Öt évad után a végéhez ért A fiúk, amely 2019-ben pont akkor szállt bele páros lábbal a szuperhős-kultuszba, amikor még a csapból is Marvel-filmek folytak. Az azóta eltelt hét év alatt nagyot fordult a világ, a nárcisztikus pszichopataként ábrázolt „szupik” szatirikus történetét pedig lassacskán utolérte a valóság. A finálé keserű tanulsága, hogy napjaink világpolitikája annyira agyament, hogy azt már kár parodizálni.

Amikor a Vasembert szentként ünneplik, kell egy profán hang

A sorozat alapjául Garth Ennis és Darick Robertson azonos című képregényei szolgáltak, aminek első hat száma még a DC Comics egyik alkiadójánál jelent meg. Ám a többek között Superman és Batman történeteit gondozó cég vezetőit hamar megrémítette az explicit erőszak, a kendőzetlen szexualitás és a szuperhős-kultusz féktelen gyalázása. Ennis saját bevallása szerint pont azért írta meg a sztorit, mert rühelli a szuperhősöket – pontosabban a szuperhős-történetek és a képregényfilmek társadalomra gyakorolt infantilizáló hatását – így nem meglepő, hogy a projektet sebtiben el is kaszálták. Szerencsére azonban a jogokra a Dynamite Entertainment nevű kiadó időben lecsapott, így megmentette a szériát az eltűnéstől. A megfilmesítési jogok ezután a Seth Rogen-Evan Goldberg producerduóhoz kerültek, akik eredetileg három mozifilmet szerettek volna belőle készíteni, rendezőnek pedig Adam McKayt nézték ki.

A stúdiók azonban nem repültek rá az ötletre, a DC-hez hasonlóan túl kockázatos vállalásnak tartották egy R-besorolású, a szuperhősöket antagonistaként kezelő sztori finanszírozását (noha a koncepció nem volt teljesen előzmény nélküli, hiszen pl. már a  Watchmen is A fiúk egyfajta előképének is tekinthető), a 2010-es évek franchise-őrülete nem tűrte meg a merészebb hangvételt Hollywoodban. A fiúk története így közel egy évtizeden át hányódott különböző Los Angeles-i irodák fiókjaiban, míg végül az Odaáttal (Supernatural) világhírűvé vált showrunner, Eric Kripke bevonásával sorozattervvé nőtte ki magát. Az ambíciózus koncepció mögé az Amazon állt be, akik a 2010-es évek közepén kiváló érzékkel tapintottak rá, hogy az akkor még rajongva imádott szuperhősfilmes univerzumok hamarosan kifulladnak és fásulttá válnak, következésképpen pontosan arra van szükség, hogy a zsánert kifordítsák önmagából és perverz élvezettel jól pofánröhögjék. Az első évad 2019 nyarán – alig pár hónappal a Marvel Cinematic Universe magnum opusának szánt Bosszúállók: Végjáték bemutatója után – került a képernyőkre, a kívánt hatás pedig nem maradt el, az évad óriási sikert aratott.

A szuperhős akkor segít, ha a részvényesek is úgy akarják

A fiúk elsősorban nem a vérben és belsőségekben tocsogó akciószekvenciákkal vagy vulgáris és prosztó humorával hozott új színt a szuperhősök idealizált világába. A sorozat legmerészebb és legfrappánsabb nóvuma, hogy ebben a világban a különleges képességekkel megáldott hősök egy globális szórakoztatóipari-és médiavállalat alkalmazottai. A Vought International – amely tulajdonképpen a Disney, a Google és a Fox News egybeolvasztott megfelelője – kötelékében dolgozó „szupik” elsősorban a cég által meghatározott PR-szempontok mentén tevékenykednek: film-franchise-okban szerepelnek, social media felületeken influenszerkednek és az égadta világon mindent velük reklámoznak a mosóportól kezdve az energiaitalokon át egészen a politikusi kampányokig. „Hagyományos” hőstettet pedig csak akkor hajtanak végre, ha azt a cégtől egyfajta szolgáltatásként megrendelik vagy ha legalább kamera rögzíti azért, hogy PR-értéke legyen.

