül, hanem a saját létét kifogásoló és a valóságtól egyre távolabb sodródó fiatal anya szédítő örvénylése.
Gügyögve érdeklődik egy bolti eladó a Grace (Lawrence) babakocsijában szundikáló csecsemő nevéről, amire azonnal érkezik az ideges válasz: nincs neki! Nevethetnénk, de mint a véletlenül becsúszó, továbbadásra szánt háziállatoknak, ennek a gyereknek tényleg nincs neve. Nem először merül fel kényelmetlenül a családi értékek teljes hiánya. Már abban a pillanatban egyértelművé válik a kapcsolatok furcsa dinamikája, amikor az írással foglalkozó fiatal Grace és zenész párja, Jackson (Pattinson) – akikről lényegesen többet sosem tudunk meg – először belép a felújításra váró vidéki házukba, és állatias párzási táncba kezdenek. Ha számukra ez a fullasztó, virágos tapétába burkolódzó ház jelenti is a közös jövő reményét, kimondatlan problémáik mintha már első pillanattól jelen lennének. Mindössze szelleme ez egy valamikori ideális kapcsolatnak.
Grace szimptómái aztán egyre egyértelműbbé válnak, állatias reflexei és beteljesíthetetlen vágyai már nem csak játékként jelennek meg: harap, karmol, négykézláb lesi áldozatát. De míg váratlan és nyers reakcióival egyre közelebb kerül egy primitív ösztönlényhez, bizonyos szempontból éppen ösztönei hagyják cserben. Az anyaság ugyanis nem következik természetesen. Könnyen szülés utáni depresszióként diagnosztizálnánk helyzetét, a film laza időkezelése azonban nem jelöli ki a változás pillanatát, egy mindig jelen lévő állapottá teszi. Grace így az anyaság mellett egyszerre lázad az otthonhagyott feleség és monogám háziasszony szerepe ellen. Kitörésének megtestesítője a ház körül fel-feltűnő rejtélyes motoros lesz, jóllehet lázadása inkább csak önmagával való küzdelem.
Jennifer Lawrence (aki maga kereste fel a szereppel Ramsay-t, miután Scorsese ajánlotta neki a film alapjául szolgáló könyvet) látványosat alakít a szerepben, ami talán túl sokat épít az ő képességeire. Egyrészt fölöslegesen túlterheli az inspiráció hiányától szenvedő művész rétegével, ami, valljuk be, kisszerű problémaként hat Grace állapotában. Ugyanakkor a film az egyre mélyebbre zuhanás fokozatainak lexikonját igyekszik létrehozni. Ezt az intenzív pszichológiai realizmust remekül ellensúlyozza a vizuális világ kromatikus torzítása, ami nem a szereplő szubjektív érzékelésének kivetülése, sokkal inkább számára is fojtogató erő. És ugyanígy a film humora és vágási ritmusa is kellemesen ellensúlyozza a drámát.
Amennyire absztrakt és szimbolikus az alaphelyzet, annyira nyers és kíméletlen az ábrázolás, végig erőteljes szűrőkön keresztül mutatja a történetet. A Dögölj meg, szerelmem! mondhatni mágikus naturalizmussal mesél szereplői mentális kételyeiről.
