Az Ida fergeteges sikerét követve Pawel Pawlikowski előlépett egy dallamosabb érzékenységű történettel, amely két ember lehetetlen szerelmét dolgozza fel, enyhítve a második világháború utáni Lengyelország sajgó valóságán.

Mire a Hidegháború romániai forgalmazásba került, már öt elismerést is kapott az Európai Filmakadémiától Sevillában – a legjobb film, forgatókönyv, rendezés, vágás, és legjobb női főszereplőnek járó díj után szinte felesleges egy egekig dicsőítő kritikát írni. Tény, hogy jó a film. Marad néhány megjegyzés, amely a művet egy másik megvilágításba tudná helyezni. Pawlikowski drámája egy lengyel népi kórus futótűzszerű sikerére fűzi fel Wiktor (Tomasz Kot), a karmester, és a cselszövő Zula (Joanna Kulig) szerelmi történetét. A nő sejtelmes múltja elől rejtőzködik, belopja magát a kórus és vezetőjének szívébe, történetük egy közös taktus útjára indul. A vezetőség fokozott politikai nyomása miatt Wiktor otthagyja a kórust, s így útjaik Zulával elválnak. Innentől a történet különös, szinte kémfilmes fordulatokkal szembesít, amelyek néha a hihetőség határát érintik.

A modern filmre emlékeztető operisztikus találkozások kibontakozását egy olyan zenei válogatás kíséri, amely nem csak korhűen reflektál a kor politikai valóságára, hanem ízléses allegóriával követi a film belső állapotát. A történet zenei világa szervesen a történetmesélés és a világ felelevenítésének része. Karöltve a szerelemmel, az ének a háború nyomdokaiba lép, népdalgyűjtésből merül a műdalok kórusműveibe, majd lepattan egy párizsi jazz-kocsmába, erős párhuzammal érzékeltetve a személyes és kulturális értékrend átalakulását a film szereplőiben, avagy a regenerálódó lengyel köztudatban.

Pawlikowski jeleneteinek füzére a poszt-háborús zeitgeist egyetlen szellemi menedékét, a transzcendens szerelmet keresi a kommunista blokkon át a késő ötvenes évek párizsi kultúrmenedékéig. A szeretők találkozása minduntanalan körülményes, reményeket romboló, s talán túlságosan is fragmentált, ha a film szerkezetére gondolunk. A villanásnyi terjedelmű jelenetek gyakran darabosra szaggatják a viszony átélhetőségét, skiccesebbnek hat néhány jelenet, ezzel ellentétben pedig a szereplők kissé felnagyított, karikírozott ábrázolásokban jelennek meg. Wiktor és Zula a világháború lengyel utóéletének típusai, vándorló szerelmük furcsán forgatja a megrendezett világ realista kulcsát. A történet darabossága sokszor nagyon jó megoldásokat ajánl vágásban, gyakran mesteri időérzékkel van kigondolva egy helyzet elbeszélése, máskor viszont pont szétesik a központi szerkezet ritmusa, kitartott fekete kockákkal szökünk egyik jelenetből a másikba, a folyamatos időugrások kizökkentőek. A szinte húsz évet átívelő krónika óriási időket présel egymás mellé, ezt szerintem pont az érzelmi azonosulás lehetősége sínyli meg, mivelhogy az élet jókora cafataiból szövődik a történet. Mi inkább a lopakodó lelkek szemtanúi maradunk az idő sakktábláján. Emiatt a filmet nehéz megélni, inkább egy viszony keresztmetszetének az ábrázolása marad.

Mindennek ellenére a Hidegháború egy mérnöki igényességgel szerkesztett film, és élmény végignézni. Alkalmanként szívemhez szólt, és nem gondoltam, hogy egy tiltott csók a sarkon, néhány Curtiz-filmből kirántott replika mind-mind jól tud működni, ha elfogadom azt, hogy a rendező vállalt nagyításokkal és az általa beállított realizmus felpuffasztásával dolgozik. Lukasz Zal operatőr az Idából már ismert stilisztikai eszközöket használ, erős monokróm képeket látunk, szabályosan szerkesztett mélység és kompozíció keretezi a filmet, s egyszerre valami sajátos nagyságrend is beférkőzik a képi világba, amely jól támogatja az érzelmi, történelmi, és nem utolsó sorban, zenei vonulatát a filmnek.

Az „euró-lamentációs” divatot kerülő alkotás hálás és gyakran ízléses megoldásokkal operál. Üdítő érzés a tragikumot egy olyan lírai megközelítésből figyelni, ahol nem egy áldozati szerepkör, majd ennek a feloldozása vonz, hanem a közös, de lehetetlen vágy tüze. Ilyen értelem szerint Pawlikowski ügyesen kerüli történetének kecsegtető árnyvilágát, nem oltja be happy enddel sem, hanem kegyesen az elmúlás irányába lép, mint egy épp befejeződő dallam, amit a vászon túloldalán tapssal várnak.