Mi a legrosszabb dolog, amit életünkben tettünk? Meglehetősen intim kérdés, amire rendkívül nehéz válaszolni, ráadásul a „legrosszabb” jelentése ebben az esetben igencsak szubjektív.
Emma (Zendaya) és Charlie (Robert Pattinson) a próbavacsorájukon némileg elázva, barátaik unszolására mégiscsak próbálnak választ adni rá, hogy tiszta lappal kezdhessék a házaséletet, ám a lány egy olyan történettel áll elő, ami sokkolja a körülötte lévőket. Negyedik nagyjátékfilmjében a norvég rendező-író, Kristoffer Borgli újfent középosztálybeli, értelmiségi karaktereit sodorja (identitás)válságba, hogy a Rosszul vagyok magamtól vagy a Nicholas Cage főszereplésével készült Álmaid hőse alakjaihoz hasonlóan megküzdjenek a figyelem áldásos és kevésbé hízelgő velejáróival.
Az esküvő előtti baráti találkozón mind a négy résztvevő színt vall mélyen őrzött titkukról, ugyanakkor csak Emma kijelentése hat arculcsapásként rájuk, s meglepő módon mégis Charlie szemszöge érvényesül leginkább a film során. Borgli nem téveszti szem elől a többi figurát sem, mégis a férfi megküzdési mechanizmusai és a határidő-logika viszik előre a cselekményt. Ezzel együtt senki sem könnyen azonosulható figura: minden szereplő felszínes és szürke zónákban mozog; nem ideálok, hanem gyarló, hétköznapi emberek: számítók, hazugok, esetlenek, lobbanékonyak, miközben kedvesek, szeretetre vágynak, s alapvetően megelégednének a boldog tudatlansággal. Emma és Charlie esküvő melletti elköteleződése inkább szól a látszatnak és az eseménybe invesztált pénznek, semmint a valódi, tiszta szerelemnek. Részben érthetetlen, miért maradnak együtt – csakúgy, mint a Rosszul vagyok magamtól párja –, így Borgli ezzel a döntésével a pozőr kirakatkapcsolatok ellen is szót emel.
Charlie aközött vívódik, hogy mondhatni kívülállóként elengedje-e a füle mellett a titkot, vagy asszimilálódva vegye magára környezete hatásait – s mindez igen sokat elárul a karakteréről. Zavara a valóság, a fantázia és a közelmúlt emlékképeinek gyorsan vágott keverékében ölt testet, ami a zavarba ejtő, poénos helyzetekkel, valamint a szójátékokkal együtt szürreálissá, sötét humorúvá teszi az összképet. A Kész dráma nem mozog olyan széles érzelmi skálán, mint a rendező korábbi munkái, ugyanakkor több reális dilemmát vonultat fel, mint például a tudattalan koncepcióját beemelő Álmaid hőse, tetőpontja pedig már-már Thomas Vinterberg Születésnapját idézi. Azonban hiába a formanyelvi frissesség, a remek színészek és a cinikus hangnem, nem hagyja el az olyan maradinak ható toposzokat, mint pl. a megcsalásé, emellett néhány jelenet túlmagyarázása a bizarr nyomasztás helyett csak a játékidőt növeli.
A marketing ügyesen használta a filmbéli rejtélyt, hiszen a talány mozgatja leginkább a nézőt: vajon mit mondott Emma, amitől hirtelen minden megváltozik? Vallomása némi csalódással szolgálhat – elsőre. A többi beismeréshez képest – az „enyhítő körülményekkel” együtt – bagatellnek tűnhet a válasza, ugyanakkor épp vegyes megítélése, nem egyértelműen végzetes pozíciója miatt izgalmas. Titka egy kifejezetten súlyos, főleg Amerika területén problematikus szociális jelenségre reflektál, így elképzelhető, hogy ránk – illetve a filmben is brit férfit alakító Pattinsonra – kisebb hatást gyakorol, ennek ellenére ez adja a film dinamikáját: Emma környezete az első megdöbbenés után más- és másképp próbálja feldolgozni a hallottakat, s egyre inkább személyes preferenciák mentén rajzolódik ki az ügy súlyossága. Charlie morális mérlegének egyik felében a vonzalom és az elhatározás, a másikban a társadalmi felelősségvállalás, illetve az általános normáknak való megfelelés terhe áll. Meg persze a hazugságé: ha nincs ez az ártatlannak tűnő játék, megtudta-e volna valaha, kivel köti össze az életét? Mindez a rendező értelmezésében viszont csak egy szerep: már a rövid, velős és szarkasztikus felhangú cím is lekicsinyli az egész fiktív narratíva relevanciáját.
Borgli provokatív és intelligens filmjének fő konfliktusa tehát a téma változó megítélésének köszönheti erejét, hiszen az nemcsak a baráti társaságot készteti önvizsgálatra, hanem a nézőt is. Hiába csomagolja sitcomba, még karikatúrának tűnő, eltúlzott reakciókat adó karakterei is abszolút ismerősek, s Charlie-nak és a közönségek is el kell döntenie, mekkora jelentőséget tulajdonít a felfedett történetnek. A rendező kissé mizantróp, de az abszurdot mindenképpen kedvelő attitűdje legújabb filmjében is kiütközik, legyen szó indokolatlanul heves reakciókról, fel-feltörő hányásról vagy akár csak egy megismerkedés ártatlannak tűnő eseményéről. A Kész dráma a diszfunkcionális viszonyokat kifejezetten egy párkapcsolat megpróbáltatásaira szűkíti, hogy élcelődhessen a sekélyes kötődések egyre általánosabbá váló jelenségén.
