Színészként volt a leginkább reflektorfényben, rendezőként kapott elismeréseket, a színfalak mögött tette a legtöbbet a filmművészetért – Robert Redford megkerülhetetlen figurája volt az amerikai filmnek. Akit nem is érdemes megkerülni, hiszen életműve élvezetes, hozzáférhető, valódi.
Stabil, szófukar, akkor is megbízhatunk benne, amikor kicsit simlis. Hol karót nyelt, hol laza, veszettül jóképű, de ennek ritkán van jelentősége. Olyan, aki megpróbálja akkor is, amikor mindenki más megfutamodna. Nem sebezhetetlen, de értünk feláldozza magát – és azokért az egyetemes, emberséges értékekért, amelyekben mindenkinek hinnie kellene. Nem tökéletes, de szeretjük őt. Benne tudunk hinni, így pedig észrevétlenül a tisztességben, az egyenlőségben, az érzékenységben, az igazságosság győzelmében is.
Privát ember, aki mégis elmossa a valóság és a szerepei közti határt azzal, hogy minden filmjében egy ezüstgyűrűt visel (amit 1966-ban kapott hopi indiánoktól). Visszafelé is: Sundance kölyök kilép a valóságba, és a róla elnevezett Sundance Intézet és Filmfesztivál megkerülhetetlen intézmények lesznek a filmvilágban. Mémmé válik, de felismerhetetlen külsővel, így sokan nem is tudják, hogy az optimizmust sugalló bólintás Jeremiah Johnsoné, tehát az övé. Ahogy azt sem, hogy az Amerika Kapitány révén a Marvel-(anti)hősök közé is belépett. Nem kereste a reflektorfényt, inkább másoknak biztosította azt. Egyre nagyobb hatalmú, de hatalmát jóra használja, s miközben egyre kevesebbet játszik, más úton-módon – rendezőként, producerként és a Sundance révén – továbbírja örök történeteit. Átlagember és őstehetség, nem az elnök embere, hanem a miénk.
Indulna, de hogyan
Robert Redford 1936. augusztus 18-án született Kaliforniában. Saját bevallása szerint nem volt jó tanuló, leginkább a sport és a művészetek érdekelték. Egyetemistaként baseballösztöndíjas volt, de súlyosbodó alkoholproblémái miatt – amelyek összefüggésben voltak édesanyja halálával – kirúgták. Európába ment, utazgatott és megpróbált művészként, karikaturistaként megélni – amikor azonban rájött, hogy nem elég jó, visszatért az Egyesült Államokba, és New Yorkban kezdett színészetet tanulni. Broadway-es sikerei 1960-ban kezdődtek a Mezítláb a parkban színpadi változatával – néhány évvel később, 1967-ben a filmadaptációnak hála még szélesebb rétegek megismerhették az élére vasalt fiatal férj, Paul szerepében. A filmes befutás azonban nem jött el azonnal, jórészt aprócska szerepekkel, mára elfeledett tévésorozatokkal kellett beérnie. Azért volt kivétel is: az Alkonyzóna egyik epizódjában (Nothing in the Dark, 3. évad 16. rész, 1962) magát a Halált játszotta. Aki fiatal, elbűvölő és meggyőző – nem csoda, hogy végül a tőle látványosan rettegő és előle bujkáló öregasszonyt is sikerül magához csábítania.
Az építkezés részeként Robert Redford mindenféle filmszerepet elvállalt. Volt börtönből szabadult, pánikot okozó bűnöző Arthur Penn kevésbé sikerült drámájában (Üldözők, 1966), Natalie Wood homoszexuális és nem homoszexuális udvarlója (Daisy Clover belülről, 1965, Ez a ház bontásra vár, 1966). Majd jött a Mezítláb a parkban filmváltozata Jane Fondával, de az igazi áttörést még nem a romantikus komédia hozta el. 1969-ben megjelent a Butch Cassidy és a Sundance kölyök, amely többszörös mérföldkő lett Redford életében: Paul Newman-nel életre szóló barátságot kötöttek, egycsapásra ikonikus párossá váltak, a szikrázó szemű, hallgatag Sundance kölyök pedig a színész egyik legikonikusabb szerepe és nem sokkal később a vállalkozásai neve is lett. A könnyed, mégis a halál árnyékában játszódó, a szabadságot ünneplő westernfilm belopta magát a nézők szívébe, hét Oscar-díjra jelölték, az operatőri munka és a forgatókönyv díjat is ért.
