A szorongás, a magány és a kirekesztettség foglalkoztatta leginkább a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári fotó, film, média szakos hallgatóit a 2018-2019-es tanévben. A friss, sokszor még nem teljesen végleges (vizsga)munkákat harmadik éve mutatják be First Cut címmel, a csütörtök esti eseményen három installációval, két fotókiállítással, zörejekkel továbbmesélt „hangosképekkel”, egy hangjátékkal, valamint hét kisjátékfilmmel, egy animációval és két dokumentumfilmmel találkozhattunk.
Ez az az alkalom, amikor a diákok először mutatják be tanáraikon és alkotótársaikon kívül szélesebb közönségnek is, amin a tanév során dolgoztak. Itt szembesülnek azzal, hogy összeáll-e a történetük, az üzenetük a néző fejében is. Ezért frappáns felütése volt az eseménynek az elsőéves mesteris hallgatók Negyedik fal (Fourth Wall) című installációja, amely játékosan átlépi a fikciót és a befogadót elválasztó láthatatlan falat, és megmutatja, hogy néha a nézőre is visszanéz valaki.
Ugyancsak az egyetem Tordai úti székhelyén, a filmstúdióban kapott helyet Tóth Helga Nature Bubble című installációja is, amely a környezetvédelmi diskurzus felerősödése és a természettől való eltávolodás kettősségén gondolkodik, a stúdió előterében pedig Száva Hunor Levente Corporate Purgatory című hangjátékát hallhattuk, amelyben egy nagy cég új munkatársának tájékoztatása valódi horrorrá fajul. Szintén itt vetítették a másodévesek „hangosképeit”, azaz zörejekkel és hanghatásokkal továbbmesélt művészfotóit is.
Fotókiállítás-installációban foglalta össze tömény erasmusos élményeit a lengyel cserediák, Tomasz Szewczyk, aki szinte muzeológusi szenvedéllyel őrizte meg a Kolozsváron átbulizott hetek tárgyi és fotós emlékeit, és töltötte meg velük a régi könyvesbolt terét. Mielőtt beléptünk volna a filmvetítések helyszínére, az aulába, két fotósorozattal találkoztunk, amelyek, mint később kiderült, némiképpen már előkészítették a filmek hangulatát: mindkettő a félelmekből, fóbiákból indult ki, olyan általános létélmények markánsan személyes vizuális lecsapódásaival, mint a tömbháznegyedi élet, vagy a műtétek.
Ezután nézhettük végig két blokkban a frissen elkészült kisjáték- és dokumentumfilmeket. A szorongás, a kudarctól, mások véleményétől való félelem gyermekkortól felnőttkorig elkísér, ezt a belső bizonytalanságot mutatja be Kovács Flóra R.E.M. fázis című kisjátékfilmje. A film – amint erre a címe is utal – az álom logikája szerint működik, így a jelenetek nem a klasszikus elbeszélői struktúra szerint szerveződnek, a szereplők egyik pillanatról a másikra változó kontextusban jelennek meg. A főszereplő lány jelenléte kapcsolja össze őket, viszont ebben is van egy csavar: hol felnőttként, hol gyermekként látjuk őt, viszont mindig egyedül, magányosan, kiszolgáltatva a többiek tekintetének. Mikor a néző már belefáradna a látszólag összefüggéstelen jelenetek sorába, a lánynak mégis sikerül áttörni az álmokra gyakran jellemző tehetetlenség-érzés falát, és valamelyest aktív szereplővé válnia.
Tóth Helga Áramszünet című rövidfilmjében a címben szereplő technikai malőr arra készteti a közös lakást bérelő srácokat (testvéreket?), hogy digitális elfoglaltságaikat félretéve váltsanak néhány szót a konyhaasztalnál, a mobiltelefonnal megvilágított váza fényénél. A jelenet sötétsége miatt operatőri kihívás, de a rendezőnek sem egyszerű összetett viszonyt felvázolni két ember között egy ilyen statikus, drámai fordulatoktól mentes helyzetben. Szerencsére sikerült a konyha díszletelemeit a függönytől a mosogatókagylóig a szereplők között feszülő konfliktus szimbólumaivá tenni, így nem csak a szavakból értjük meg, hanem érezzük is az egyik fiú magányát és a másik lelkiismeret-furdalással vegyes fölényét. A jelenet egy erdélyi „kitchen sink” dráma része is lehetne, hiszen a háttérben ott húzódik a nagyvárosban érvényesülni próbáló vidéki fiatalok vergődése, a társadalomkritikai vonatkozás, amire a rendező egy hosszan feltűnő Biciklitolvajok-filmplakáttal is ráerősített.
Tóthpál Béla témaválasztása bátor: Blue Day című kisfilmje egy depressziós kamasz első iskolai napját mutatja meg egy hosszabb, valószínűleg kórházban töltött kimaradás után. Ezen a napon maga az ördög a társa, pontosabban egy férfi, akit csak ő és mi, nézők látunk és hallunk, és aki mindent megtesz azért, hogy a fiú amúgy is ingatag önértékelését még inkább lerombolja, és a lehető legrosszabb döntéseket provokálja ki belőle. Miközben felvillannak a lelki okok, amelyek erre a mélypontra taszították a főszereplőt – főként az apa hiánya, akit a gondoskodó, de elfoglalt anya alkoholistának titulál –, a benne élő szorongás és frusztráció konkrét megtestesítése jó és rossz harcára egyszerűsíteti a filmet.
