Végezetül pedig még pár film, amit holnap, az utolsó napon megnézhettek a TIFF-en: a maradék versenyfilm, egy velencei Arany Oroszlán-díjas és kettő a horror- és thrillereket futtató Árnyak szekcióból.

Lisa Aschan: Apflickorna / She-monkeys, 2011, svéd, 83 perc

[Versenyprogram] Lisa Aschan első nagyjátékfilmjében minden jel arra utal, hogy a svédek rátaláltak a maguk Catherine Breillat-jára, csak jelen esetben a francia extremitás helyett a szubtilis, bár néha perverz északi humor és esztétikai finomkodás dominál. Emma és húga, Sara anya nélkül, apjukkal hármasban érkeznek a nagy változások korszakába. Emmát a lovas torna, és újdonsült barátnője, Cassandra vezeti be a női élet rejtelmeibe – egymás testének és képességeik határainak felfedezése, valamint a folytonos versengés és a dominancia iránti vágy minden percüket leköti, elképzeléseiknek pedig senki nem szabhat határt, beleértve saját magukat is. A serdülőkkel ellentétben a duci Sara még javában gyerek, bár koraérett gondolatai és flegma megjegyzései egyáltalán nem erről tanúskodnak. A „felnőtt” viselkedés természetesen felnőttes érzéseket is maga után von: szerelmes a nála jóval idősebb Sebastianba (aki ráadásul az unokatestvére), és bármit megtenne azért, hogy vágyai viszonozva legyenek. A rendezőnő vagy nagyon szerencsés volt a lányok kiválasztásakor, vagy egyszerűen zseni, ha a színészvezetésről van szó. Bár a vetítést követő beszélgetés során filmjét a western címkével illette (és arra a kérdésre sem tudott válaszolni, hogy miért az a film címe, ami), ezzel egyáltalán nem értek egyet, hiszen egy-két amúgy is oda nem illő, a vadnyugati hangulatot idéző képsoron kívül az égvilágon semmi nem utalt a távoli műfajra. Az Apflickorna egy lassú, mégis feszes tempójú, ártatlan portré a felnőtté válásról, ami egyik percben képes csupán néhány gesztussal könnyesre nevettetni, a másik percben pedig sápadtra sokkolni nem mindennapi devianciáival – röviden: ha zsűritag lennék, akár még esélyesnek is tartanám a fődíjra (ha nem versenyezne Baran bo Odar filmje is). (cse)

Még vetítik: június 12., vasárnap, Odeon 1-es terem, 17.30

Sofia Coppola: Somewhere / Made in Hollywood, 2010, amerikai, 98 perc

[Szupernóva] Most már bizonyosnak tűnik: Sofia Coppola sokkal többet tanult Jarmuschtól, mint saját apukájától. Ez nem feltétlenül baj, csak pl. Jarmusch-hoz képest ezzel a filmjével túlságosan is komolyan veszi magát. De még ez sem lenne feltétlenül baj, viszont a Somewhere-rel nagyon olcsón meg akarta úszni. Olyannyira, hogy szinte egy-az-egyben a legnagyobb sikere, az Elveszett jelentés (Lost In Translation) formuláját próbálta újrahasznosítani. Ez viszont megbocsáthatatlan, még akkor is, ha Stephen Dorff felérne Bill Murray szintjére. De nem ér fel. „Egy kiégett hollywoodi filmszínész rátalál 11 éves lányára, és ennek nyomán újraértékeli életét” – ennyi a film szinopszisa, és ennyi maga a film is. Nem mondom, nem lenne rossz, megvan benne a fanyar humor és mélabú, meg a nyitott vég is, ami szinte kötelező ezekhez a történetekhez, de ha erre osztogatnak Velencében Arany oroszlánt, akkor Sofia tényleg olcsón – és ügyesen – megúszta. És mindez ráadásul a TIFF egyik legrosszabb minőségű, analóg szalagos vetítése is volt. (jbn)

Még vetítik: június 12., vasárnap, Republica/F. Piersic mozi, 18.00

Chao-Bin Su: Jianyu / Reign of Assasins / Gyilkosok birodalma, 2010, kínai, 98 perc

