Ha néha az ember egy esős, kedvetlen délutánon bemegy a moziba, nem valószínű, hogy magasak az elvárásai, csak szeretné, ha valamitől jobb kedve lehetne. A Tétova tangó hat a lélekre, olyan, mint egy nagyon jó könyv olvasása, vagy zene hallgatása. Nézése közben érezhetően gazadagodunk mind lelkileg, mind szellemileg.
A főszereplő Jean-Claude magányos ötvenes férfi, aki napi nyolc órában végrehajtóként az emberek egzisztenciáját veszélyezteti. Ezt a figurát egy olyan remek színész (Patrick Chesnais) alakítja, akinek minden mozdulata beszédes, minden pillantása sokatmondó, végig lehet követni arcának rezdülésein, gesztusain minden érzelmi hullámzását, miközben alig szól néhány szót. A film eredeti címe (Nem azért vagyok itt, hogy szeressenek) pontosan érzékelteti a főhős életét, azt a félálomszerű boldogtalan állapotot, amiben ez az alapvetően rokonszenves és szeretetreméltó férfi él. Napjai teljesen eseménytelenek és fásultak, a hétvégéi szintén. Ilyenkor meglátogatja folyton zsörtölődő apját az idősek otthonában, és ott mindig ugyanazok a párbeszédek, események zajlanak kettejük között A vasárnap is mindig ugyanúgy végződik, az apja a függöny mögé bújva figyeli, amint a fia elhajt. Apró, jelentéktelen esemény, de a mindennapi élet egyhangúságán túl elnyomott apai érzéseket fed, melyet csak a halál tud a felszínre hozni. Jean Claude-nak lassan elfogy a türelme, nem győzi tovább a sérelmeket, és apja szemére veti az elmúlt ötven évet. Elrohan, és nem is mehet már vissza, csak a temetést intézni. A filmnek ez a szála szoros összefüggésben áll a főszereplő motivációival.
Annak ellenére, hogy nem sok konkrét esemény történik a filmben, a cselekmény izgalmasan halad előre, mert élvezet nézni, ahogyan ez a zárt világú férfi váratlanul nyitott lesz egy szép fiatal nő irányába. Françoise (Anne Consigny) menyasszony, mégis magányos, mivel a vőlegénye nem része saját világának. Ő is derűsen és kedvesen éli az életét, mégis bujkál benne némi szomorúság, mivel nincs meggyőződve arról, hogy boldog lesz kissé önző és magánakvaló író-barátja mellett. Ezt a két világot egy váratlan találkozás és az első perctől kölcsönös vonzalom bizsergető feszültsége nyitja meg. A Françoise és Jean-Claude között támadó érzéseket mindenféle berögzültségek és társadalmi rutinok nehezen hagyják kibontakozni. Mégis, a filmben az egyik legszebb motívum ez a kérlelhetetlen szerelmi feszültség, amit közös táncukban jelenik meg a leginkább, a férfi és a lány ugyanis egy tangóiskolában találkozik, ahol erős tartózkodással és óvatosan közelednek egymás felé.
A film szinte észrevétlenül bontja ki a szerelmüket. A cím magyar fordítása épp ezért találó, mert pontosan a „tétova” szó írja le a főhősök finom egymásra hangolódását. Kettejük tánca nem annyira a tangó szexualitásra utaló gesztusát hangsúlyozza, hanem a bizalmat és az egymásra hangoltságot. A rendező egy beszélgetés során kifejtette, hogy számára ez volt a legnagyobb kihívás, hogy a tangót nem az erotikus aspektusa felől, hanem a bizalom táncaként használja.
Françoise azonban házasságra készül. Vőlegénye elsősorban magával és írói karrierjével foglalkozik, anyja saját álmait igyekszik megvalósítani a lánya esküvőjével, és a menyasszonynak sem marad más öröme, mint azok a tétova tangólépések a tánciskolában. Amikor kiderül, hogy a lány már menyasszony, Jean-Claude megszakít vele minden kapcsolatot. Françoise mentegetőzni próbál, felajánlja barátságát, majd szomorúan és reménytelenül búcsút vesz a férfitól. A helyzetet – egy teljesen hétköznapi gesztussal – Jean-Claude vénkisasszony titkárnője menti meg.
A Tétova tangó rendezője, a második filmjét készítő Stéphane Brizé jó érzékkel villantja fel szereplői életének egy-egy jellemző pillanatát, amelyekből kiderül, hogy milyen csalódások és be nem teljesült vágyak alakították a szereplők világhoz való viszonyát. Jean-Claude fásultsága és befelé fordulása ugyanúgy magyarázatot nyer, mint François elvárások között egyensúlyozó élete, s az apró részletekből lassan kirajzolódik a két szereplő portréja. A forgatókönyv megírása közben Brizé rájött, hogy csak a tangó lehet az a tánc, amelyik képes lesz összeboronálni főhőseit. Ettől kezdve aztán végig segítő jobbkezet kapott zenétől és tánctól: a színésznő-válogatáson a Fanfan-jelölteknek egy tangót kellett lejteniük Patric Chesnais-vel, és a versenyben a szinte ismeretlen Anne Consigny nyert rejtett érzékisége miatt.
A tangót igazi franciához méltóan lágynak, visszafogottnak mutatja be a rendező Brizé, aki maga is vett néhány tangóleckét a forgatás előtt. Ez az alkotás nem hivalkodik, nem vezet félre, egyszerűen van, s ha esélyt adunk neki, akkor kicsit meglep, a maga szelíd módján szórakoztat, talán még el is gondolkodtat. A filmet átszövő furcsa varázslat az óvatos tempó és a visszafogottság ellenére is lassan elragadja az embert, a jellegtelennek tűnő karakterek megtelnek élettel, s kibontakozik valami, ami a vártnál sokkal erősebben kezd hatni az érzelmeinkre. Semmi fölösleges hevület, csak egy kis változás, egy kis csalódás, pillanatnyi örömök és szomorúság, egyszerűen hétköznapi formában, mégis elegánsan és meggyőzően.
A Tétova tangó olyan, mintha egy tapasztalt, magabiztos, idősebb rendező készítette volna, aki francia létére egy kis északi életérzést, hangulatot, humort és bájt vitt művébe. Leginkább talán a finn Aki Kaurismäki rokona lehetne, de távolról Bergman filozófiája is érezhető a film mögött. Egyfajta lelki frissülést ad, jó nézni, kellemes átérezni a konfliktusait, és szívesen drukkolunk a főhőseinknek, hogy a zárkózottságukból adódóan el ne szalasszák életük nagy esélyét a szerelemre. A Tétova tangó finoman megírt és rendezett, kitűnő színészekkel elkészített film, mely úgy, ahogy van, szeretnivaló.
