Holtai Gábor független gyártásban készült mozija a magyar filmkultúra ritkán látogatott területeire téved: a debütáló rendező olyan thrillert készített, amely kortárs valóságunkra reflektál. Az Itt érzem magam otthon vállalásai feltétlenül szimpatikusak, filmként azonban vannak problémás elemei.

Alig tudunk meg valamit Ritáról (Lovas Rozi) a film első perceiben. Egy cipőboltban dolgozik, amit épp bezárnak, a főnöke utolsó figyelmességként ad neki egy ajándékot. Hazafelé menet a nő egyre furcsább hangokra lesz figyelmes, mígnem elrabolják. Marci (Molnár Áron) közli vele, hogy nincs mitől tartania, hisz csupán a családjához kerül vissza, bár arra emlékeznie kellene, hogy őt valójában Szilvinek hívják. A nő nyilván nem érti, miért akarnak neki új identitást adni, de néhány napnyi kínzás után megismeri a különös família többi tagját: Anna (Józsa Bettina), Rudi (Znamenák István), Juli (Gryllus Dorka), Miklós (Simon Kornél) és Istvánka (Simon Soma) látszólag mind annak a groteszk játéknak a részei, amelyet hátulról a Papa (Szervét Tibor) irányít. Rita teljes érzelmi skálát jár végig: először megpróbál elmenekülni, majd elfogadja a sorsát, végül mégis úgy dönt, hogy felrúgja a status quót.

Ha végignézünk a magyar filmtörténeten, világossá válik, hogy bizonyos műfajok szinte teljesen hiányoznak a palettáról. Néhány éve a Post Mortem kapcsán volt szó arról, hogy a horror mekkora hiánycikk, és bár thrillerek terén némileg jobb a helyzet – hiszen csak a 2010-es éveket tekintve készültek olyan művek, mint a Martfűi rém, az X – A rendszerből törölve vagy a Valan – Az angyalok völgye –, ez a műfaji kódrendszer sem gyakori vendég a magyar filmekben. Ám ugyan a szűken vett kulturális kontextusát tekintve némileg különálló szigetnek hat egy ilyen vállalás, az Itt érzem magam otthon európai gyökerei jól körülhatárolhatóak: van itt egy kis Haneke, még inkább Lanthimosz-féle Kutyafog, illetve gyakori az a recept, hogy egy modellszerű cselekmény a műfaji hatásmechanizmus mellett általánosságban a társadalomról, a rendszerek működéséről akar mondani valamit.

Holtai Gábor nevét először a Második kör című rövidfilmje kapcsán hallhattuk, amely egy olyan világban játszódik, ahol a gyermekvállalást már teljesen állami kontroll alá helyezték. A hatalom és a család fogalma az első egész estés munkájának is központi kérdése: a történet felszínre hozza azt a dilemmát, hogy lehet-e valakinek új identitást adni, illetve hogy miként simulunk bele a felénk támasztott elvárásokba. Bár az Itt érzem magam otthon szinte teljes egészében egy lakásban játszódik, egyáltalán nem mellőzi az azon kívüli valóságot. Ami ebben az esetben kevésbé direkt formában jelenik meg: nem a tévé tudósít a hírekről, nem hangzik el egyetlen politikus neve sem, sokkal inkább a benti viszonyok emlékeztetnek arra, ahogyan mi mindannyian élünk. A film igazi kérdése – és talán nem túlzás azt állítani, drámája –, hogy legtöbbünk mennyire hamar képes alkalmazkodni egy számára szorongató helyzethez is. A Papa a háttérből mindent irányít, a szedett-vedett család tagjai pedig elfogadják a számukra kirótt szerepet. Akkor is, ha az az, hogy együgyűen bámuljanak, és akkor is, ha a feladatuk, hogy alkoholistát játsszanak, miközben egyáltalán nem élnek a szerrel. Holtai szerint képtelenek vagyunk határokat húzni, ezzel szemben bármilyen helyzetbe képesek vagyunk beleszokni, azaz a rendező az egyébként általában pozitív színben feltüntetett alkalmazkodóképesség árnyoldalait mutatja meg.

De persze azt is, hogy mi történik akkor, ha egy új jövevény felborítja a megingathatatlannak hitt rendet. Lesznek, akik mindenáron a biztonságukat, az ismert felosztást védik, mások viszont rögtön meglátják a lehetőséget. Az Itt érzem magam otthon azt is jól mutatja be, hogy egy ilyen berendezkedés sosem csak az egyértelmű dominancián keresztül tartja fenn magát: különös hatalmi dinamikák érvényesülnek, a vezető valakit közelebb enged magához, mást ellök, csak azért, hogy hihessünk abban, a rendszeren belül is jussunk lehet egy kellemesebb pozíció. Ráadásul a film a végkifejlete is igen pesszimista: az a bizonyos status quo megváltozik, de valódi változás helyett sokkal inkább azt látjuk, hogy ugyanannak a rendszernek egy módosított változata vár ránk a jövőben – ez pedig a kelet-európai történelmet vizsgálva erős és aktuális üzenet.

Ironikus viszont, hogy bár a műfaji kontextussal vezettem fel a filmet, pont az a része nem működik igazán jól. Egyrészt szembetűnő a játékidő: egy ilyen történet szinte könyörög a 90 perc körüli időkeretért, ehhez képest az Itt érzem magam otthon több mint két órás, és nem is működik a film ritmusa, az első egy órában rendkívüli módon koncentrálni kell ahhoz, hogy ne veszítsük el teljesen a fókuszt. Emellett üzenetét tekintve is egyhangú alkotás: a fentebb kifejtett társadalmi olvasat működik ugyan, de viszonylag hamar egyértelművé válik, és a film túl is beszéli, sőt, a végén szó szerint a karakterek szájába adja a tanulságot. Ha már karakterek: a színészeknek sem volt egyszerű dolga, hiszen a mellékszereplők közül többen szinte csak kellékek maradnak a film során (bár például Znamenák István humora így is kiviláglik). De a mozi csúcspontja egyértelműen Lovas Rozi alakítása, aki egy új műfajban mutatja ugyanazt a finom, de közben erőteljes jelenlétet és nem utolsósorban humort, amit korábban már más produkciókban is láthattunk tőle.

Az Itt érzem magam otthon szimpatikus vállalkozás, és kár lenne nem elismerni az erényeit, ezzel együtt megtekintése közben végig az járhat a fejünkben, hogy kis változtatásokkal ez akár maradandó mű is lehetett volna. Rendezői bemutatkozásként mindenesetre ígéretes.