Mi fakult meg, az emlék vagy a filmszalag? A Csillagok háborúja változatai kapcsán vettük számba az utólagos manipuláció lehetséges formáit és az ahhoz fűződő viszonyunkat.
„Végül csak egy lesz. Márpedig nem az, amit én csak »nyers vágásnak« nevezek, hanem a »végső vágás«. A másik megmarad valamiféle különös műtárgynak, amire az emberek ránéznek, és azt gondolják, »volt hát ennek egy korai skicce is«. Ami szerintem fontos, hogy a DVD-változat hogyan fog kinézni, mert az lesz az, amire mindenki emlékszik majd. A többi el fog tűnni. Még a Star Wars 35 millió kazettája sem tart ki 30-40 évnél tovább. Száz év múlva a film egyetlen változata, amire bárki emlékezni fog, a DVD-változat lesz [a Special Edition].1
Az idézet George Lucastól származik, aki épp elhozza „a békét, a szabadságot, az igazságot és a biztonságot [birodalmába]”. Ismeretes a kétezres évek eleji-közepi trend, mely megannyi klasszikust fosztott meg „eredeti” kinézetétől és változtatott kékké, vagy épp más árnyalatúvá. A ’70-es évek elején kimúló Technicolor-korszenvedélyt váltotta a kilencvenes éveké és az ezredfordulóé, a „high-tech”, s ezt váltja napjainkban a „comfort look”, a narancs-kék. Utóbbi hódítása egyelőre gyerekcipőben jár, inkább új filmek, semmint felújítások sajátja. E folyamat számtalan emblematikus mű széles körben terjesztett változatait formálta saját – mindig változó, és az alkotói koncepciótól eltérő – képére.
Akik a maguk idejében moziban, kicsit később tévében vagy VHS-en látták a Star Wars-filmek első trilógiáját, nem egyedül a plusz jelenetek és betoldott vagy alkalmasint kicserélt karakterek egész garmadája miatt érzik úgy, hogy egészen mást láttak, amikor a későbbi kiadások kerültek eléjük. Természetesen nem csak azért, mert egyes helyi kiadások a cenzúra miatt nem tartalmazzák Owen bácsi és Beru néni füstölgő, cafatos csontvázait (vagy éppen – más példával élve – Mola Ram premier plános szívkitépéseit az Indiana Jones 2-ben), hanem tudatos alkotói koncepció mentén látnak mást. A következőkben azzal foglalkozom, hogy jóllehet ez mind így igaz, az sem úgy volt, ahogyan emlékszünk.
A sosemvolt párbaj
A számtalan tartalmi betoldás és átalakítás közül, melyek jelentős hányada majdhogynem észrevehetetlen és jószerével irreleváns (Boba Fett csajozik, Jabba farka csapkod, a kis Anakin bizonytalankodik, hogy merre induljon Coruscanton stb.), kiemelkedik egy. Amely körüli viták – azt mondhatjuk – szimptomatikusak az összes többire nézve: ki lőtt előbb? Ahogyan arra a későbbiekben bőven látunk még példát, és ami jelen témát fő jellegzetességként technikaibb, elvontabb dimenzióiban is meghatározza, az már ezen a szinten differenciálódik: 1.) mi volt, 2.) mire emlékszünk, 3.) milyennek akarjuk látni a korábbit. Sajátos, hogy még az emblematikus jelenet utólagos elemzői is sokszor mellélőnek, jóllehet az orruk előtt vannak a különféle verziók; ez talán abból fakad, hogy „az eredeti” kutatása (mint majdnem minden esetben) egyfajta nemlétet fed fel, amit a kutatói nem akarnak elfogadni. Lássuk hát, ki is lőtt előbb!