Sundance kölyök szárnyal
A következő tíz-tizenöt év Redford színészi pályájának legsikeresebb időszaka lett. Ugyan nem minden munkája vonult be a filmtörténetbe, de egymást érték a legnagyobb szerepei, amelyek vitathatatlan főszereplő-alkatára, karizmájára és intelligenciájára épültek. Be is indította a rajongást és a bálványozást, de a színész nem érte be annyival, hogy csupán az előnyös, „all-American” külsejére, napsütötte arcára, szőke hajára, kisportolt alkatára támaszkodjon a filmjeiben, hanem igyekezett olyan szerepeket vállalni, amelyeknek van súlya – ezen keresztül maguknak a filmeknek is.
A szépfiúszerepek elleni lázadás legradikálisabb lépéseként az ugyancsak revizionista western, a Jeremiah Johnson (1972) szakállas, a vadonban új életet kezdő, de számos tragédiával szembesülő remeteként mutatta meg, az aktualitásából mit sem vesztő A jelölt (1972) pedig jóravaló figuraként veszejtette el a politikai játszmák bonyodalmaiban. Barbra Streisand oldalán végeláthatatlan se veled, se nélküled kapcsolatba keveredett (Ilyenek voltunk, 1973), ismét Newman partnereként és George Roy Hill rendezésében heistfilmes közegbe ültette át a Butch Cassidy életszeretetét, nosztalgiáját és humorát A nagy balhéban (1973). A mesteréhez felnövő Johnny Hooker szerepéért Redford elnyerte az egyetlen színészi Oscar-jelölését. A mára kissé elfeledett és leértékelt, szikár A nagy Gatsby (1974) pedig a 70-es évek minden keserűségét magába foglalta – élén a tökéletes külsejű és életű, mégis boldogtalan Gatsbyvel, Redford alakításában.
A keserédes hangnem kitartott a repülős fenegyerekes A nagy Waldo Pepperben (1975) is, ismét George Roy Hill keze alatt, majd sötétebbre fordult az évtized legjobb paranoiathrillerei közé tartozó A Keselyű három napjában (1975) és Az elnök embereiben (1976). Utóbbi kettő ismét csak a legnagyobb Redford-szerepek közé tartozik. Míg a Keselyűben menekülő áldozat, Az elnök embereiben – Dustin Hoffman oldalán – a bűntény, a Watergate-ügy felderítője Redford figurája. A színész kiválóan keverte a sérülékenységet és eltökéltséget, karakterei felváltva aktívak és passzívak, így sikerükért őszintén lehet drukkolni. Az elnök emberei Redford politikailag elkötelezett filmjeinek is legkiemelkedőbb darabja – egyben elmélyítője annak a benyomásunknak, hogy Robert Redford értünk küzd az igazság nevében, bátran rábízhatjuk magunkat és a dolgok irányítását.
Redford megbújt a korszak egyik legnagyobb második világháborús eposzában is (A híd túl messze van, 1977), a Waldo Pepper után ismét a showbiznisz árnyoldalát tanulmányozta, ezúttal mély öniróniával és pozitív végkicsengéssel (A Las Vegas-i lovas, 1979) és új igazgatóként, politikai ellenszélben minden erejével megpróbált megreformálni egy embertelen déli börtönt (Bilincs, 1980). Mindeközben azonban a színész új oldalát is megismerhettük: 1980-ban megjelent első rendezése, az Átlagemberek, az érzékeny, sőt szívszorító családi dráma pedig rendhagyó módon azonnal rendezői Oscar-díjat hozott neki. Továbbá ez lett a legjobb film, nyert a forgatókönyve és a fiatal Timothy Hutton is, Mary Tyler Moore-nak és Judd Hirsch-nek pedig Oscar-jelölést ért a szerep. Redford nyilatkozata szerint a saját családi dinamikáit ismerte fel az alapregényben, ezért választotta megfilmesítésre (Moore is hasonlóan érzett). Későbbi rendezései nem értek eme siker nyomába, de többségük igényes, élvezetes és a maga korában elismert darab lett.
Tovább és tovább
A következő évtizedekben Redford összesen kilenc nagyjátékfilmet rendezett, ezzel párhuzamosan pedig, ha nem is látványosan, a színészettől is visszább lépett. Érzelmes, de nem érzelgős történetek és morális drámák kerültek ki a kezei közül, amelyek a család intézményét, az újrakezdés lehetőségeit, társadalmi és politikai konfliktusokat vizsgáltak. Legtöbb rendezése párhuzamba állítható egymással vagy a saját filmszerepeivel is, így Redford minden téren önazonos, szigorú morális és pszichés iránytű szerint dolgozott.
Négy év szünet után a lassan középkorba lépő Robert Redford az itthon kevésbé ismert, Amerikában közkedvelt Őstehetség (1984) főszerepében tért vissza. Az amerikai álmot kiforgató baseball-os film leginkább A jelölttel rokonítható a színész pályájáról, a rehabilitált sportoló-téma pedig a rendezései közül a Bagger Vance legendájában bukkan fel később. Ezt követte a máig népszerű romantikus film, a Távol Afrikától, amely talán Redford legjobb romantikus főszerepe – figurája a titokzatos, de gyakorlatias (megmossa Meryl Streep haját!), vonzó idegen megtestesítője, aki enyhet ad az ismeretlenben.
