Spike Lee máig talán legjelentősebbnek tartott munkája azt mutatja be, hogy a feloldatlan ellentétek végül sosem maradnak a felszín alatt. Egy ideig megpróbálhatjuk őket a szőnyeg alá söpörni, de elég egy erősebb szellő, egy hangosabb szó ahhoz, hogy a kártyavár összedőljön.
Próbálkozhatnék, de nem hiszem, hogy jobban meg lehet fogalmazni Spike Lee társadalmi és popkulturális jelentőségét, mint ahogy Boros Gábor megtette a Filmvilágban: „Spike Lee az afroamerikai közösség elsőszámú filmes reprezentánsa. Jóval több, mint filmrendező. Történelemtanár, híradós, szenvedélyes Knicks-drukker és közéleti személyiség, aki a fekete amerikaiak problémáit, konfliktusait, múltját és jelenét egyaránt bemutatta már munkáiban1.”
Ha csak azt megvizsgálom, hogy az elmúlt hetekben minek kapcsán és hogyan láttam Spike Lee-t, tökéletesen igazolódik a fenti idézetben megjelölt sokszínűség és bekategorizálhatatlanság. Instagramon spoilerezte el saját filmje cannes-i bemutatóját, a New York Knicks meccsein továbbra is szinte a kispadon foglal helyet, de nemrég a női Roland Garros-győztes Coco Gauffot is családja előtt üdvözölte győzelme után. Lee jó és rossz értelemben is olyan, mint az a családtag, akit nem lehet elhallgattatni az ünnepi ebéden, mert mindenről eszébe jut az egyik ezerszer elmesélt anekdotája. És épp ebből fakad az is, hogy a rendező filmográfiáját végignézve is renteg ambivalenciát találunk mind a témák, mind a filmek minősége terén.
A nemzet születése, a csajom elvesztése
Szintén Boros Gábor emeli ki, hogy Spikee Lee már pályája legelején, első hivatalos filmje előtt is jelezte, hogy mire számíthatunk majd az életműben. Lee még egyetemistaként készített egy kísérleti művet, amely D. W. Griffith legendás filmjét, az Egy nemzet születését forgatta ki a faji reprezentáció szempontjából2. Az esztétikai szempontból megkerülhetetlen mozival kapcsolatban a korai film afroamerikai sztereotípiáit elemezve Donald Bogle jegyezte meg, hogy „Griffith olyan erõvel és olyan hatásosan mutatta be az összes típust, hogy filmje komoly viharokat kavart, és minden idők legalávalóbb négerellenes mozifilmjének ítélték.3”
Lee első jelentős filmje aztán 1985-ban került a mozikba, és sokak szerint az amerikai függetlenfilmes aranykor egyik előfutárának volt tekinthető. A She’s Gotta Have It kísérletező munka, ami elsősorban a szexualitással kapcsolatos tabukat kívánta lebontani: főszereplője Nola Darling (Tracy Camilla Johns) egy olyan nő, aki a társadalmi elvárások tükrében szinte szenvtelenül beszél a szexuális szabadságáról, és arról, hogy miért nem tud választani különböző férfiak között. De ezek a férfiak sem a klasszikus sztereotípiák megtestesítői; nem vágyak és félelmek reprezentánsai, hanem önálló gondolatokkal rendelkező figurák, akik nem ritkán hosszú monológokban osztják meg vélemenyüket. Klasszikus dialógközpontú indie-remekmű, aminek a személyes szálak mellett társadalmi relevanciája is van.
Az életmű következő darabja a manapság már kevesebbet emlegetett Suli láz (School Daze) volt, ami társadalmi kommentárokkal teletűzdelt műfaji próbálkozásként jelezte az életmű egyik későbbi tendenciáját. Az ifjúsági filmek forma-és témavilágát kölcsönvevő műben az afroamerikai közösségek belső problémáit vizsgálta a rendező, és ilyen értelemben, bár nagyon más eszközökkel, de megelőlegezte a Szemet szemért (Do The Right Thing) című filmjét.