Az 1977-es, első verzióban a következőket figyelhetjük meg: 1.) Han és Greedo szóváltása, 2.) minden részletet kitakaró robbanás, 3.) Greedo holtan az asztalra dől. Nem látunk hát semmiféle lövést, a plánozásból és az eseménysor kimeneteléből következtetünk a mitikus narratívára. Ha kikockázzuk, néhány frame erejéig látható, hogy Greedo csak mered előre, majd hirtelen fényárba vész; innen jön az első verzió népszerű megfejtése: egyedül Han lőtt, Greedónak nem is volt ideje rá. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a Greedóról mutatott ominózus három-négy frame előtt Hanról is látunk egyet-kettőt, amelyeken hirtelen vakító fénybe borul. Ez a két snitt tartalmilag kvázi ekvivalens. Ha végig is lépegetünk kockáról kockára a jeleneten, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy nem láttuk, mert olyan gyors volt! Az sem mellékes, hogy Greedo kamerába meredő fotója egyenesen azt sugallja, hogy ő tüzel Hanra, valaki egyenesen azt mondhatná, A nagy vonatrablás legendás képsorának analógiáját látja – kivéve, hogy nem látja, mert egyetlen képkockáról van szó. A fő érv természetesen az, hogy a ’77-es Star Wars nem a VHS-korszak akciófilmjeinek logikájával készült, nem azon célzattal tehát, hogy az ember otthon visszapörgesse, és látványos akcióit, verekedéseit újra meg újra átélje. (Erre utal a meglehetősen intelligens, szamurájpárbajra emlékeztető, a későbbi filmekből teljesen eltűnő ikonikus vívási jelenet rendezése is.) Azt láttatja tehát a jelenet, hogy nem kell látni.
A következő változatban (1997) Greedo lő előbb, de mellélő. Han félrehajtja a fejét, ám ellenfele enélkül is elhibázta volna. Ez a változat mintha a westernpárbajokat akarná rekonstruálni a Star Wars környezetében, ami Hanhoz akkor is illik, ha egyfajta tőle (ekkor még) idegen nemességet kölcsönöz karakterének. A vadnyugaton aki előbb ránt fegyvert, az a hibás, akkor is, ha végül őt lövik le. Mivel Greedo már alapból kézbe kapott fegyverrel érkezik, Hannak meg kell várnia a tüzelést, s csak utána támadhat. Ez a változat egy sajátos vadnyugati etika mentén felmenti Solo kapitányt a gyilkosság vádja alól – kérdés persze, hogy miért. A 2004-es „kópián” Han mindössze gyorsabban reagál, de a menet hasonló. Ezt fokozza a 2011-es változat, ahol Han csak két-három képkockával lemaradva, emberfeletti reakcióidővel, kvázi egyidőben lő. Akár azt is mondhatnánk, párbajuk kiegyenlítődött, ismét elhanyagolható a különbség az elsütések ideje között, nincs is igazán értelme, hogy látjuk: mintha a ’77-es eredeti kisuvickolt, lézerlövedékekkel megtoldott változata volna. És ha lehet ezt még hatványozni: Lucas 2019-ben ismét módosított rajta, ebben már egyazon képkockán lőnek, Greedo mellé, Han meg pontosan, ám zöld barátunk magához ragadja az utolsó szót, így nem Han „I’ll bet you have”-je nyitja a lövöldözést.
Amit az eredetin látunk, abból az összes későbbi kihozható, mintha csak egy rajongói fórum diskurzusát adaptálta volna a rendező a később előállított változatok során. A módosítások folyamatjellege ugyanakkor visszaállíthatatlan változást hozott a jelenet megítélésében. Az eredetit nézve azt gondoljuk, hogy Han lőtt előbb, még ha ezt nem is tudjuk a filmanyag alapján igazolni – szerencsére szükségünk sincsen rá. Miközben ezt mondjuk, valójában arra gondolunk, hogy Han volt gyorsabb, rátermettebb, pontosabb, sőt ezek a minőségek egymással felcserélhetők. A későbbiek után ellenben szét kell választanunk magunkban mindezeket, nem azonos többé, hogy ki lőtt előbb és ki volt gyorsabb, ki lőtt egyáltalán, ki rátermettebb, hanem egyfajta kényszeresség eredményeképpen, egy válogató pedantéria miatt, ennek a jellegzetesen rajongói (de nem feltétlenül rajongók általi) túlmagyarázásnak a következményeképpen immár a régire is csak úgy gondolhatunk, hogy Han lőtt előbb, még ha a későbbiek mást is közölnek.
