A Naughty Dog 12 évvel ezelőtt megjelent kultjátéka részben annak köszönhette kirobbanó sikerét, hogy nem árult zsákbamacskát: egyszerű, de világos vonalvezetésű történetével, áramvonalasságával, jól ismert archetípusokból összegyúrt karaktereivel mindenkit bűvkörébe vont. A folytatás azonban lerombolta ezt az elegáns felépítményt, s ennek most a sorozatadaptáció issza meg a levét.
Ennyi év távlatából újra érdemes eltöprengeni azon, hogy vajon miért is imádta annyira a közönség a Naughty Dog fejlesztőcég posztapokaliptikus kalandjátékát, a felülmúlhatatlan The Last of Us-t. Az annak idején PS3-ra megjelent – de mára három konzolgeneráción átívelő – műremeket igényes grafikai megvalósítás, gördülékeny, változatos játékmenet és méregerős atmoszféra jellemezte, a története viszont cseppet sem hatott újszerűnek. Két idegen – egy marcona csempész, Joel, és egy elárvult kamaszlány, Ellie – apa-gyermek párossá csiszolódik az apokalipszis árnyékában, s közben átgázolnak a világméretű gombafertőzés szörnyként vegetáló áldozatainak pokolbéli seregein – ugyan mi az, ami eredetinek hat ebben az ötletben? Voltaképpen semmi. De a The Last of Us e tekintetben soha nem is akarta feltalálni a spanyolviaszt: helyette az áramvonalasságra, a közérthetőségre, az ismerős archetípusok varázsára alapozva szőtte rendíthetetlenül azt a mitológiát, ami mára a kisképernyőre is átszüremlett.
Apokalipszis most és mindörökké – Neil Druckmann / Naughty Dog: The Last of Us Part I (remake)
A The Last of Us halhatatlanságához akkor sem férhetne kétség, ha sosem készül hozzá folytatás, remekbe szabott történetét pedig nem konvertálják HBO-tévésorozattá: a 2013-as alapmű kilenc év elteltével is képes kifacsarni a lelkünket – aki nem hiszi, bátran tegyen egy próbát a videójáték-történelem gyöngyszemének csaknem kifogástalan remake-jével.
Az első játék egy szívszorító – és gyakorlatilag feloldhatatlan – dilemmával zárult, amire Joel vitatható, de ellentmondást nem tűrő választ adott. Noha az öt évvel ezelőtt, PS4-re megjelent második felvonás ezt a konfliktust használja „ugródeszkaként”, mégsem nevezhető szerves folytatásnak, hiszen nem a két főhős közös sorsát gombolyítja tovább, hanem nagyobb léptékben, bonyolultabb szerkezetben mesél el egy már-már tanmesének is beillő históriát, mely a gyászfeldolgozás, a megbocsátás és a bosszúvágy fajsúlyos témáit boncolgatja.
Egyrészt üdvözlendő, hogy egy videójáték ennyire mély és összetett emberi érzéseket igyekszik megjeleníteni, másrészt a Naughty Dog – pontosabban Neil Druckmann, a The Last of Us Part II írója és kreatív rendezője – sajnos nem nőtt fel ehhez a hatalmas feladathoz: a sztorit ezernyi hatásvadász motívum tarkítja (sokszor már-már úgy tűnik, az alkotók a sokk önértékét mindennél többre becsülik, és aprólékosan építgetett karakteríveket is képesek megtörni pusztán azért, hogy emocionálisan földbe döngölhessék a játékost), a váratlan perspektívaváltás (a cselekmény közepén kényszerűen elbúcsúzunk addigi protagonistánktól, Ellie-től, hogy átvegyük a másik főszereplő, Abby irányítását) túlzottan mesterkélt és előkészítetlen, a bosszú spiráljában vergődő figurák bizonyos döntései, illetve reakciói papírízűek, s végeredményben az egész játék egy monumentálissá növesztett szenvedéspornó.
És persze – bizonyos értelemben – mestermű is. Mestermű, mivel a grafika, a közegábrázolás, a játékmechanika és a részletgazdagság tekintetében még kiváló elődjét is felülmúlja, sőt színészi alakításai is fantasztikusak. Csakhogy – miként az előbb rámutattunk – a The Last of Us Part II korántsem tökéletes tévészéria-alapanyag, hiszen rengeteg írói gyermekbetegség jellemzi. Amikor kiderült, hogy az HBO sorozatot készít a Naughty Dog videójátékai nyomán, már borítékolható volt, hogy az első epizód alapján készített széria sokkal szélesebb körben arat majd tetszést, mint az utóda. Ez ugyanakkor nem jelenti, hogy az előbbi tökéletes lett volna: a showrunnerek (Druckmann és Craig Mazin, a Csernobil atyja) mind a történetmesélés, mind a figurarajzok terén igyekeztek látványosan, olykor megveszekedetten eltérni a kifogástalan forrásműtől, ám ezek az erőfeszítések csak ritkán vezettek eredményre.
Utolsókból elsők – Craig Mazin, Neil Druckmann: The Last of Us
Olyanok is szeretik immár a The Last of Ust, akik nem játszották.
A sikervárományos első évad mégis elementáris siker lett, rengeteg komoly szakmai díjat gyűjtött be, a hús-vér színészek (Bella Ramsey és Pedro Pascal) által életre keltett főszereplők pedig azonnal a közönség szívéhez nőttek. A második szezon esetében az volt a fő kérdés, hogy vajon az alkotók részéről mutatkozik-e bármiféle hajlandóság a játék legsúlyosabb hibáinak korrigálására, vagy elbeszéléstechnikailag, formailag és szellemiségét tekintve hűséges adaptáció készül-e a boszorkánykonyhájukban. Druckmannék végül az utóbbi lehetőség mellett tették le a garast, az új széria mégsem tekinthető nagyságrendekkel rosszabbnak a réginél.
