Valahányszor megemlítem, hogy a Sundance Filmfesztivál egyike azoknak, amelyeket működésem kezdete óta visszatérően látogatok, rendszerint megkérdezik: megéri-e nekem elutazni a világ végére, hogy aztán kis hazám kis sajtótermékeinek (ez utóbbit a nevükben is kikérem magamnak!) az amerikai függetlenfilm legfontosabb eseményéről tudósítsak?
Sokszor felmerül bennem is a kérdés, főképp az előkészületek során. Már a vízum beszerzése, vagy az utazáshoz szükséges összeg előteremtése is jelentős erőfeszítésbe kerül, a három átszállással megszakított, végtelennek tűnő és a végletekig kényelmetlen utazás pedig nemegyszer elbizonytalanít engem is. Aztán, amint megérkezem a vastag hótakaróval borított, fagyos levegőjű, ám igencsak forró hangulatú Park Citybe, ahol az egyszintes házak tornácáról vastag jégcsapok csüngenek és minden karácsonyi kivilágításban tündököl, valahogy elfelejtem minden kétségemet és a szikrázó napsütésben a napnál is világosabbnak tűnik, hogy megéri, már csak a hely szépsége miatt is.
Aztán jön a nyitó sajtótájékoztató Robert Redforddal, a fesztivál fő patrónusával, Geoffrey Gilmoreal a fesztivál művészeti igazgatójával, akikhez a nyitófilm rendezője, Martin McDonagh csatlakozik és hármójuk beszélgetése kétségtelenül még inkább fokozza várakozásainkat, amivel az elkövetkező tíz nap eseményei elé nézünk. A fesztivál reménnyel, csalódással, elvárásokkal és meglepetésekkel teli napjai szinte úgy peregnek le előttem, mint egy film kockái, és én már meg sem lepődöm, hogy a legjobban várt filmek okozzák rendre a legnagyobb csalódást, a véletlenül megnézettek pedig a fesztivál legemlékezetesebbjei maradnak. Ez utóbbira példa a Megane című japán film Naoko Ogigami rendezésében. Unalmasabbnak nem is tűnhetne a leírása alapján, de éppen a maga egyszerűségével, finoman adagolt mondanivalójával és festői szépségű beállításaival messze kiemelkedett az idén egyébként meglehetősen közepesnek bizonyuló kínálatból.
A játékfilmek közül, mintha az idén hiányoztak volna, a szó klasszikus értelmében vett, igazán függetlenfilmnek tekinthető alkotások. Kivétel talán Ari Gold Adwentures of Powerje, vagy a radikális politikai nézeteit soha véka alá nem rejtő, homoerotikával átitatott Bruce LaBruce film az Otto; or, Up with Dead People, de ide sorolható még Anna Boden és Ryan Fleck Sugar című amerikai sikertörténete egy baseball játékosról, aki a Dominikai Köztársaság szegénynegyedéből tehetségének köszönhetően kerül New Yorkba. New Yorkban játszódik 1994 fülledt nyarán Jonathan Levine filmje a The Wackness is, ami egyértelműen a fesztivál közönségsikerének mondható.