Ezek után Redford szórakoztató, de nem kiemelkedő filmekben vállalt szerepet: a jogászos-romantikus Törvényszéki héják (1986) és a szerencsejátékos-romantikus Havanna (1990) még mindig a színész sármjára építettek, a mai szemmel kissé megmosolyogtató Komputerkémek (1992) pedig a tekintélyére. A Havanna egyébként az utolsó közös filmje volt Sydney Pollack-kal hat korábbi, az Ez a ház bontásra vár, a Jeremiah Johnson, az Ilyenek voltunk, A Keselyű három napja, A Las Vegas-i lovas és a Távol Afrikától után. Pályatársaival ellentétben Redford jórészt nem az új-hollywoodi sztárrendezők filmjeiben játszott, hanem jó barátjánál, Pollacknál három évtizeden keresztül – de ők ketten is kritikus szemmel vizsgálták az amerikai (filmes) toposzokat, sok különböző nézőpontból bemutatva, hol tud kisiklani az amerikai álom. Bár Pollack a Távol Afrikátólért nyert rendezői Oscart, a közös filmek közül a hetvenes évekbeliek mutatják igazán erejük teljében mindkettőjüket.
Ezután a Tisztességtelen ajánlat (1993) a korszakban divatos erotikus thrillerek másodvonalához tartozott, de érdekesen vonta kritika alá Redford tisztességes, szerethető perszónáját (miközben ötven felett is valódi csábítóként tündökölt benne), a tévéhíradós A hírek szerelmesei (1996) pedig ismét a tragikus románcok sorát gyarapította a filmográfiában.
Új kihívások
De nem csak a kora és a rendezések indokolták a kevesebb filmszerepet: miután a hatvanas évek végén megvette utah-i birtokát, Robert Redford a legszívesebben itt, természetközelben töltötte az idejét. A Jeremiah Johnsont is a környéken, gyakorlatilag a hátsó kertjében forgatták, majd 1978-ban a helyi síközpontban megalapította a ma már Sundance Filmfesztivál nevet viselő fesztivált, 1981-ben pedig a függetlenfilmes művészeket támogató Sundance Intézetet. Ezek jelentősége közismert, mára a legfontosabb amerikai filmes intézmények közé nőtték ki magukat, igazi iránytűnek számítanak a függetlenfilmes szcénában. A fesztiválnak köszönhetően robbant be mások mellett Kevin Smith, Robert Rodriguez, Quentin Tarantino, Paul Thomas Anderson, Steven Soderbergh, Darren Aronofsky, Damien Chazelle vagy Jim Jarmusch. Az intézet pedig többek közt filmzenei, színházi, dokumentumfilmes és az őslakos filmkészítőket támogató programot tart fenn.
Ezzel párhuzamosan bővült a rendezések száma is. A kevésbé ismert A milagrói babháború (1988) Redford szociális elkötelezettségét bizonyította, a Folyó szeli ketté (1992) pedig visszatért a családi drámákhoz, benne a fiatal Brad Pitt-tel. A Ralph Fiennes és John Turturro főszereplésével készült Kvíz-show (1994) egy megbundázott vetélkedőn keresztül vette elő megint azokat az erkölcsi, etikai, hatalmi és manipulációs kérdéseket, amelyek Redford filmszerepei közül már A jelöltben vagy az Őstehetségben is előkerültek. A Kvíz-show rendezőként és producerként is újabb Oscar-jelöléseket ért neki. Ezekben a filmekben Redford nem osztott magára szerepet (csak a Folyó szeli ketté narrátora volt), nem úgy A suttogóban, amely sokáig úgy tűnt, hogy a színész utolsó nagy romantikus szerepe lehet – amellett, hogy közel háromórás játékidejével a lovas filmek etalonjává is vált. Redford ismét tökéletesen hozta a hallgatag, eleinte távolságtartó, de profi és vonzó szakembert, akire ló és ember testi-lelki gyógyítását is nyugodt szívvel rábízhatjuk.
A rendezői székben a Bagger Vance legendájával (2000) zárta az évezredet Matt Damon, Will Smith és Charlize Theron főszereplésével. A bájos golfos film mintha ötvözné Redford George Roy Hill-filmjeinek nosztalgiáját, a már említett Őstehetség rehabilitált sportolószálát és A nagy Gatsby visszahódítandó kedvesét – tragédiától ezúttal nem kell tartanunk.