Más kontextusban tekintve az ügyet: mi más volna ez, ha nem az a tudományosító, demitizáló felfogás, mellyel az előzménytrilógiát, annak midikloriánokra épülő erőkoncepcióját is vádolják? (Mellesleg jogtalanul.) Az új és folyamatosan újuló korszakok mániáihoz idomul a produktum, és ezzel generálja a különböző és egymásra reagáló variációk mitikus jellegét, amit elsősorban az motivál, hogy az alkotók a későbbi számtalan folytatást egyetlen ellentmondásmentes univerzumba érzik szükségesnek passzírozni, melynek időn és történeten kívül, saját idejében és történetében kell léteznie, és le kell tagadni készültének banális (= valószerű és izgalmas) körülményeit, műhelytitkait, úgy kell tenni, mintha „mindig is úgy lett volna”. Boba Fett, Greedo és más jelentéktelen figurák korabeli mémesülése visszamenőleg ruháztatja fel őket „hozzájuk méltó” karakterjegyekkel, vagy épp plántálja el őket oda is, ahonnét annak idején kiszedték őket (lásd Jabba és Boba kivágott cameóját a ’77-es első filmben stb).
Emellett úgy tetszik, nemcsak a történet elemzésében, a filmforma kritikájában, de a filmanyag megítélésében is eljön a pillanat, amikor az alkotó terhére lesz a nívónak, és a rajongó, a teoretikus, a kritikus elfordul tőle, bizonyos kérdésekben nem kéri ki többé véleményét. Még akkor sem – sőt, különösen akkor nem –, ha Lucas interjúról interjúra hangoztatja, „mindez kezdettől fogva így volt”, mert elég csak rápillantani az első két részre, és mindjárt világossá válik, hogy nem pusztán a CGI-lények, és Hayden Christensen Sebastian Shaw-t váltó erőszelleme, de az a tény is, hogy Vader Luke apja mind-mind később adódott Lucas számára. Populáris mítoszok, nagy univerzumok alkotói egy rajongó-vallás isteneiként ex cathedra nyilvánítanak öröktől valónak hirtelen adódott, utóbb zseniálisnak bizonyult ötleteket, így téve ki egy személyi kultuszukat erősítő egyenlőségjelet a „mit hoztunk ki belőle” és a „mit lehet kihozni belőle” közé.
A filmanyag mitikus jellege
„Bocsi, George. Ezt nem fogjuk hagyni.”2
Az idézet a thestarwarstrilogy.com-ról származik (az eredeti filmhármas eredeti kinézetéhez jelenleg legközelebbi verzió, a 4K77-projekt gondozóinak oldaláról), s közvetlenül a cikk eleji Lucas-idézetre válaszol. A keményvonalas rajongói lelkület kevésbé ismeri azt a dilemmát, hogy mit nézzek ma este?, mint azt a másikat, hogy a kedvencemnek melyik verzióját nézzem? Kultikus filmek iránt fanatikusan rajongani, azokat az utolsó képkockáig megismerni, az alkotók, a színészek és a stúdiók utolsó utáni ötletét is felkutatni, kiértékelni, sosemvolt projektek létjogát megvalósultakéhoz viszonyítani, azaz triviákon lovagolni népszerű elfoglaltság. Hasonlóan működik ahhoz a tendenciához (ha nem azonos vele), amelynek égisze alatt a – jellemzően kortárs, univerzumépítő sci-fi/fantasy-kultúrán nevelt – közönség inkább érdeklődik a banális részletek vizsgálata, mint a történet, a tanulság, a titok felderítése iránt.
Ez az autisztikus, explainerismnek is nevezett jelenség terjed tovább a történetről előbb a történet története (készítési folyamat), az ezt ismét a történetbe építő, önmagát adaptáló posztmodern mítosz (lásd MCU), s végül a közeg története, a filmanyag narratívája felé. Ha Sebastian Shaw ma élne, vissza kellene térnie egy következő Star Wars-trilógiában, s egy meditáció során meg kellene jelennie a fiatal, majd később az idős Anakint alakító Hayden Christensen előtt; valamint talán Chewie-nak is meg kellene látogatnia a haldokló Yoda mestert, elmerengeni kicsit régi, a Kashyyykon szerzett s még azt is megelőző élményeiken – csak azért, hogy találkozzanak.
