Túlzottan kézenfekvő, bizonyos értelemben viszont mégiscsak találó, hogy az elsőfilmes Emilie Blichfeldt Hamupipőke-parafrázisát mind a marketingkampány, mind a nemzetközi kritika A szer norvég párdarabjaként harangozta be, hiszen Coralie Fargeat sokkoló testhorrorja mellé állítva a végeredmény pont olyan benyomást kelt, mint a csúf mostohatestvér az üvegcipellőt viselő hercegnővel szemben.

Ismét jelentkezik a „Klasszikusok új köntösben” rovat: a mindenki által ismert tündérmese kortárs újragondolásában a címszereplő voltaképpen mellékfigurává redukálódik, habár a történet kifutása szempontjából nélkülözhetetlen ágens marad. Az egykor kislányok millióinak álmát megtestesítő Hamupipőke már nem érdekes – Blichfeldt jól le is rombolja a karakter mítoszát –, az önelfogadás korában sokkal izgalmasabb főhős a naiv, fogszabályzós, kissé előnytelen megjelenésű Elvira (Lea Myren), akinek epekedése a szerelmes verseket író Julian herceg (Isac Calmroth) után egy igazságos világban kevésbé tűnne reménytelen ábrándnak. A saját álombirodalmán kívül azonban elég hervasztóak a rút kiskacsaként megtűrt hajadon esélyei, pedig a gazdag trónörökös kegyeinek elnyerésével Elvira egyúttal a megcsonkult és eladósodott családját is kihúzhatná a bajból.

Micsoda (bal)szerencse, hogy a tehetős agglegény épp ekkor kürtöli szét néhány hónap múlva esedékes báljának hírét, amelyen az eladósorba került hölgyek közül fog feleséget választani magának. Csakhogy az elbűvölő szépségű mostohatestvér, Agnes (Thea Sofie Loch Næss) szintén megméretteti magát a környék előkelőségeinek rendezett húspiacon, vagyis egyre jobban szorul a hurok a csúnyácska lány nyaka körül. Drasztikusabb módszerekhez kell folyamodnia, ha fel akarja kelteni a herceg érdeklődését. Menyasszonyi ruhában megözvegyült anyja, az erősen kontrollmániás Rebekka (Ane Dahl Torp) ezért a megboldogult férje temetésére félretett pénzt is arra költi inkább, hogy Elvira szépsége – akár a legbrutálisabb, legfájdalmasabb beavatkozások árán is – felülmúlja a többi versenyzőét.

A Sundance Filmfesztiválon debütált A csúf mostohatestvér abban a tekintetben is merész vállalkozás, ahogyan a manapság népszerű (profitáló) filmkészítési trendeket vegyíti egymással. Mindenekelőtt egy klasszikus és közkedvelt – illetve azt se felejtsük el, hogy a Disney által már jócskán kilúgozott – mese élőszereplős feldolgozásáról van szó, ami jelen esetben egy női főhőssel operáló testhorrorban ölt formát. Így viszont akár – de ez tényleg egy halovány akár – a Poohniverse elborult adaptációinak (pl. Micimackó: Vér és méz) a sorába is beilleszthető a norvég rendezőnő filmje, amely ötletes fókuszváltása révén meg egy alapvetően gonoszként kanonizált meseszereplőnek próbál igazságot szolgáltatni (lásd Wicked) – több-kevesebb sikerrel.