A történet szerint Ellie (Ramsey) és Joel (Pascal) már évek óta Jacksonban él, beilleszkedtek a helyi közösségbe, és talán önfeledten élvezhetnénk az újjáalakuló civilizáció minden áldását, ha kapcsolatukat nem mérgezné meg egy régről fakadó nézeteltérés. Amikor hirtelen idegenek érkeznek a városkába, élükön az elszánt, bosszúszomjas Abby-vel (Kaitlyn Dever), még ez a látszólagos idill is ködképpé válik. A betolakodók különösen kegyetlen tettre vetemednek, ami felbolydítja Jackson nyugalmát, Ellie-t pedig arra készteti, hogy újra lóhátra pattanjon, és szerelme, Dina (Isabela Merced) társaságában belevesse magát az ismeretlen messzeségbe.
Régóta tudható volt, hogy a második évad csupán a játék cselekményének első szakaszát dolgozza majd fel, ám a hét epizód még ennek ellenére is szembeötlő tempóproblémákkal küzd. Eleve visszás, hogy a tulajdonképpeni bevezetés két teljes részt ölel fel, így aztán a bonyodalmak taglalásakor a forgatókönyvírók amatőr módon kapkodni kezdenek – senki sem reménykedhet tehát abban, hogy a cselekményvezetés igazodik majd a játék grandiózusságához. Vannak persze ikonikus helyszínek (például a fertőzöttektől, illetve WLF-katonáktól hemzsegő metróalagút, vagy épp a szerafiták esőáztatta, buja növényzettel borított otthona), illetve mozzanatok (Ellie és Nora találkozása, Dina titkának napvilágra kerülése), amiket semmiképp sem lehetett volna kihagyni, de a stáb sokszor még ezeket a ziccereket sem képes gólra váltani.
Az utóbbi példa – vagyis a jelenet, melyben megtudjuk, hogy Dina gyermeket hord a szíve alatt – remekül rávilágít, hogy a sorozatban mennyire nem működik az erőltetett hangnem-keverés. A videójátékból Druckmann szinte teljesen kilúgozta a humort: Seattle a békéről és a megnyugvásról szőtt álmok vesztőhelyévé vált, Ellie pedig úgy merült el a depresszió és az önmarcangolás poklában, hogy lassan küldetésének lehetetlensége is nyilvánvalóvá vált számára. Ez utóbbi felismerés a mozgóképes Ellie esetében is jól érzékelhető, ugyanakkor a karakter mintha még a legdrámaibb helyzetekben is őrizné kislányos derűjét és cserfességét. A Dina várandósságára adott reakciója („Apa leszek!”) nagy port kavart a közösségi médiában, ami nem is csoda, hiszen e sor már önmagában is rendkívül suta, de – miként az imént utaltunk rá – egyébként is teljesen helyzet- és karakteridegen.
A sorozat másik nagy problémája, hogy rengeteg benne a verbális expozíció. A videójáték drámai csúcspontjain inkább a tekintetek, a gesztusok meséltek, s a pszichésen-lelkileg sérült hősök önkéntelenül is spóroltak a szavakkal. Ehhez képest a filmverzió forgatókönyve még a dialógusok szintjén is túlírt. Ennek legjellegzetesebb példája Ellie és Joel utolsó, szívszaggató beszélgetése, mely a játékban meglepően hatásosra sikeredett, de épp a tömörség, a mesterien időzített csendek, az összeszikrázó szempárok miatt. Az adaptációnak sajnos még ezt a minden ízében nagyszerű kulcsjelenetet is sikerült érzelgőssé és hatásvadásszá silányítania.
A sorozat nem titkoltan azzal a céllal (is) készült, hogy az alkotók alaposabban kibontsanak néhány szituációt, megvilágítsanak pár mögöttes motivációt, amire a játékban – a cselekményidő korlátaiból fakadóan – nem nyílt lehetőség. Sajnos ez az egyébként izgalmas ígéret is beváltatlan marad. Az eredeti cselekményhez hozzátoldott mellékszálak – például a haldokló Eugene (Joe Pantoliano) kálváriájának bemutatása – nem a forrásmű „talányait” leplezik le, helyette inkább a karakterek – ebben az esetben Joel és Ellie – kapcsolatát keretezik újra.
A felsorolt hibák ellenére a The Last of Us második évada mégsem mondható totális kudarcnak, sőt helyenként igencsak szórakoztató élmény. Egy-egy akciójelenet (gondoljunk csak a hófödte Jackson ostromára) erejéig még a videójátékok egyébként kikezdhetetlenül zseniális látványvilágát is sikerül felülmúlni, a színészek pedig becsülettel teszik a dolgukat (Pascal még akkor is nagyszerű, amikor a forgatókönyv giccsbe hajló ripacskodást követelne tőle; Ramsey – noha alkatilag alkalmatlan a szerepre – olykor megtáltosodik, és magabiztosan villant oroszlánkörmöket; Merced törékenysége és szépsége pedig mélyen megérinti a nézőt, ráadásul ő az egyetlen, aki egyfajta morális támpontot jelent ebben a lélekőrlő históriában). És ha hozzászámítjuk, hogy a Druckmann-Mazin páros eleve nehéz helyzetbe lavírozta magát az új szezonnal, akkor azt kell mondanunk: ez sem éppen csekélység.