Az ilyetén filmek mind inkább rajongói, s annál kevésbé rajongható (jól átgondolt, alkotói) tartalmat előállító logikájának másik oldala, hogy a kópiák és transzferek dolgában is megvonódik a bizalom az alkotótól, és átruházódik a rajongóra. A rajongók tábora megosztottá válik, egy részük emancipálódik, és különös, konzervatív rajongást létesít. „A várva várt 4K-remaster csalódás lett”, „Fincher azt hitte, az eredetit adja vissza, ehelyett »új eredetit« csinált, rosszat” stb. – olvassuk különféle fórumokon. A továbbiakban ezt a gondolkodásmódot tekintjük át.
Amikor azt keressük, hogy egy-egy filmnek mely változata áll legközelebb „az eredetihez”, a népmesekutatóéhoz vagy a filmműfaj-teoretikuséhoz hasonló helyzetben találhatjuk magunkat. A mitikus eredeti nem létezik, csak eredetik bizonytalan határvonalú halmaza. Mondhatnánk, hogy az első vágott negatív az eredeti, ám ez közel sem végleges; akkor mondhatnánk, hogy az ebből készült (átmeneti) interpozitív, vagy az ebből előállított dupe az, de utóbbi két állapotában is már számtalan, különféle technológiával készült változatban él a mű. A különböző laborok, más és más árkategóriájú technológiák és anyagok a film véglegesítését megelőzően már a képlet részei, és közbenjárásukkal egymástól gyökeresen eltérő „végleges” változatok állnak elő.
A mozikba kerülő filmszalagok (release printek) a dupe verziók túlhasználása, az anyag és az emberi ítélőképesség változástűrése mentén sokszor alig-alig hasonlítanak egymáshoz. Mindezt bonyolítja, hogy a release printek alkalmasint teljesen más megoldással készülnek: egyes technológiák több zajt, magasabb kontrasztot hagynak, mások kevesebbet vagy épp fakók, amely jellegzetességeket adott szervezet adott esetben védjegyként is visel. Mindemellett rendre megtörténik, hogy a release printek technológiája drága, így bizonyos mozikba olyan kópia kerül, mely olcsóbb – nem feltétlenül rosszabb, talán az alkotói szándékhoz közelibb, de mégis más – módszerrel készült.
Egy későbbi digitális verzió, bármi történjék is, ezek valamelyikére alapul – nem tud „az eredetire” alapulni. Ha ezt el is fogadjuk, az sem mellékes továbbá, hogy az eredeti előállítása és az új szkennek készítése közötti időben miképp tárolták a kópiát, és hogy az eredeti anyag miképp reagált erre. A leégéstől a kifakulásig látta már a filmipar az elképzelhető összes lehetőséget – ahogyan az a technológiával annak fejlődése során lenni szokott. A kópia talán csak torzult olyanra, amilyenként emlékszünk rá, és amit klasszikusnak, eredetinek nevezünk: a másolat másolatának másolata. Miért éppen az a kópia lenne az, ami a mozikban ment? A rajongói szkennelések jellegzetesen ilyenekből készülnek.
Nem feltételezhetjük persze, hogy ne tudnák a rajongók, hogy mit csinálnak. Mire valaki odáig eljut, hogy saját Star Wars-kópiája és otthoni laborja legyen, alighanem tisztában van mindezzel, valamint a beszerzési folyamat bonyodalmai (ismét utalunk a Lucastól idézettekre) minden bizonnyal kialakítanak benne egyfajta rutint. Ám ha szerez is – mondjuk így – megfelelő kópiát, a filmszkennerek nem olyan képet szkennelnek, mint amilyet „a projektor” vetít, jellegzetesen fakóbbat; ezt helyreállítani, az alkotás eredetijéhez hasonlatossá tenni pedig inkább van lehetősége stúdióknak, mint hobbistáknak. Ám a stúdiók és az alkotók is bajban vannak, mert 6-7 év után az eredeti vágott negatív, valamint a későbbi verziók is változnak – nem a javukra. Kritikus keresztkérdés lehetne egy alkotóhoz, mi zavarja jobban: hogy filmjei moziba sem olyan képi világgal kerülnek, amilyenre ő megálmodta azokat, vagy hogy a digitális verziók elkészítésekor a munkálatot alkalmasint elölről, vagy épp hátrányból kell kezdeni?
