Technikai truváj és közel három órás reklámanyag a Top Gun: Maverick rendezőjének új filmje, ami elhibázott koncepciója ellenére szakértelemmel játszik a hollywoodi húrokon.
Hiába nézem lassan 15 éve, igazából sosem tudtam megfogalmazni, mi az izgalmas a Form(ul)a-1-ben. Lehet persze a hangulatról beszélni, a nagymúltú csapatokról, a versenyzőkről, de ez csak a felszín. Ez nem elég ahhoz, hogy egy alapvetően erősen konzervatív szórakozási forma (nagy márkák esztrádműsora, ami minden törekvés ellenére sosem lesz környezetbarát)a 21. században is megtalálja (sőt, egyre inkább magához láncolja) a közönségét. Joseph Kosinski filmjét nézve viszont azt éreztem, ha tökéletes válaszom továbbra sincs, valamit megértettem ebből a vonzerőből. Az F1 dramaturgiája a folyamatos késleltetésre épül. Mivel minden centire kiszámított, mindig benne van a levegőben, hogy a következő másodpercben valami történik majd: valaki hibázik, jön az eső, változtatni kell a taktikán, törmelék kerül a pályára... A közvetítések nyelvileg is nagyon gyakran épülnek arra, hogy az aktuális események narrálása mellett a kommentátorok azt találgatják, hogy mi történhet a következőkben.
Van tehát egy elemi feszültség ebben a sportágban, de az is tény, hogy az elmúlt évtizedekben a Forma-1 ádáz küzdelmet vívott a felszínen maradásért. Amikor az amerikai Liberty Media átvette a versenysorozat egyszemélyes atyjától, Bernie Ecclestone-tól az irányítást, egyértelmű volt, hogy komoly változásra lehet számítani. A váltás egyébként elkerülhetetlen volt, a helyszíni és a televíziós nézettség is rossz tendenciákat mutatott, a Liberty pedig megtalálta annak a módját, hogy ezen a tendencián fordítson: az F1 egyszerűen szólva amerikanizálódott. Ezzel persze számtalan olyan következmény jött, ami az európai bázisú sportág régi rajongóit felbőszítethette: a klasszikus pályák eltűnése a naptárból, a körítés realityvé változtatása. Ezzel együtt viszont a sportág mediatizáltsága is erőre kapott: jött a Hajsza a túlélésért (Drive to Survive) című Netflix-sorozat, amit az F1 kedvelőinél csak a pilóták kultiválnak kevésbé, de Amerikában igazolhatóan növelte a versenysorozat ismertségét, majd idén tavasszal megérkezett az F1 Akadémia (ami a női tehetségek motorsportbéli útját mutatja be), és aztán kisvártatva ez a film, amit nem véletlenül neveznek szimplán F1-nek: ez a mozi elsősorban brandingtermék, és csak másodsorban autonóm alkotás.
A sztori szerint Sonny Hayes (Brad Pitt) annak idején ígéretes fiatal pilóta volt, de egy súlyos baleset miatt megrekedt a karrierje. A következő évtizedekben ivott, szerencsejátékozott, néha elindult egy-egy versenyen. Egy mosodában aztán egy jól öltözött, kifinomult úriember tűnik fel: ő Ruben (Javier Bardem), Sonny egykori vetélytársa, aki segítségre szorul. Csapata utolsó a bajnokságban, fiatal pilótája, Joshua Pearce (Damson Idris) mentorálás nélkül kallódik. Ruben végül meggyőzi Sonnyt, aki újra magára ölti az F1-es overált, a beilleszkedés azonban nem megy könnyen neki, pedig átvitt értelemben minden főhős az életéért küzd.
Elöljáróban annyit, hogy bár részleteiben is lehet kritizálni ezt a filmet, a legnagyobb gond az alapkoncepcióval van. Egyszerűen hamis a mozi vállalása, és ezzel magát hozta lehetetlen helyzetbe a rendező. A marketinganyagok rendre azt hangsúlyozták, hogy ez a film minden korábbi alkotásnál közelebb hozza majd számunkra a Forma-1-es versenyek élményét, azaz ez lesz a legrealistább F1-alkotás. Csakhogy ez a realizmus a hazugságra, de legalábbis a ferdítésre épül. Ez ugyanis nyilvánvalóan nem a valóság, sem dramaturgiájában, sem technikai megoldásaiban – gondoljunk csak arra, hogy a főhősök nem is egy F1-es, hanem egy átépített F2-es autót vezetnek. Ezzel egyébként önmagában nem lenne gond, Hollywood az Hollywood, viszont épp ezért kontraproduktívak ezek az ígéretek amellett, hogy alkotói vízióként is kevésnek tűnnek: tegyük fel, sikerül „tökéletesen” reprodukálni egy F1-es futamot, de akkor is felmerül a kérdés, hogy miről szól a film, és akkor már miért ne egy valódi versenyt nézzünk meg helyette? Ezekért a hibákért pedig alig kárpótolja a rajongókat, hogy szinte a teljes F1-es mezőny feltűnik a film egy-egy pontján, azaz maximálisan fordulatszámon pörög a fanservice.