Csapó Huba tájképekkel és dolgozó falusiakkal, párbeszédek nélkül, kizárólag hangokkal és zörejekkel mutatja meg a Gyimesek ritmusát. Dokumentumfilmjén egy hangszer, a gardony elkészítése ível végig a farönktől a táncházban való megszólaltatásig, közben viszont a változó évszakokat, a helyiek életét kitöltő munkát, a favágást, patkolást, építést is megmutatja. A tücsök és a hangya meséjét juttatták eszembe a hangszerfaragás és a tűzifa-aprítás párhuzamba állított jelenetei: a sok hasznos, létfenntartást célzó tevékenység között van, aki kitartóan dolgozik valamin, ami nehéz, időigényes, és „csak” esztétikai értéke van. Annyit még elárulok, hogy ebben a mesében a tücsök nem jár pórul.
Páll Adél animációs kisfilmjében a kutyájával élő magányos öregúr nyugalmát az óra kakukkolása sem zavarja, ugyanis nagyothall, az ajtócsengőre is az eb figyelmezteti. Idegen környezetben, például az állatorvosi rendelőben azonban már jobbnak látja feltenni a hallókészülékét, igaz, rögtön meg is bánja, hiszen az túl jól működik, és minden apró zörejt megsokszoroz, átváltoztat: egy apró orrfújásból például trombitaszóló lesz, amit természetesen vizuálisan is érzékelhetünk. A Nagyothalló kedves példája annak, hogy rajzzal és zörejekkel milyen pontosan megjeleníthető az, amit egy karakter „belül” tapasztal.
Benő Pál-Alpár S.M.T.M. című kisjátékfilmje olyan jelenettel kezdődik, amellyel egy kezdő filmrendező kisköltségvetésű alkotása könnyen hiteltelenné válhat: pisztolyos katonák tipornak sárba egy középkorú nőt, akitől valamilyen információt szeretnének megtudni. Az akciójelenet hatásosra sikerült, az esetleges kétségeket pedig cseles fordulattal oszlatták el az alkotók: mindez film a filmben, egy forgatás helyszínén vagyunk. A rövid thriller további fordulatokban bővelkedik, sejtelmes utasítások, megkettőzött szereplők között bolyongva próbáljuk kitalálni, hogy ki kit manipulál.
Ki ne vett volna részt kínos családi eseményen, amikor a házigazda rögeszmésen próbál a vendégek kedvére tenni, miközben pokolba kívánja őket? Farkas Boglárka Amit nem vettünk észre című kisjátékfilmjében az összejövetel egy spontán halotti tor, amit a magányos, de mindenki kedvence szomszéd néni temetése után illendőségből trombitál össze a férj, miközben felesége, az egyedüli, aki igazán közel állt az elhunythoz, inkább magányosan gyászolna. A társaságban olyan sablonkarakterek bukkannak fel, mint a tisztaságmániás rokon, a pletykás idős hölgypáros, az eszem-iszom reményében ismeretlenül is betoppanó szomszéd, a film mégsem válik sablonossá, többek között a jól adagolt fekete humor miatt. A szatíra irányába hajló kisfilm ugyanakkor nem vicceli el a gyászt: a hatásos záróképben megtudhatjuk, hogyan ábrázolható a szomorúság evéssel.
Az Eb gondolat, Frunza Roland kisfilmjének címe annyit tesz: késő bánat. A filmrendező meglehetősen kegyetlen főszereplőjével, és úgy tűnik, nem hisz abban, hogy az emberek változhatnak: a nyolc éve magányosan élő öregúrnak pillanatra sem bocsát meg azért, hogy napjait egy tömbházlakás négy fala között tölti percre pontosan ismételt rutincselekvések között, egyetlen élőlény, a Berci nevű szobanövény társaságában. A keserű hangulatot az sem töri meg, hogy a főszereplő egy kérdőívező hölgy hatására ünneplőbe öltözik és bemegy a városközpontba. Késő bánat, üzeni a rendező.
Szintén nem tud kilépni szobája és tudata négy fala közül Szentpéteri Zsolt Nosztalgia című kisfilmjének főszereplője, a fiatal fiú, aki elkeseredésében vadul sportolni kezd, de még egy függőknek segítő online közösségbe is bejelentkezik, hogy végre elfelejtse szerelme retinájába égett képét. A film a színes neoncsövekkel megvilágított enteriőrrel, az aszimmetrikus kompozíciókkal virtuális műviségre hajazó, erőteljes látványvilágot teremt, amelyben nem hatnak idegenül a képmezőre kivetülő online chatszövegek sem. A virtualitásnak végül dramaturgiai szerepe is lesz, és egyúttal társadalmi színezetet adva, túllendíti a filmet egy egyszerű szakítás- és függőségtörténeten.
A szemle erősen zárult: az utolsóként vetített alkotás, Miklós Nóra Tejjel kifli című dokumentumfilmje egy székelyföldi nevelőotthonról szól, ahová hátrányos helyzetű családok átmenetileg beadhatják gyermekeiket, mikor már alapvető szükségleteiket sem tudják biztosítani. A kicsik sokszor itt tanulnak meg tisztálkodni, beszélni, közösségben létezni. Pozitív történetről van tehát szó, a filmen mégis végigvonul a rossz sejtés, hogy a társadalom perifériáján élők csak kivételes esetben törhetnek ki ebből a környezetből – a többség mindig egy szimbolikus rácsos kapu mögül integet majd, ahogy a filmben is látjuk. A Tejjel kifli több dokumentumfilmes technikát ötvöz: az alkotók interjúkat készítettek a mélyszegénységben élő szülőkkel és az otthonban dolgozó nevelőkkel, a gyerekekről pedig a rejtőzködő megfigyelő és a jelenlétét felvállaló filmes szemszögéből is készítettek felvételeket. A refrénszerűen visszatérő jelenet, amelyben közeli portrékat készítenek a gyerekekről, miközben arra kérik őket, hogy mosolyogjanak a kamerának, a film előrehaladtával egyre nagyobb feszültséget hordoz.