[Árnyak] Aligha van pihentetőbb és önfeledtebb bámulásra késztető élmény egy súlyos, az emberi lét nehézségeit szemléletesen elemző európai művészfilm után, mint beülni – mintegy a fesztiválnap zárásaként – egy ázsiai kosztümös harcművészeti opuszra. Kung fu, shaolin szerzetesek, repülő harcosok, kardok és szandálok, gyönyörű mandulaszemű nők, akiktől mégis megfagy a férfiember ereiben a vér – akik kedvelték a Hőst, a Repülő tőrök klánját vagy a Tigris és sárkányt, azok valószínűleg ebben a filmben sem fognak csalódni. Azért az óvatos hang, mert e sorok írója töredelmesen beismeri, hogy – bár a távol-keleti filmművészet őszinte hódolója – a wuxiában és a harcművészetekben nem érzi túlságosan otthon magát, ezért csak nézett, mint a moziban, amikor (például) a szolid háziasszonyi álca mögé bújt főhősnő egymaga miszlikbe aprított egy teljes profi gyilkoskompániát, és képtelen volt másra gondolni, mint hogy szép, szép nő ez a Michelle Yeoh, de feleségnek mégse kéne. Félretéve a tréfát: a Gyilkosok birodalma a műfaji kliséket nem túl innovatív módon alkalmazó, de ezért fordulatos cselekményvezetéssel és mesés látványvilággal kompenzáló alkotás. A történet maga nem túl bonyolult: egy rég elhunyt mester varázserővel bíró maradványaiért folyik a hajsza a különböző klánok és harci érdekszövetségek között, valamikor a kínai középkorban, háttérben egy – a nézők szerencséjére meghiúsult – kitörési és „megtérési” kísérlettel. S bár a romantikus szerelmi szál egy ideig eluralni látszik a filmet (kései vetítés esetén ez végzetes is lehet), de csak azért, hogy a szerető hitvessé vedlett Jégeső kisasszony annál gyilkosabb szenvedéllyel térhessen vissza a harcmezőre. Brutális, de nem veszélyesebb, mint egy nyári zápor. (pazs)

Még vetítik: június 12., vasárnap, Odeon 4-es terem, 22.15

Olias Barco: Kill Me Please / Ölj meg, kérlek, 2010, belga-francia, 95 perc

[Árnyak] A meghívott rendező, Olias Barco szerint filmje egy modern „IKEA-katalógus” életuntakanak a megvásárolható eutanáziához. Egy kastélyban – pénzért – bárki úgy halhat meg (aki amúgy képtelen lenne önkezűleg intézkedni), ahogy mindig is szeretett volna, kivitelezheti öngyilkosságát a zárt kapuk mögött, sőt, némi segítséget is kap elképzeléseihez. Persze a kastély vezetője/pszichiátere szíve szerint mindenkit előbb meggyőzne arról, hogy ne tegye, gondolja meg magát, vagy ha picit is elbizonytalanodik sorsfordulóján, akkor halasszon önmaga kései abortálásán, de erre egyelőre sajnos csekély precedens van. Rossz érzés olyan filmről írni, ami kicsit sem tetszett, mert bár jónak hangzik a sztori, nekem eleve csömöröm van a frankofón abszurdtól, bizarrtól, börleszktől, egyáltalán (majdnem) mindentől, ami a neogall underground humor halmazba tartozik. Az üzenet valami olyasmi akar lenni, hogy milyen csúnya dolog lenne önmortifikációs bevásárlóközpontot üzemeltetni hülyéknek, de én ezt nem találom viccesnek, sem elgondolkodtatónak, így aztán nem is tudok nem egyoldalú lenni. Biztos vagyok abban, hogy jobban oda kellett volna figyelni az apró dolgokra, mint a Marsellaise-t énekelni vágyó transzvesztita operaénekesnő motivációjára, vagy a film végén megjelenő vadászok jelentésére, de nekem öncélú baromságnak tűnt az egész film, céltalan, embertelen, motívumtalan hömpölygésnek, így aztán jobban foglalkoztatott az, hogy mikor mehetek pisilni, mint az, hogy beleolvassak egy picit a filmbe. De legalább meggyőződésem, hogy ha nem láttam volna sem veszítek semmit vele. (obl)

Még vetítik: június 12., vasárnap, Odeon 5-ös terem, 19.45