Egy kánikulai délután
Mintha csak a She’s Gotta Have It színes jelenetei folytatódnának. Egy afroamerikai lány táncol, mozgásában van valami autonóm, bizonyos értelemben hivalkodó, mintha helyenként nem is evilági mozdulatai lennének. A rádióból a Fight the Power szól, ami bár a film számára íródott, később maga jogán is olyan slágerré vált, ami sajátosan 90-es évekbeli nézőpontból jeleníti meg a polgárjogi harcokat. A zeneszám később az egész filmben központi szerepet kap, hiszen Radio Raheem (Bill Nunn) ezt hallgatva jár az utcán. Történetről ebben az esetben nem igazán lehet beszélni, inkább egy nagyon markáns alapszituáció van: a brooklyni Bed-Stuy körzetben járunk, ahol egymás mellett több kisebbség él. Afroamerikaik, ázsiaiak, amerikai-olaszok. És úgy tűnik, ez az együttélés nem is lehetetlen: kisebb konfliktusok vannak, de mindenki megpróbálja tiszteletben tartani a másikat. Ám a gond ezután jön, hiszen ahogy a bevezetőben jeleztük, a Do The Right Thing központi állítása, hogy ez az egyensúly csak látszólagos, és bármelyik pillanatban felbomolhat.
A film fontos hangulati eleme a kánikula. Amikor először találkozunk a Spike Lee által alakított Mookie-val, épp egy ágyból próbál kikászálódni, amit belep az izzadság. Jégkockák, hideg fürdő, közúti csapok... a hőség elleni küzdelem folyamatos a városban. Kevés film képes vizuálisan ilyen mértékben átadni, milyen az a típusú kánikula, amikor tényleg kétszer meggondolja mindenki, hogy egyáltalán az utcára menjen. Persze ez a hőség átvitt értelemben is értendő. A fülledtség a valós mellett a társadalmi klímát is jellemzi, és valóban fullasztóvá teszi a mindennapi életet. A hőség elandalít, tompává tesz: idővel elkezd fájni a fejünk, nem figyelünk a kontúrokra, és kiélezetebbé válunk minden apróságra.
Spike Lee mozija nagyon hangsúlyosan városfilm, de azon belül is van egy központi helyszíne. Sal (Danny Aiello egyetlen Oscar-jelölését érdemelte ki az eredetileg Robert De Nirónak felajánlott szereppel) pizzázója, ami valódi kultúrák közötti tér. Egyrészről a családi vállalkozás hűen reprezentálja a karakterek kettős identitását, másrészt bár olasz-ameriakaik működtetik, jórészt a fekete közösség látogatja. A film egyik legfontosabb beszélgetése akkor zajlik, amikor Salt arról kérdezik a fiai, hogy ha ennyi feszültség van a levegőben, akkor miért nem viszi el a pizzázót egy olasz lakta városrészbe, mire Sal elmondja, hogy egyrészt nem neki kell innen elköltöznie, másrészt semmi oka sincs rá, hiszen az ide járó afroamerikaik több generációja nőtt fel a pizzáján. Itt értjük meg azt is, hogy miért igazán fontos ez a szál a filmben, hiszen ezáltal cizellálódik, válik árnyaltabbá az identitásbéli kommentár. Legyen bármennyire is a történet középpontjában a saját reprezentációja, Lee jelzi, hogy az árnyalatok épp a kultúrák között rejlenek.
Ám ahogy említettem, nagyon fontos lesz a filmben a mozgás. Mintha Mookie mindannyiunk postása, szeme lenne (de a vörös fal előtt ülő rezonőrök is biztosítják a külső nézőpontot), és kiszállításai közben megmutatná nekünk a város különböző tereit. A rendező a She’s Gotta Have Itben is szerepelt, és itt is fontos szerepet osztott magára, noha később egyáltalán nem volt jellemző, hogy főszerepeket játsszon a filmjeiben. Ez persze tovább erősíti Mookie nézőpontjának relevanciáját, és az is érdekes, hogy Lee egy nehezen azonosulható figurát talált ki magának. Mookie léha karakternek tűnik, aki mintha helyenként nem is tudna arról, mi zajlik körülötte, viszont kétségtelen, hogy van benne tisztaság és jószándék.
Az afroamerikai filmtörténet emblematikus jelenete, amikor Radio Raheem Sal pizzázójában megkérdezi, hogy miért nincsenek testvérek a falon. A válasz itt tulajdonképpen másodlagos, hiszen a karakter épp az afroamerikai kulturális reprezentáció alapkérdését teszi fel. Hol vannak a képek, hol az azonosulhatóság, mihez kapcsolódhatunk. A zene, azon belül is a hip-hop fontosságáról már ejtettünk szót, de ilyen önreprezentációs csatorna a sport is. A major sportok, azon belül is az NBA hallatlanul fontos tere az afroamerikai emancipációnak (nem véletlen Spike Lee barátsága Michael Jordannel), és máig aktuálpolitikai véleménynyilvánítások gyakori terepe (a legutóbbi elnökválasztási kampányban pl. a jelenlegi legnagyobb sztár, LeBron James foglalt állást Kamala Harris mellett). A filmben van egy jelenet, ami direkten artikulálja a sport jelentőségét: főszereplőink egy olyan srácba botlanak, akin Larry Bird-féle Celtics-mez van. A 80-as évek kosárlabdájának emblematikus, az amerikai kulturális tudattalanba beleívódó ellentéte volt Bird és Magic Johnson párharca, ami már akkoriban is társadalmi színezetet kapott. De feltűnik a filmben Jackie Robinson baseballmeze is, aki az első afroamerikai játékos volt az amerikai profi liga történetében, Lee tehát nem csinál mást, mint hogy egy platformra hozza a fekete önreprezentáció két legfontosabb kulturális platformját, és teszi ezt ráadásul a didakszis veszélye nélkül.