Az otthoni forgalmazásra vagy tévébe szánt verziók szintén valamelyik, fentebb említett kópiából készülnek, egyikből a sok közül. A digitalizációs eljáráshoz hasonlóan itt is nagyjából az a helyzet, mint amikor a népmesét lejegyzik: immár se nem népmese, se nem műmese. Egyes filmek esetében – különösen a rajongói szkennek és fényelések esetében – a VHS- és tévéverziók kiemelten fontosak. A Star Wars-filmek rajongói kópiái is sok esetben ezeket veszik alapul egy kielégítő képi világ előállításához.
Utóvégre olybá tűnik, eredeti nincsen, nem is volt, de ha vesszük a bátorságot egyet annak kinevezni, pár éven belül az is eltűnik. Ezen a ponton a „fan of celluloid” vs. „fan of original” oppozícióval találjuk szemben magunkat. A források inkonzisztenciája mint a mitikus jelleg tárgyi alapja, és „az eredeti mozis verzió” kultusza mint a folyamatosan szépülő emlékek szellemi alapja állnak szemben. „De hát a celluloid az eredeti!” – mondhatnánk. Ebben a formájában ez a kijelentés nem hamis; minden további megkülönböztetés ugyanakkor ahhoz a felismeréshez vezet, hogy ez a gondolkodásmód nem az eredetihez való hűség, hanem a régihez való vonzalom jele.
Vágott-kép – Gondolatok a rendezői változatokról 1.
A filmgyűjtemények dolgozói restaurálások és kutatói munkák közben mindig egészítettek ki töredékes filmalkotásokat. Abel Gance és Fritz Lang munkái is átmentek ilyen restauráláson. Mégis az 1990-es évek fordulóján megjelent Michael Cimino A mennyország kapuja (Heaven’s Gate, 1980) című filmje és Ridley Scott Szárnyas fejvadásza (Blade Runner, 1982) apropóján a rendezői változat fogalma. Ez többszörös változásokkal ugyan, de manapság az alternatív forgalmazás egyik sajátosságává nőtte ki magát.
Technológiai esetlegességekre mutogató (történeti) relativizmust gyártani könnyű, időbe telik ugyan, adatokat igényel, interjúk elolvasását, szakértői vélemények böngészését, ám a végeredmény nem sokkal több annál, mint hogy fogalmunk sincs. Az ilyetén relativizmus (filmrajongói ateizmus) ugyanakkor – mint minden efféle – megtámadható esszencialista (hívő) perspektívából. A hobbisták (egyebek mellett) emlékeikre hagyatkoznak, s emlékeikben egyfajta esszencia rögzül: az „ilyennek kell lennie” esszenciája. Az új, élőszereplős Így neveld a sárkányodat-film előzetesei arra engednek következtetni, hogy a film nem igazán formátumváltó remake, sokkal inkább egy az ízlésesség határáig kitolt, kikényszerített remaster lesz: olyannak igyekszik tűnni, amilyenként a régire emlékszünk. Sajátos formája ez a nosztalgiának, és bírálója különösen nehéz helyzetben van: mielőtt kritikus volna, őszintének kell lennie.
A rajongói logika egy mind távolibb múltba kiutalt ősverzió „egyre olyanabb” külalakját kutatja, míg az alkotó, a stúdió, a kortárs sztenderdek és az ezekhez idomult befogadói kultúra a változó viszonyokhoz igazítást. A filmek formai és tartalmi változásai is mindenkori kortárs trendeknek engedelmeskednek, és a siker, illetve a nézői elvárások visszafelé törvénykezve igazítják ki újra és újra a műveket. Amikor azt olvassuk, Peter Jackson az új remasterben kijavította a Gyűrűk Ura színeinek „inkonzisztenciáját”, azt úgy kell értenünk, a formát a „mai igényekre” szabta, s ha javítottak is a munkálat során tényleges hibákat, kétszer annyit (vagy feleannyit, de kétszer olyan látványosat) hagytak hátra.