A szuperhős-tápláléklánc csúcsán a Hetek nevű elit csapat áll, amely teljesen direkt és félreérthetetlen kifigurázása a DC-féle Igazság ligájának: például Aquaman Hetek-beli megfelelőjét Mélységnek hívják, Flasht Expressznek, Wonder Womant Maeve Királynőnek, a csapat vezére pedig a Superman tökéletes antitéziseként is értelmezhető Hazafi. Minden szupi más-más célcsoportot szólít meg, annak függvényében, hogy a fókuszcsoportos mérések alapján hogyan generálhatják a legtöbb pénzt. Így lesz a szexuálisan frusztrált Mélység az Andrew Tate-féle bro culture képviselője, Expressz bőrszínét vagy épp Maeve Királynő szexuális irányultságát a woke trendek szolgálatába állítják, míg Hazafi a nevéhez hűen az első számú alt-right ikon. Ami mindannyiukra érvényes, hogy a hatalom, valamint a cég által köréjük épített kultusz alaposan a fejükbe szállt – különösen a nárcisztikus Hazafinak.

A rosszfiúk „a jók”

Még a legcinikusabb hőstörténetbe is kell egy átlagos srác, aki akarata ellenére kiválasztottá válik, hogy megküzdjön a gonosszal. A fiúkban Hughie Campbellnek (Jack Quaid) hívják őt, a történet elején a faterjával lakik egy lepukkant lakásban és egy hifi-boltban dolgozik. Életének egyedül barátnője ad némi értelmet, akin azonban egy nap szó szerint átrohan a világ leggyorsabb emberének számító, nem mellesleg Hetek-tag Expressz, aki a túlzásba vitt tudatmódosítók használata után nem tudja kontrollálni saját sebességét. Hughie – miután lekaparja magáról a barátnőjéből maradt cafatokat – először a jog és a nyilvánosság segítségével próbálja felelősségre vonni Expresszt, azonban hamar szembesül vele, hogy a törvény előtti egyenlőség nem vonatkozik a Vought legértékesebb termékeinek számító szuperhősökre. Ekkor keresi fel őt az ex-kommandós Billy Butcher (Karl Urban), aki saját „Fiúk” fedőnevű csapatával – melynek tagjait, a robbantásszakértő Francit, a szuperképességekkel rendelkező Kimikót és a csapat agyaként működő Anyatej nevű férfit szintén súlyos sérelmek érték a Vought szupijai által – azon dolgoznak, hogy leleplezzék a körülrajongott szuperhősök által elkövetett bűnöket és megfékezzék őket, ha azok visszaélnek hatalmukkal.

Idővel persze kiderül, hogy mindenkinek megvannak a maga hátsó szándékai, különösen a manipulatív és karizmatikus Butchernek, aki gond nélkül áldozza be saját társait is azért, hogy közelebb kerüljön legfőbb célja eléréséhez, azaz Hazafi likvidálásához. Az első évad során Hughie-val együtt ismerjük meg a sorozat világának szabályrendszerét, a Vought működését és a nárcisztikus szuperhősök titkos életét. Az epizódok kiváló arányérzékkel görgetik előre az egyre több karaktert felvonultató cselekményszálakat, csúcsra pörgetik a szélsőségesen elborult és erőszakos akciójeleneteket, miközben frappáns eszközökkel figurázzák ki nemcsak a szuperhősfilmeket, de a 2010-es évek Amerikájának egyre agresszívebb hangnemet megütő woke mozgalmát (pl. a Vought LMBTQ-tematikájú vidámparkot nyit Brave Maeve néven, illetve Expressz főszereplésével egy-az-egyben rekonstruálják Kendall Jenner hírhedt Pepsi-reklámját) és az ezzel párhuzamosan felerősödő alt-rightot is.

A köpeny alatt is revolver van

A fiúk első három évada a tétek folyamatos fokozása mellett is organikusan épül egymásra. Noha már az első részektől kihívást jelenthet észben tartani a rendkívül sok szereplőt mozgató, olykor fárasztóan széttartó cselekményszálakat, a fókusz többnyire nem vész el. Kripkéék a szórakoztatóipar, a politikai szereplők, a kapitalizmus és általában véve Amerika jóízű fikázása mellett mindenekelőtt egy archaikus – leginkább a klasszikus westernfilmek struktúráját követő – bosszútörténetet meséltek évadokon keresztül, melynek három jól meghatározható központi hőse az erőszaktól vonakodó kisember Hughie (a Jó), a cinikus, manipulatív és megszállottan bosszúszomjas Butcher (a Csúf) valamint a várost (jelen esetben Amerikát) uraló és mindenkit rettegésben tartó kiskirály, vagyis Hazafi (a Rossz).

Utóbbi szerepében Antony Starr a modern amerikai televíziózás és popkultúra egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtja. A szélsőségesen önimádó, kiszámíthatatlan és minden röhejes gesztusa ellenére félelmetes Hazafi A fiúk messze legizgalmasabb figurája, így nem véletlen, hogy a címszereplő csapat helyett elsősorban ő vált a sorozat arcává. A három férfi közti dinamika az, ami kellően erős drámai alapokat adott ahhoz, hogy a sorozat az explicit külsőségek ellenére se érződjön üresnek vagy öncélúnak. Butcher és Hazafi konfliktusa, az egymásnak feszülő, egymást zsigeri szinten gyűlölő, de egymás nélkül létezni nem tudó viszony árnyékában Hughie felnövéstörténete tulajdonképpen a hagyományos „maszkulin” mítoszokból való kiábrándulás meséjévé válik, miután mindkettejükben csalódnia kell.

