Stephen Daldry Billy
Elliot című filmjét legkönnyebben a balettcipőkkel kapcsolatos
képzettársításokkal lehetne összefoglalni, ugyanis a fehér cipők a filmben több
jelentéssel is bírnak. Először is, aki balettcipőt húz a lábára, annak
táncolnia is kell. Másodszor, a fiúk ritkábban szánják el magukat a balettcipő
felhúzására, mint a lányok. Harmadszor pedig, ha ezt mégis megteszik, akkor
számolniuk kell azzal, hogy ezzel nem fognak rögtön és mindenhol osztatlan
elismerést aratni. Továbbá annak, aki balettcipőt húz – és ezt komolyan is
gondolja – kitartást, önfegyelmet és sok-sok munkát is magára kell öltenie. És
ha mindezt megtette, akkor számolnia kell azzal is, hogy a táncos élete olyan
sajátos életformát követel meg, amelyre csak azok képesek, akik igazán hisznek
a tánc erejében.
Amikor Billy (Jamie Bell) bokszedzés közben először pillantja meg a fehér tütübe öltözött, balettezni tanuló lányokat, még nem tudhatja, milyen kálváriával jár majd a nagypapa bokszkesztyűinek balettcipőkre való cserélése. De szereti a zenét és érzi, hogy a tánccal nemcsak a körülötte levő sivárságot és a kis durhami bányászfalun eluralkodó, a bányászok sztrájkjából fakadó kétségbeesést és erőszakot tudja elfeledni, hanem önmagát is kifejezheti, és valamiképp kitöltheti a fiatalon meghalt édesanyja után maradt űrt is. A család férfitagjainak balett iránti ellenszenve természetesen annak az általános véleménynek tudható be, mely szerint a balett nem eléggé „férfias” tevékenység: a fiúk, mint ahogyan Billy apja is mondja, focizzanak, bokszoljanak és birkózzanak (ez utóbbira Billy maga is visszakérdez; tény, hogy semmilyen más sportban nem ennyire szembeötlő két, egybefonódott férfitest merész közelsége). Az apa szemérmessége miatt tehát Billynek kell megfogalmaznia: az a fiú/férfi, aki táncra adja a fejét, nem feltétlenül homoszexuális.
Billynek azért akadnak titkos támogatói is, igaz, első látásra egyikük sem tűnhet túl meggyőzőnek: az egyik a szenilis, öreg nagymama, aki maga is táncolt fiatal korában. A másik Mrs. Wilkinson, a tánctanárnő, aki úgy füstöl, mint egy gyárkémény, és nem él szexuális életet a férjével, ráadasul soha nem lett belőle professzionális táncos. De ott van még Debbie, a tánctanárnő szintén balettező kislánya, aki szerelmes Billybe, akárcsak Michael, Billy legjobb barátja, aki titokban szeret női ruhákba bújni. Billy pedig, mint a legtöbb korabeli fiú, még nem foglalkozik a szexualitás kérdésével, látszólag mindkét nem képviselője felé egyaránt nyitott. Ezzel a rendező azt bizonyítja, milyen mellékes dolog azt feszegetni, hogy a balett-táncos fiúk/férfiak mennyire lehetnek ingatagok szexualitásukat illetően, – mindez nem számít akkor, amikor a tánc a tét (egyébként pedig kinek mi köze hozzá).
A film rendezője akkor is remekel, amikor párhuzamos vágások segítségével szembeállítja a balettórákon gyakoroló Billyt bemutató jeleneteket a sztrájkoló bányászok és a rendőrök közötti erőszakos összecsapásokat ábrázoló jelenetekkel. Ekkor válik igazán világossá, mennyi pozitív energiát szabadíthat fel a tánc, míg az erőszaknak csak negatív következményei lehetnek.
A Billy Elliot-ban nincsenek nagy szavak és nincs állandó akció, van viszont benne sok felejthetetlen jelenet, mint amikor Billy tütüt ad Michaelra és balettezni tanítja, vagy amikor karácsonykor a magát amúgy „igazi férfinak” tekintő apa elsírja magát, mert végre bevallja önmagának, mennyire hiányzik a felesége. Ugyanakkor van még a filmben sok régi jó zene, mégpedig a 70-es és a 80-as évekből. Újra és újra megszólal a T-Rex, hallható a The Clash és a The Jam, tehát aki a 80-as években volt fiatal, annak különösen kellemes élményt nyújthat Daldry Billy Elliot-ja.