Melyiknek van igaza: amelyik többre emlékszik, vagy ami kevesebbet állít elő, mint ami ténylegesen volt? Emlékeinkből nem tudjuk pontosan rekonstruálni, de abban igazunk van, hogy a hivatalos remasternek köze sincs hozzá. Mindez nem ellentmondásos, ameddig mindenki fellelheti azt a verziót, amit – ilyen vagy olyan okból – szeret.
Sorry, George…
Filmzaj és géppiszok
Filmszerűség alatt hagyományosan olyan aspektusokra gondolunk, melyek jól mutatnak filmen, s nem olyanokra, amelyek jól olvashatók könyvben. Fenntartva, hogy könyvben is meg lehet valósítani remek üldözéses jelenetet, és nem kizárt, hogy karakterek belső világa filmen is megmutatható legyen, ezek az egyes médiumok gyenge oldalai. A filmszerűség eggyel technikaibb szinten más részletekre utal: filmszerű a kép, ha zajos, kontrasztos, árnyékos, élénk, kiégett, differens és ikonikus. E jellemzők, jóllehet tagadhatatlanul a filmanyagból jönnek, nem arra mennek vissza: nem a szalagot hiányoljuk a mai, digitális technológiával előállított, avagy ezek formájára hozott filmekből, és még kevésbé keresünk valami többletet.
A digitális technológia sztenderdjei a következő elvárásokat támasztják a mindenkori képalkotás felé: látszódjon minden részlet, semmi ne tűnjön el a sötétben vagy égjen ki, a színek obskúrus vizuáldemokráciában harmonizáljanak, egyik se létezzen a másik kárára, egyik se emelkedjen a többi fölé, legyen a kép kiegyensúlyozott, komfortos, szabályos, kiszámolt. A felsorolt követelmények fedik fel, hogy a filmes vagy egyes korai digitális kamerák alacsony dinamikatartománya – ha technológiai problémaként is létezett – sajátos esztétikát teremtett. Az erős, markáns színek, sötétbe vesző és zajos sarkok, kiégett ablakok, egész képrészeket domináló színegyüttesek adják a filmszerűség eszköztárát.
A digitális technológia pontosabban adja vissza a valóság színeit, magas dinamikatartományáról azt mondhatjuk: kontinuumként, árnyaltan látja a színeket. Különös, hogy épp az árnyékok látják ennek legnagyobb kárát. Az árnyalattöbblet látványdeficitet állít elő, és az unalomig mantrázott tétel ismét visszatér: a mennyiség a minőség rovására megy. A filmszerűség nem a kevesebbel való megelégedést hirdeti, hanem a kevesebbet nyilvánítja szükségesnek és elégségesnek. A kontrasztok és kiégések világában még érződik a fekete-fehér film fény-árnyék filozófiája, melytől a digitalizáció egyre jobban távolítja a filmipart, még ha ez nem is lenne szükségszerű. A digitális technológia, mely úgymond többet tud, tudhatna kevesebbet is, és számos olyan film készült a használatával, mely egyáltalán nem filmszerűtlen. Ha pedig az, akkor az azért van, mert annak akarták.
Minél több a digitális technológia által előállított részlet egy filmben, annál nehezebb a természetes vagy filmszerű viszonyokat előállítani a gyártási folyamat során. Nehéz fiktív elemeket valós környezetbe illeszteni vagy fordítva, az egyiket a másik „formájára kell hozni”, hogy a mű világa ne csússzon szét. A Star Wars-filmek űrhajóitól a Gyűrűk Urák olifántjaiig minden átesik ezen az egymásra hangoláson. Ha azonban a filmanyag jelentős vagy túlnyomó része komplexen rétegzett digitális grafika, nem olyan könnyű egy éles, délutáni napfénynek csak úgy mintegy bekúszni az ablakon. Ilyen környezetben újra fel kell találni a természetest.