Ráadásul Kosinski munkája sportszakmailag rengeteg helyen támadható, nagyjából a sportág ismeretének mélysége határozza meg, hogy kinek melyik ponton pattan el a húr. Vannak olyan hibák persze, amelyek megint csak a filmi dramaturgia követelményeiből következnek: az például a valóságban teljességgel elképzelhetetlen, hogy egy utolsó helyen álló csapat egyetlen aerodinamikai fejlesztéssel hirtelen az élre ugrik, de ezt még betudhatjuk annak, hogy a rögvalóság (tehát, hogy ilyesmivel nyernek maximum egy-két tizedet) egyszerűen dramatizálhatatlan. De például az, hogy a versenyek nem abban a sorrendben következnek, mint a valóságban, vagy egyes balesetek életszerűtlennek hatnak, illetve Sonny kamikaze-stratégiájára is csak mérsékelten reflektál a film (pedig a fiktív APXGP csapatfőnököt elég nyilvánvalóan Flavio Briatoréról, a Renault egykori vezéréről mintázták, akinek a nevéhez valóban fűződtek ilyen botrányok), helyenként egyszerű hanyagságnak tűnik, ami megint csak oda vezet vissza, hogy a film mennyire van tisztában a saját vállalásaival.
Ráadásul a versenyjelenetek sem hozzák azt a pluszt, amit a marketing ígért. Persze azért mívesen megkomponált szcénákról van szó: takaréklángon, de dübörögnek Hans Zimmer taktusai, Claudio Miranda operatőr megint érti a rendező vízióját, ritmusos a vágás, de nem éreztem, hogy mindez szintlépés lenne a hasonló filmekhez képest. Viszont meg kell adni a F1-nek, hogy az utolsó jelenet – amikor Sonny tudata teljességgel összeszűkül, szinte nem is látja az út kontúrjait, csak suhan rajta – nemcsak vizuálisan ötletes, hanem valóban képes az érzékek szintjén közel hozni a versenyzés élményét.
Persze a nézők többségét az egész előző két bekezdésem (de legalábbis a kettővel ezelőtti) legfeljebb mérsékelten érdekli, ám a laikus megfigyelő számára sem ad sokkal többet a film. A váz egy végtelenül elcsépelt mester-tanítvány kapcsolat, amiben Brad Pitt karaktere örök cowboyként van jelen, megérkezik a film elején, és a sztori végeztével távozik is. Ha egy pillanatra eltekintünk attól, hogy önmagában is erős kulturális hazugság ebben a sztoriban a mentor amerikaisága (hiszen mint említettem, az F1 minden ízében európai gyökerű), Pitt sztárperszonája teljes egészében uralja a filmet. Kosinski ismét megmutatja középkorú hőse lassúságát, hegeit, de persze azt a csibészes mosolyt is, ami miatt még mindig mindent elhiszünk neki. Sonny halálvágya, illetve az ezt kompenzáló adrenalifüggősége legalább még némi mélységet biztosít a karakternek, amit persze Pitt hoz is, rutinból. Ráadásul a Top Gunnal összevetve egyértelmű, hogy Kosinski filmjei alapvetően individuálisak: egyetlen nagy hőst helyez a középpontba, és bár itt is elismétli a sportfilmes közhelyeket a csapatról, valójában amellett érvel, hogy mindig egyetlen ember változtatja meg a rendszert. Ez ismét egy olyan klasszikusan hollywoodi ideológiai üzenet, ami bár nem áll messze a sportok klasszisfétisétől, megint csak kompromisszumok árán applikálható erre a konkrét témára.
Az a fontos, aki a gépben ül – Joseph Kosinski: Top Gun: Maverick
Lady Gaga énekli a Top Gun második részének slágergyanús betétdalát, de igazából az amerikai himnuszt is előadhatná a filmben. Patriotizmus, macsóság, én így szeretlek!
Klasszikus blockbuster-fogás, hogy kis mellékszerepekben is remek karakterszínészek biztosítják az építmény egyensúlyát, most sincs ez másként, Shea Whigham pár percre érkezik meg jellegzetes csücsörítésével, Javier Bardem helyenként majdnem paródiáig tolja a latinos eleganciát, feltűnik gátlástalan pénzemberként Tobias Menzies, de különös módon ez a film Kerry Condonnak tehet a legjobbat, aki annak ellenére csodálatos most is, hogy egy kongóan üres, enyhén szexista (a munkájában látszólag kompetens nő, aki viszont első ránézésre beleszeret az alfahímbe) papírmasét kellett eljátszania az APX főmérnökeként.
Az aszfalt királyai hagyomány és haladás viszonyáról, a kitartásról, a Hajsza a győzelemért két eltérő személyiség rivalizálásáról szólt. Mindkettőben csak a hátteret szolgáltatta az autósport, volt a történetnek egy attól függetlenül is érthető rétege. Itt alig van ilyesmi: nagyon halványan megjelenik a nők helyzete az autósportban, némileg az osztálykülönbségek és a társadalmi mobilitás, minimálisan a sporton belüli korrupció, de ezek csak a kötelező körök, itt tényleg csak a verseny van és más semmi. A slusszpoén mégis az, hogy a végére elkezd működni a film. Amikor az utolsó versenyhez érünk, már valóban szurkolunk a hősöknek, és megint bebizonyosodik, hogy a sportfilm zsánere egy tökéletesen működő hollywoodi gépezet, ami a végén a hibák ellenére is maga alá temeti a nézőt, hiszen grandiózus eszközökkel érvel amellett, hogy a kitartás végül meghozza a gyümölcsét.
Ezzel együtt kiderült, hogy iparos és iparos között is van különbség, Ron Howard és James Mangold ugyanis kisebb brandtámogatással is jobb, az autósportról mélyebben szólni képes filmet hoztak össze, Joseph Kosinski viszont még a Top Gun: Maverickhez képest is csalódást okozott. Igaz ez még akkor is, ha végül nem csak Sonny Hayes, hanem a hollywoodi henger is győzedelmeskedik.