Nem lehet ezt ennyire egyértelműen kijelenti a zárlattal kapcsolatban, ami a bemutató óta a legtöbb vitát generálja a filmet illetően. A töredező egyensúlyt felváltva egy ponton elszabadul a pokol, és végül véres konfliktusba torkollnak az apró-cseprő ügyek, majd megjelenik a hatósági erőszak. De talán ennél is szomorúbb az epilógus zárójelenete, amikor Sal pénzzel dobja meg Mookie-t. Itt van két ember, akinek volt esélye megtörni a kört, de a körülmények azt nem engedték, nekik is a lövészárok két oldalára kellett elhelyezkedni. Azért lehet kritizálni ezt a filmet, mert igazából nem tesz többet, mint felfesti ezt a helyzetet, elmondja, hogy szinte menthetetlen, majd kétségek között hagyja a nézőt. Alternatívát tehát Lee nem kínál, csak jelzi, hogy ez így nem lesz jó (persze azóta látjuk, hogy ebben speciel igaza volt a rendezőnek). Ambivalensek a filmet záró inzertek is, mind tartalmukban, mind funkciójukat tekintve. Spike Lee egy-egy idézetet hoz az afroamerikai polgárjogi mozgalom két legfontosabb alakjától, Malcolm X-től és Martin Luther Kingtől, akik ellentétes véleményt vallottak az erőszak eszközéről. Nagyon fontos a közös tárgyalás gesztusa, hiszen Lee szerint a két gondolkodó között nem a vagy, hanem az és a kötőszó, másrészt viszont mindez tovább erősíti a disszonanciát. Az erőszak nem helyes, de néha elkerülhetetlen, legalábbis megbocsátható. Akkor viszont hogyan tovább? Erre a kérdésre már nem ez a film adta meg a választ, sőt mintha Lee máig keresné az ezzel kapcsolatos mondását.
Tartalma mellett formáját tekintve is méregerős darabról van szó (hangozzék el Ernest Dickerson operatőr neve is). Nagyon fontosak a színek, amelyek minden képet eklektikus kavalkáddá változtatnak, de persze ezen belül is kiemelt szerepe van a vörösnek, ami a házfalakon élénkségével egyszerre takarja ki a lényeget és jelzi előre a végkifejletet. Spike Lee végig erősen stilizál, a helyszínek egyszerre tűnnek valóságosnak, de közben mégis mintha egy makettben járnak, s ez megint csak tovább erősíti a történet modellszerűségét.
Tedd azt, amit tenni kell – Csapón kívül 45.: Do The Right Thing / Szemet szemért, 1989
Ugyanolyan meleg van, mint harminc évvel ezelőtt Brooklynban. Viszont reméljük, hogy a faji konfrontáció lángjai nem lesznek akkorák, hogy elnyeljék kedvenc pizzériánkat. Harminc éves a mindig dühös Spike Lee protestfilmje, a Szemet szemért, íme pár érdekesség.
Olvasóink közül biztos sokan hallották azt az anekdotát, hogy Barack Obama első randi gyanánt erre a filmre vitte el későbbi feleségét. A mi szempontunkból teljesen mindegy, hogy ez tényleg így történt-e, az a fontos, hogy ez a történet ebben a formában maradt fenn. Hisz ez is pontosan mutatja, hogy a Do The Right Thing máig fontos hivatkozási pont, Spikee Lee téma- és formavilágának legkoncentráltabb leképeződése, amiből még mai szemmel is süt az erő és az elkeseredettség, s amit mégis egyfajta játékosság tesz igazán emberközelivé.
1 Boros Gábor: Egy slukk New York. Spike Lee rebellisei. Filmvilág, 2009/3.
2 Uo.
3 Donald Bogle: Fekete kezdetek. A Tamás bátya kunyhójától az Amerikai őskoráig. Metropolis, 2005/2.