A témakör nem kevésbé marginális másik oldala a digitális zajcsökkentés (Digital Noise Reduction, DNR) nem- vagy túlhasználata körül körvonalazódik. A mai sztenderdek (az autotune-tól az instafilterig) nem tűrik meg a szemcsés képet, a sistergő hangsávot, ezt a technológia problémájaként és nem tulajdonságaként fogják fel, nem szokják meg a megszokhatót, az alig zavarót, hanem bitről bitre kisuvickolják. Abszolút néma hangsáv vagy teljesen tiszta kép csak digitális környezetben áll elő – grafikaként. Rögzített képet vagy hangot csak szűrni, tisztítani, színezni és keverni lehet, hogy a kívánt formára hozzuk. Innen a filmek azon velejárója is, hogy csak mozogva néznek ki jól, s hogy egy közbeékelt statikus képet is mindjárt észreveszünk. A kortárs divat viszont minden képkockát tűélesként akar látni, hogy a filmnek e profán, atomikus alapegysége fotóként is megálljon saját lábán.
Ám a legmegátalkodottabb rajongó sem teljesen őszinte, amikor a 35mm-szkennek mellett ágál. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a 4K77 projekt gyakran ismételt kérdései között előfordul a következő: „a DNR-verzió van meg nekem, de így is elég zajos, biztosan megtisztítottátok?”. Klasszikusaink filmkópiái mindenféle digitális szűrés és színkorrekció nélkül a mai mozilátogató számára rettenetesnek tűnhetnek, s az ezeket vetítő előadások látogatása a sznobéria egy válfajához tartozik. Ez – hogy Lucasnak igazat is adjunk néha – tényleg alig több, mint érdekes lelet. Ha egy digitális verzió készítői nem esnek túlzásba, és csak hibáit korrigálják, a végeredmény utánozhatatlan, szemet gyönyörködtető lesz, mely így nem az analóg és digitális technológiák küzdelméből, hanem szövetségéből születik.
Egyértelmű túlkapásként tarthatjuk számon a Gyűrűk Ura-filmek számos snittjét, melyekben nem csak apró redők tűntek el ajtófélfákról (mint a ’77-es Star Warsban), de egy bizonyos ponton Gandalf botjának a teteje is. Emellett szintén eklatáns példák az Aliens, A mélység titka (The Abyss), a Titanic remasterjei, melyek egyre inkább hasonlítanak videójátékokra és különös animációs technológiára, mint kamerával rögzített színészi játékra. Igaz, a mesterséges intelligenciával tuningolt zajcsökkentő, a kép bizonyos részeit újraalkotó eljárások természetellenességét aki nem keresi, talán nehezebben veszi észre – ám többé nem tudja nem látni.
Mindez javarészt a populáris alkotásokat fenyegeti, ám azokat sem mind. A Volt egyszer egy vadnyugat 4K-felújításán keresve is alig találni kivetnivalót, különösen a huzamosabb ideig uralkodó, rettenetes előző Bluray-változat után, és az Indiana Jones-filmek felújításai is egyfajta optimumot képviselnek, míg pl. egyes Hitchcock-filmek inkább tűnnek festmények sorozatának, semmint festői szépségű filmeknek. Ez így sem végzetesen rossz arány, valamint a tény, hogy napjainkban nem csak az életidegenre zajszűrt verziók, de a klasszikus kinézet, a celluloid-feeling is egyre népszerűbb, reménnyel töltheti el a filmrajongókat. Az éveken át kisebb-nagyobb rajongói csoportok által terjesztett, keményvonalas rajongókat is kielégítő Star Wars-verziót a British Film Institute közbenjárásával ismét levetítik. Ki tudja, pár év múlva talán Lucas majd azt nyilatkozza, mindig is fontosnak tartotta az eredeti ápolását, és nagyon örül, ha lemezen is megjelenik.
1 „There will only be one. And it won’t be what I would call the ‘rough cut’, it’ll be the ‘final cut.’ The other one will be some sort of interesting artifact that people will look at and say, ‘There was an earlier draft of this.’…What ends up being important in my mind is what the DVD version is going to look like, because that’s what everybody is going to remember. The other versions will disappear. Even the 35 million tapes of Star Wars out there won’t last more than 30 or 40 years. A hundred years from now, the only version of the movie that anyone will remember will be the DVD version [of the Special Edition].” https://www.thestarwarstrilogy.com/project-4k77/
2 „Sorry, George. We’re not going to let that happen.” uo.