Búcsúzik, de velünk marad
Mint oly sok színész, idősebb korában Robert Redford is mellényúlt néha a szerepeivel. A brutális Az utolsó erőd (2001) még izgalmas variációt adott a színész korábbi börtönfilmjére, a Bilincsre, hiszen itt nem börtönőrt játszott, hanem fogvatartottat, aki viszont nem egy olyan emberséges vezetővel került szembe, mint amilyet ő alakított egykor. Máig közkedvelt a részben Budapesten forgatott Kémjátszma (2001) is Tony Scott-tól, amelyben nem rendezőként, hanem színészként dolgozott együtt Brad Pitt-tel, egyúttal mintegy átadva neki a stafétát. Az ezt követő rettenetes Az emberrablás (2004), a langyos Befejezetlen élet (2005) vagy később a The Discovery (2017) azonban nem bizonyult jó választásnak, ahogy politikus rendezései, a Gyávák és hősök (2007), a kosztümös A cinkos (2010) és az utolsó A hallgatás szabálya (2012) sem érhettek Az elnök emberei nyomába, amely valószínűleg közelebbi vagy távolabbi ihletőjük volt. Redford legjobb filmjeiben az üzenet a történet szolgálatában állt, nem pedig fordítva, de az egyensúly időnként felborult.
Összességében mégis szépen búcsúzott a színészettől Robert Redford, mielőtt 2025. szeptember 16-án, 89 éves korában elhunyt. A parádés egzisztencialista túlélőthriller, a Minden odavan (2013) abszolút főszerepén kívül a sorozat többi darabjához képest feltűnően politikus Amerika Kapitány: A tél katonája (2014), majd utolsó nagy szerepei, a Milyen hosszú az éjszaka (2017) és az Úriember revolverrel (2018) is méltó lezárást adtak. A Minden odavan bizonyította, hogy Redford nemcsak gondolkodóként, hanem igenis színészként is kiemelkedő, az Amerika Kapitány pedig épp a gondolkodót, azaz a filmjeivel és a Sundance-intézményekkel rendre liberális értékrendet közvetítő vezetőt fordította ki.
A Milyen hosszú az éjszaka elbúcsúzott a romantikus műfajtól, amely lépten-nyomon felbukkant a pályáján – ezzel együtt Jane Fondától és rajta keresztül minden partnerétől. Fondával korábban négy filmben játszottak együtt (Tall Story, Redford kredit nélküli szerepe; az Üldözőkben egy közös jelenetük volt, majd a legendás Mezítláb a parkban és a kevésbé híres, de nem kevésbé jó A Las Vegas-i lovas már valóban közös film), életre szóló barátok és egymás támogatói voltak, de Redfordról elmondható, hogy négy évtized legjobb színészeivel és színésznőivel volt meg a kémiája. A férfiak közül Paul Newman és Dustin Hoffman, a nők közül Natalie Wood, Barbra Streisand, Mia Farrow, Faye Dunaway, Meryl Streep, Michelle Pfeiffer, Kristin Scott Thomas is remek partnere volt. Redford sosem próbált előtérbe helyezkedni, még ha karizmája magára is vonta a tekintetet, bűvös aurájába bevonta a társait is, így egyenrangúnak tűntek, összhangjuk pedig természetes volt. Utolsó utáni példaként ugyanez valósult meg a zárófilmnek szánt Úriember revolverrel esetében is Sissy Spacekkel (a később bemutatott Bosszúállók: Végjátékot korábban forgatták).
Ha a Milyen hosszú az éjszaka a romantikus filmektől, akkor az Úriember revolverrel a csibészektől búcsú – a film megidézi az Üldözőket, a Butch Cassidyt és A nagy balhét is. A notórius bankrabló attól érzi jól magát, ha bankot rabol, egy színész pedig attól, ha játszik. Robert Redford azokkal a szerepekkel lépett le a porondról, amelyekben az első igazi sikereit aratta. Pályája során inkább filmszervezőként, rendezőként és sztárként ismerték el, nem színészként, pedig nélküle nem lettek volna ugyanolyanok ezek a filmek. 2002-ben tiszteletbeli Oscar-díjjal kárpótolták, de ettől függetlenül Robert Redford életműve, legyen szó filmjeiről vagy egyéb tevekénységről, maradandó és értékes. Akár a karizmatikus, idealista hősei, akár a szerethető gazfickói, akár szófukar, de bölcs mesterei vannak a vásznon, alakját mindig belengi valamiféle fanyarság, legyen ez irónia vagy tragikum – a legsötétebb történeteket leszámítva éppen azért, mert a figurái nem veszik magukat teljesen komolyan. Csak teszik a dolgukat hol jobban, hol rosszabbul, hiszen erre hivatottak. Ahogy Robert Redford is tette.
Kedvenc Robert Redford-filmjeink
A tegnap elhunyt színészlegendára emlékezünk tíz filmjével.