Hemzsegtek idén a nagyszabású, neves színészekkel készült, láthatóan széleskörű terjesztésre szánt filmek, mint Michael Haneke Funny Games-ének sok negatív kritikával illetett amerikai remake-je. A zombifilmek mesterének tekintett George A. Romero néhol még ötletesnek, néhol pedig humorosnak is mondható próbálkozása, hogy haladjon a korral, a reality show-k és videónaplók segítségével kerekít némileg korszerű, ám csöppet sem eredeti közeget az egyébként elcsépelt és kizárólag előre gyártott panelekből építkező zombi mozijához, mintegy halottaiból kívánva feltámasztani a haldokló szubzsánert. Robert Altman Játékosa a maga idejében éleslátóan rántotta le a leplet a hollywoodi stúdiók kulisszái között zajló, sokszor véresen komolynak tűnő játszmákról, melyeket ma már senki sem tart drámaian megdöbbentőnek. Miért pont William H. Macy történetén lepődnénk hát meg? Macy forgatókönyvíróként és színészként is jegyzi az egyébként ötletesnek induló, ám éppen a Macy által megformált lecsúszott producer eltúlzott karaktere miatt teljesen hiteltelenné váló történetet, amely a The Deal címet viseli. Egy stúdió-producer mindennapjainak már-már abszurd és persze számtalan komikus helyzetben bővelkedő eseményeit eleveníti meg Barry Levinson What Just Happened?-je nem kisebb nevekkel a főszerepben, mint Robert DeNiro, Bruce Willis és Sean Penn. Míg mi hiányoltuk az igazi függetlenfilmeket a fesztiválozók és a fotósok alig győzték kapkodni a fejüket, no és persze a fényképezőgépüket a sok híresség láttán. Őket kárpótolták a sztárok, míg mi szomorúan nyugtáztuk a Be Kind Rewind láttán, hogy Michel Gondry ötlettára is alaposan leapadt és Jack Black játéka ezúttal többnyire csak idétlen próbálkozás egy langyos kis filmecske megmentésére. Geoff Haley The Last Word című ígéretesen hangzó romantikus komédiája sajnos nem bizonyult eléggé romantikusnak, komédiának meg aztán pláne nem. Winona Ryder és Wes Bentley próbál ugyan megtenni mindent, hogy fenntartsa a néző figyelmét, de hiába, az unalom maga alá gyűri a kísérleteket, csakúgy, mint a Rawson Marshall Thruber filmjét, a The Mysteries of Pittsburgh-öt. Ez utóbbiban pedig Mena Suvari és Sienna Miller alaposan bevetik magukat és minden bájukat, ám úgy tűnik, ez nem hatotta meg az ottani közönséget, pedig a The Mysteries of Pittsburgh című regény Michael Chabon regénye, ami a film alapjául szolgált nagy népszerűségnek örvend Amerikában.
A Sundance sokat segített nekem abban, hogy felfedezzem magamnak a dokumentumfilmeket. Évről évre megállapítható, hogy ezen a téren valóban változatos és színvonalas a kínálat és vagy a témája vagy a megközelítése miatt mindenképpen maradandó emlékeket kínál. Az idei év egyik nagy sikere az Anvil! The True Story of Anvil volt Sacha Gervasi rendezésében, ami az egykor korszakalkotónak induló, ám mára a névtelenségbe merült és alaposan levitézlett keményfiúkból álló heavy metal banda az Anvil pályáját mutatja be a sikertől a sikertelenség rögös útján át az elfeledettségig. Míg Morgan Spurlock Osama bin Laden után kutat a Közel-Keleten a Where in the World is Osama bin Laden-ben, a Los Angelesi Stacy Peralta a saját háza táján nézett egy kicsit körül és megpróbálta bemutatni a Made in America-ban, miként alakult szinte háborús övezetté az afroamerikaiak által lakott South Central LA, vagyis a Los Angeles-i gettó.
Az út viszontagságos, a filmek változóak a fesztivál azonban rendkívül jól szervezett. Park Cityben tíz napig a személyzet és a számtalan önkéntes mind azért vannak, hogy megkönnyítsék az ember munkáját. Az utóbbiak azzal is, hogy mindig készek megsúgni mit érdemes mindenképp megnézni és mi az, ami nyugodtan kihagyható. A városka hangulata, mintha egy téli karnevál atmoszféráját idézné, ahol a jeges hidegben az embereket a mozi szeretete hevíti, a hírességek pedig ugyanúgy küzdenek a jéggel, hóval faggyal, mint az utca embere, mert ebben a hidegben és egy olyan helyen, ahol a függetlenség a kulcsszó nincs helye a nagyestélyiknek és a magamutogatásnak.