Erről is Trump tehet

A sorozat negyedik évadától azonban ez a dinamika szinte teljes mértékben felborul, a folytatásban a korábban felépített drámai konfliktusok csak másodlagos szerepet kapnak, az elbeszélés fókuszába pedig a valós politikai történésekre adott direkt reakciók kerülnek. Noha Kripke sosem tagadta, hogy kezdettől erős párhuzamokat vont Donald Trump és Hazafi pszichés működése között, ezek a hasonlóságok jóval többé váltak egyszerű utalásoknál vagy kikacsintásoknál, a sorozatbeli történések konkrétan lemodellezik az amerikai politika elmúlt éveit a Capitolum ostromától egészen az ICE idei ámokfutásáig.

Egyfelől érthető, hogy alkotói részről élesebb reflexiót váltottak ki az egyre szélsőségesebb történések, másrészt mindez gyakran a történet és a korábban felépített viszonyok rovására történik. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy az utolsó évadra már gyakran a valóság utánozta a szatírát. Erre a legszemléletesebb példa, hogy az ötödik évad harmadik részében a már teljesen őrült Hazafi kijelenti, hogy ő maga a teremtő Isten. Kripke sokáig bizonytalan volt abban, hogy belefér-e ilyen extrém szélsőségekig fokozni Hazafi őrületét, mire az élet csattanós választ adott: 48 órával az epizód premierje előtt Trump saját közösségimédia-oldalaira felkerült egy MI-vel készített kép, amin az elnök Jézus Krisztusként száll le az égből, hogy érintésével meggyógyítson egy ágyon fekvő beteget, miközben a háttérben angyalok kara és vadászgépek koronázzák az eget.

A rendszerkritika, amiből a rendszer profitál

A fiúk hanyatlásának és a finálé kudarcos csődjének nem csak az az oka, hogy szélsőségesen abszurd valóságunk kioltja a fikció és a szatíra erejét, de ironikus módon legalább ennyire hozzájárult az is, hogy Kripke és producertársai olyan szuperhős-univerzum építésébe fogtak, mint amiket kezdetben parodizáltak. Eleinte, ha olykor kuszának is érződtek egyes cselekményszálak, a főbb karakterek történetíve végig követhető maradt – a népes mellékszereplőgárda tagjai mind Butcher, Hazafi és Hughie körül keringtek, így ha olykor meg is feldkeztünk arról, hogy egyes figuráknak mi a szerepe, a főszál segített az eligazodásban. Mindez teljesen felborul a fináléra, ugyanis az újonnan bevezetett karakterek már a történet organikus alakítása helyett a fejlesztés alatt álló új tartalmak reklámarcaiként teljesen funkciótlanul ékelődnek a cselekménybe.

A fiúk mellett elindult a fiatal szuperhősökről szóló Gen V című sorozat, amelynek ismerete nélkül az utolsó évad eseményei már nem is érthetők. Ezen felül Vought Rising és The Boys: Mexico néven két új spinoff-sorozat van gyártási, illetve előkészítési fázisban, de az Amazon kreatívjai szerint Kripke és csapata számos további film- és sorozattervet fejleszt. Mindez jól leképezi, hogyan vált A fiúk kezdetben merész és metsző humorú szatírából pontosan azzá a lelketlen ipari tucattermékké, amit parodizált.

Félreértés ne essék, egy Amazon által berendelt és felfuttatott projekten nem érdemes számon kérni, hogy maximalizálni akarja a népszerűségéből származó profitot. Ám a sorozat bukásának minden tényezője – a korábban felépített drámai konfliktusait félredobva eszetlenül sok új szereplőt emel be, szatirikus élét kicsorbítja a túlzott politikai kommentár és az antiklimaktikus, leginkább az új projekteket reklámozó befejezés – visszaeredeztethető azokra a döntésekre, amikor a sorozat fölött bábáskodó döntéshozók úgy döntöttek, hogy kimaxolják A fiúk jelentette pénzügyi lehetőségeket. Így aztán nem meglepő, hogy a kezdetben széleskörben extatikus lelkesedést kiváltó sorozatot végül kicsontozta a kapitalizmus. A befejezés lelketlen, feszültségmentes és ostoba fordulatai legalábbis erre engednek következtetni.