Míg ugyanis az eredeti Hamupipőke-sztoriban (ez alatt egyaránt értendő a Perrault-, a Grimm- és a Disney-féle változat) a cselédsorba taszított címszereplő mindkét mostohatestvére ördögien ádáz, addig itt Elvira és Alma (Flo Fagerli) a légynek sem ártanának, ha nem nyomasztaná őket egzisztenciális kilátástalanság – bár előbbi is legfőképp saját magának árt a visszacsinálhatatlan és egyre radikálisabb testmódosításokkal. Sőt, Elvira csak onnantól kezdve látja a legyőzendő ellenfelet Agnesban, mikor már az anyjától a lánynevelde tánctanárán (Katarzyna Herman) át az ismeretlenül is imádott hercegig(!) mindenki azt vágja a fejéhez, hogy ő egy értéktelen förtelem. Eleinte csodálattal adózik a lány természetes szépsége előtt, később azonban ugyanez gyújtja lángra benne a versenyszellemet – pláne azután, hogy az istállóban rajtakapja a mesében mindig szerény, szende naivaként ábrázolt Hamupipőkét, amint a lovászfiúval (Malte Gårdinger) hancúrozik. Olyannyira megszállottá válik, hogy az utolsó utáni pillanatig hajszolja a tökéletességet, ám a felismerésig, az önvizsgálatig valamiért annak ellenére sem jut el, hogy végül minden álma szertefoszlik. Mert bizony szertefoszlik, a látványos változtatásoktól és hangsúlyeltolódásoktól függetlenül a tündérmese happy endingjét azért Blichfeldt sem írja felül, ugyanakkor arra sem hagy időt, hogy – ha mást nem – legalább némi együttérzést kicsikarjon belőlünk a fináléra testileg-lelkileg megnyomorodott főhős.

Mindez csupán amiatt bosszantó, mert a film igazi horrorját nem is annyira a vásznon zajló beavatkozások és csonkítások naturális volta, mint inkább Elvira fokozatos belső rothadása adja. A környezetében lévő nők cseppenként injektálják a mérget romantikus lelkébe, minek okán a báli meghívó átvételekor még gyermekein ujjongó kislány a rémmese végére önbizalomhiányos, betegesen féltékeny hárpiává torzul. És itt válik el élesen Blichfeldt alkotása az előképnek kikiáltott A szertől: míg a norvég rendezőnő Hamupipőke-parafrázisa – a test és a psziché kapcsolatára nagyobb hangsúlyt fektetve – a még javában formálódó identitás törékenységét, valamint a szépségideálok generációról generációra való vándorlását vizsgálja, addig Fargeat művét elsősorban a női test ipari kizsákmányolása, s ezzel együtt a korosodás nárcisztikus tagadása felől szokás értelmezni. Ily módon A csúf mostohatestvér nem feminista kiáltvány, hanem épp ellenkezőleg: a mostanában előszeretettel hangoztatott girl power görbe tükre. Az a maroknyi férfi, aki felbukkan ebben a világban, szinte kivétel nélkül együgyű ösztönlény – maradnak hát a nők, akik meg ott tesznek keresztbe egymásnak, ahol csak tudnak.

Ami pedig a gyomorforgatást (netalán gyomorkorgatást) illeti: a véső hegye orrcsonton koppan, a műszempillát varrótűvel helyezik fel a szemhéjra, a tökéletes alakról meg a kor történelmileg hiteles Ozempicje, a galandféreg gondoskodik. Kellemetlen és gusztustalan képsorok ezek, de sokkhatásukban meg sem közelítik például A szer önparódiába átcsapó extremitását. Egyes borzalmakat megúszós távolságból vesz a kamera, bár attól sem rökönyödünk meg különösebben, amikor az arcunkba tolja az öncsonkítást, mivel az eredeti sztori ismerete miatt számítunk rá, hogy Elvira csak azért is bele fogja szuszakolni a lábfejét Hamupipőke cipőjébe.

A hetvenes évek sexploitation-filmjeit (kiváltképp Jesús Franco munkásságát) idéző álomszekvenciák és az anakronisztikus avantgárd-pop zenei témák amellett, hogy ellenpontozzák a szürke, ronda valóságot, a történet örökérvényűségét is nyomatékosítják – a mítoszrombolásban Blichfeldt azonban már nem megy el a falig. A csúf mostohatestvér így két szék közül a pad alá esik, hiszen végeredményben mégiscsak arra jut a film, hogy a külsőségek világában kizárólag a kiváltságosokat illeti meg a boldog befejezés.