Dolgok, amiket nem láttunk jönni: 1) bemutatásának huszadik évfordulója alkalmából folytatást kapott Az ördög Pradát visel, 2) a végeredmény nem csupán méltó a kultikus elődhöz, hanem bizonyos pillanataiban felül is múlja azt.
Lauren Weisberger már 2013-ban megírta a nagysikerű adaptáció alapjául szolgáló bestsellere második részét (A bosszú Pradát visel), a sztori tehát mindvégig adott volt egy potenciális sequelhez. A visszatérő eredeti stáb azonban teljesen figyelmen kívül hagyta az irodalmi alapanyagot – a húszéves találkozó ötletét ehelyett a divatvilág egyik közelmúltbeli fejleménye ihlette. Anna Wintour, az amerikai Vogue legendás-rettegett főszerkesztője – akiről Weisberger, korábbi asszisztense a Meryl Streep által megformált Miranda Priestlyt mintázta – 2025 nyarán jelentette be, hogy 37 év után távozik a posztjáról, és a továbbiakban globális tartalmi igazgatóként felügyeli majd a magazin nemzetközi kiadásait. Lemondása annak ellenére is meglepte az iparág képviselőit, hogy szakmai berkekben hosszú ideje keringtek pletykák a lap strukturális átalakításáról. A trendeket diktáló divatmogul „leköszönésére” Hollywoodnak is reflektálnia kellett – pláne, hogy az első film óta eltelt évtizedekben a médiafogyasztás szintén gyökeres változásokon ment keresztül.
Botrány árnyékolja be a Runway hírnevét: súlyos vádakkal illetik a divatmagazin egyik partnerét, ami megingatja az előfizetők bizalmát. A nyomtatott sajtó hanyatlása eleve komoly fejfájást okoz Miranda Priestly számára, a kialakult helyzet viszont egyenesen arra kényszeríti, hogy kiemelt szponzoruknál, a Diornál kuncsorogjon több hirdetési pénzért. Csakhogy a luxusmárka sem akárkit küld tárgyalni: az időközben felsővezetővé avanzsált Emily (Emily Blunt) nem is rejti véka alá, hogy jól meg akarja szorongatni a volt főnökét. Ezt a krízist még Miranda sem képes egyedül kezelni – egy hozzá mérhető nagyágyúra van szükségük, vagy legalább olyasvalakire, aki az ő kezei alól került ki. A sors különös fintora, hogy Andy Sachs (Anne Hathaway) épp ekkor veszíti el oknyomozó újságírói munkáját, ezért rögtön visszahívják a Runway szerkesztőségébe. Ám a tét ezúttal sokkal nagyobb: a lap fennmaradása áll vagy bukik az egykori asszisztensen.
Az alkotók már a főcím alatt futó montázzsal egyértelműsítik, hogy a 2006-os kottából kívánnak játszani: a nevet szerzett, díjnyertes újságíró Andy reggeli rutinja semmiben nem különbözik az esetlen, pályakezdő Andyétől, de ugyanígy a múltat idézik a Runwaynél uralkodó hangulatok és a kulisszák mögötti csörték is. Arról nem beszélve, hogy „a másik Emilynek” abban a pillanatban száll inába minden, az évek során felépített magabiztossága, amint újra szemtől szembe kerül az Ördöggel – aki szenilis vénasszony módjára meg sem akarja ismerni őt.
A karaktereket körülvevő világ ugyanakkor kérlelhetetlenül megváltozott. A divatipar irányadó havilapja mostanra az online térbe költözött, nyomtatásban csak limitált példányszámban jelenik meg, hiszen az emberek már a vécén ülve is az okostelefonjukat pörgetik inkább. Ennél „súlyosabb” azonban, hogy a HR-osztály már a tűsarkúban járó Gonoszt is megregulázza, ha valamely megnyilvánulása nem tükrözi a PC-kultúra elfogadó, támogató attitűdjét. Ebből fakadóan Miranda alakja itt közel sem annyira fenyegető, mint a jelenből nézve nyersebb, szókimondóbb eredetiben, de pánikra semmi ok, mert a csípős hidegséggel elsziszegett kioktatásai továbbra is megfagyasztják a szereplők és a nézők vérét egyaránt. Valószínűleg senkit nem ér újdonságként, hogy az isteni Meryl Streep olyan felfoghatatlan könnyedséggel ölti magára ismét a zsarnoki divatdiktátor szerepét, mintha az első rész óta nem forgatott volna vagy félszáz másik filmet.
Bár Az ördög Pradát visel 2 az ikonikus elődje szögegyszerű narratív ívét követi, mégsem elégszik meg a sehová nem vezető, legfeljebb a nosztalgiát erősítő fanservice-szel. A kikacsintások, visszautalások többsége elegáns, akár a méregdrága ruhakölteményekben tündöklő színészek – ám fontosabb ennél, hogy Aline Brosh McKenna forgatókönyvíró egy olyan történetbe ágyazza ezeket, ami a profitorientáltságon túlmutató létjogosultságot ad a „kései” folytatásnak. A hűséges Nigel (Stanley Tucci töretlenül szívmelengető alakításában) Milánóban végre megkapja a megérdemelt rivaldafényt, amitől anno Párizsban pont Miranda fosztotta meg, míg a menthetetlenül sikerhajhász Emily résnyire bár, de bepillantást enged rideg álarca mögé. Mindeközben pedig egy halom új szereplő is felbukkan a kifutón: Kenneth Branagh Miranda aktuális férjeként nyújt támaszt, Lucy Liu épp csak beköszön, holott a karaktere elengedhetetlennek bizonyul a cselekmény megoldása szempontjából, Justin Theroux eszetlenül gazdag vállalkozója viszont fullba nyomja az Elon Musk-paródiát.
Az ördög Pradát visel 2 nem az a fajta sequel, ami nélkül ne tudtunk volna élni, de a hasonlóan felesleges(nek tűnő) folytatásokkal ellentétben legalább nem is egy szárazra facsart fejőstehénre emlékeztet. Érettebb, érzelmesebb (nem feltétlenül romantikus értelemben!), és persze fényűzőbb, mint a nagy nehézségek árán született adaptáció – annak ellenére is, hogy a divat kultúra- és társadalomformáló erejéről szóló diskurzus ezúttal háttérbe szorul. Nem véletlen, hogy a fókusz a mindenkori sajtó jövőjére helyeződött, az alkotók ugyanis a film teljes ruhatárát árverésre bocsátják, hogy a befolyt összegből a Committee to Protect Journalists (CPJ) nevű nemzetközi újságírói szervezetet támogassák. A drámai felütés ne riasszon el senkit, az önfeledt szórakozás ettől még garantált, szóval nyugodtan vágjuk puccba magunkat, és élvezzük a csillogást – hogy aztán otthon még jobb érzés legyen visszaváltani a turkálóban vett, kinyúlt pizsamapólóra.
