Nyolc évvel A Wittman fiúk után Szász János ismét Csáth-írásokhoz nyúlt, hogy az emberi lélek, az érzelmek és a gonoszság belső összefüggéseit mutassa meg. Ez ugyan nem sikerült neki, de mindenképpen izgalmas és brutális filmet készített, mely egy csodálatos színésznőnek is bemutatkozási lehetőséget biztosított.
A kényszerszünet okai közismertek: a Sorstalanság kapcsán „akadályoztatások” merültek fel, aztán a Tavasz ébredésének filmváltozata nem tetszett a Kuratóriumnak. Szász közben külföldön élt és dolgozott, mígnem a Hunniába sodorta a szél, és tekintélyes mennyiségű Eurimages-támogatással a háta mögött belevágott harmadik nagyjátékfilmjébe. Az alapanyagot ismét Csáth szolgáltatta: a Brenner József néven megjelentetett Egy elmebeteg nő naplója című, orvosi jellegű írások mellett más, Csáth Géza néven publikált írások is helyet kaptak a forgatókönyvben, amelyet Szekér Andrással gyúrt közösen egy szöveggé a rendező. Nehéz megmondani, mennyiben problémás a szerzőségek összemosása, hiszen az orvosi és irodalmi szövegeket kedvük szerint keverik az alkotók, ennek ellenére a végeredmény inkább egy klinikai naplót tár elénk. A történet szereplőihez és azok kapcsolatához Szász nem enged közel, minden igyekezetünk ellenére tisztes távolból figyeljük, mi történik az orvossal és a beteggel, pedig szentimentalizmus nélkül is azonosulhatott volna valamelyik nézőponttal a rendező. Mivel egyik perspektíva sem igazán fontos, ezért egy szépen elkészített, érzékeny tablót kapunk a század elejének elmegyógyászati munkájáról.
A történet klasszikus sémára épül: a szépség és a szörnyeteg szerelmére – a film igazi játéka tehát az lenne, hogy megtudjuk, ki az igazi szépség és ki a szörnyeteg, mert itt bárki bármelyik lehetne. A modern gondolkodású, ám teljesen kiégett Brenner doktor az elmaradt módszerekkel dolgozó klinikán találkozik a Gonosszal viaskodó Gizellával. Az orvos valójában író is (ahogyan az életben is: Brenner József Csáth Géza néven publikálta szépirodalmi írásait), ám elvesztette az írás feletti képességét, már csak a koituszokat és az ópiumos fiolákat számlálja szorgosan kis füzetében, amikor hirtelen szembetalálja magát egy szenvedélyesen író, az írást gyötrelemként és szenvedélyként megélő nővel. Gizella minden vágya a fájdalmai következtében az, hogy kivágják belőle a Gonoszt. Az orvos képtelen a problémát megoldani, helyette szexuális és szerelmi viszonyba keveredik a nővel.
Szerelmük valódi tétje az írás, amely az önmaguk kimondásának, ezáltal az identitásképzésnek a legfontosabb aktusává válik, mivel mindketten csak ezáltal képesek személyiségüket létrehozni. Gizella eleinte füzeteket ír tele, majd a szobáját is, önmagát és a benne lévő Gonoszt artikulálja. Ezzel szemben a profi író képtelen írni, ezért elbizonytalanodik, kábítószerezik, fokozatosan veszt erejéből. Gizella vallomásait nem orvosi anyagként, hanem szépirodalomként olvassa. Felismeri az azokban rejlő lehetőségeket, és kitalálja, hogy a vallomásokat saját neve alatt új szövegkörnyezetben publikálhatja. Eszerint a történet inkább a nő hangjának, így identitásának elrablásáról, kisajátításáról szól.
Szász János két külföldi színésszel játszatja el a két kulcsszerepet. Állítása szerint nemcsak az egyeztetési problémák állták az útját a magyar színészek esetében, hanem nem is talált olyant, aki elvállalta volna a kegyetlen női főszerepet. A szenvtelen Brenner doktor szerepében Thomas Vinterberg Születésnapjából ismert Ulrich Thomsent láthatjuk, aki folyamatosan egyféleképpen néz, mégis fájdalmasan erős karakter. A női főszereplő, Kirsti Stubø azonban csodálatos: az őrület minden végpontját megjeleníti a csendes visszafogottságtól kezdve a Gonosz által hajtott önkielégítésig. Szásznak igaza volt, ezt itthon senki nem csinálta volna meg, talán csak az a Tóth Orsolya, akit viszont Mundruczó Kornél talán már „elhasznált” ebben a szerepkörben. Érthetetlen, hogy a filmszemle zsűrije miért nem neki adta a legjobb színésznőnek járó díjat (a vetítés után meg voltam győződve Stubø sikeréről). Az Egy elmebeteg nő naplóját Kirsti Stubø miatt mindenképpen meg kell nézni (ráadásul a magyar hangja, Für Anikó is nagyon jó). A film értelmezésének kulcsa Gizella és Brenner viszonyának megértése lenne, ehelyett egy csendes, szomorú orvost és egy szélsőséges beteget kapunk, akik vonzódnak egymáshoz: a Gizellában lakozó Gonosz mindégig rejtve marad előttünk, ahogy Brenner motivációi is. Szásznak a lényeget nem sikerült megmutatni: a lelket előtérbe helyezve a testről beszélt.
A film díszletein Lázár Tibor dolgozott, de hangsúlyosabb szerep jutott a Taxidermia preparált állatait készítő Szöllősi Géza art designernek, aki a filmben nem kevésszer használt orvosi eszközöket tervezte. Szöllősi munkái túlzottan hangsúlyosak a filmben, mert elnyomják a lényeget: Szásznak két ember történetére kellett volna koncentrálnia, nem hosszan elidőznie a gyógyászati eszközökön. A kor elavult technikájú vizsgálatai során a lelket a legkegyetlenebb módszerekkel (értsd: kínzásokkal) elemezték, gyógyították, ezért szegény Gizella hol hidegfürdetést, hol elektrosokkot kap. Az eszközök jól illeszkednek a film által megteremtett hideg, rideg és távoli világba, ahol a fizikai erőszak a megoldás mindenre.
Ezt a rendszert töri meg Brenner érkezése, aki teljesen más módszerrel közelít a nőhöz. Brenner rideg, ingerszegény környezetében a szép elmebeteg nő teste – amelyet meg is kap – kelti csak fel az érdeklődést. Szász filmjében nem érezni, hogy az orvos Gizellát egyenlő partnerként kezelné: Brenner Gizellához fűződő viszonyát nem ismerhetjük meg közelebbről, csak Gizella testéhez, illetve szövegeihez fűződő kapcsolatát. A köztük lévő távolságot Gizella igyekszik feloldani – sikertelenül, mivel ők nem lehetnek partnerek.
A 38. Magyar Filmszemlén az Ópium – Egy elmebeteg nő naplója elnyerte a legjobb fényképezésnek járó díjat, bár szürke és fakó, statikus képei egy távoli, tíz éve elfeledettnek hitt filmnyelvet elevenítenek fel. Szász János a klasszikus magyar művészfilmes: tízévente letesz az asztalra egy jó artfilmet. Most úgy tűnik, mintha a film hosszadalmas készítése és a balszerencsés filmtervek okozta kényszerszünet óta már más filmnyelvet beszélnénk. Mundruczó, Pálfi, Hajdu biztos másként beszél, ahogy a 38. Magyar Filmszemle legnagyobb alkotói dobását elkövető Bollók Csaba is.
