Kate Winslet első rendezésének minden egyes aspektusa azt a célt szolgálja, hogy az ember alaposan elérzékenyüljön tőle, épp ezért válik iszonyatosan unalmassá és idegesítővé.

2025 a színészből lett elsőfilmes rendezők éve volt. Harris Dickinson, Kristen Stewart, Eva Victor, Scarlett Johansson, majd az év végén Kate Winslet is bemutatta első nagyjátékfilmjét. Noha ezek a sztárok eddigi munkásságuk során is számtalanszor bizonyították már rendkívüli művészi érzékenységüket, egy saját film a személyesség egészen új dimenzióit képes megnyitni, így nem csoda, hogy a debütálásokban közös vonás, hogy a rendezők erőteljesen a saját életük eseményeit és tapasztalatait dolgozzák fel ezekben a filmekben (talán egyedül Johansson lóg ki picit a sorból). Nincs ez másképp a Búcsú June-tól esetében sem, hiszen a filmet Winslet édesanyjának elvesztése és az azt megelőző időszak eseményei ihlették. Csakhogy a filmet nem a brit színésznő, hanem a forgatókönyv megírásának idején még csak 19 éves fia, Joe Anders írta. 

Az elmúlt időszakban a közbeszédben különösen kiélezett és ellenséges hangvétel övezi a híres emberek gyermekeinek  bárminemű törekvéseit, szinte automatikusan rájuk sütik a „nepo baby” stigmát, amit aztán meglehetősen nehéz levetkőzni. Bármennyire is káros társadalmi reakció ez, ami akár a valós és saját jogán érvényes művészi teljesítményt is képes befeketíteni, azt sem szabad elhazudni, hogy nem alaptalanul alakult ki. A Búcsú June-tól forgatókönyvére például jó eséllyel senki nem adott volna egy fillért sem (pláne egy Netflix-féle óriáscég), ha nem Sam Mendes és Kate Winslet fia írta volna. És félreértés ne essék: nem azzal van a baj, hogy két óriási befolyással bíró filmes gyermeke a szülei hivatását akarja választani, ahogy azzal sem, hogy 19 évesen még klisés, felszínes és kimódolt forgatókönyvet ír, hiszen ennyi idősen egy-két korszakos zsenit leszámítva mindenki más is hasonló vagy még színvonaltalanabb produktumot állítana ki. A baj azzal van, hogy csakis a szerző családi helyzetéből kifolyólag ez a film nem vizsgafilm lett, sem lelkesedésből összerakott indie-produkció, hanem egy világsztárok sokaságát felvonultató, millió dolláros projekt, amit a világ legnagyobb streamingplatformja finanszírozott.

Ami a Búcsú June-tól fájóan üres és hatásvadász jellegében a legfájdalmasabb, hogy papíron egy végtelenül személyes történetről van szó, hiszen Anders a saját nagyanyja halálának történetét dolgozta fel a filmben. A súlyos rákbeteg June (Helen Mirren) egy reggeli rosszullétet követően újra kórházba kerül. A hírt legkisebb fia, Connor (Johnny Flynn) gyorsan szétkürtöli a családban, mire sietve odaérkezik három lánya, Julia (Winslet), Molly (Andrea Riseborough) és Helen (Toni Collette), valamint azok gyermekei – és persze jelen van June férje, Bernie (Timothy Spall) is. Ott aztán szembesülnek a lesújtó hírrel, miszerint June napjai meg vannak számlálva, és az orvosok arra sem látnak sok esélyt, hogy a közelgő karácsonyt megérje. A családnak nincs más választása, mint összetartani a nehéz helyzetben, és felülemelkedni sérelmeiken, hogy June annak a nyugalmával távozhasson a világból, hogy a gyermekei felelősséget vállalnak, sőt, szeretik egymást.

A Búcsú June-tól hiába választ olyan alaphelyzetet, amely a legtöbbünkből sajnos könnyen tud személyes élményeket felidézni, hiába játssza ennek a defektes családnak szinte minden egyes tagját a brit színjátszás krémje, hiába van benne a forgatókönyvíró és pláne a rendező személyes élettapasztalata, a filmből teljességgel hiányzik bármiféle életszagúság és személyesség. A film fókuszában nem is a címszereplő June áll, neki sajnos (hangozzék bármilyen érzéketlenül) annyi a filmbeli szerepe, hogy a drámai csúcsponton meghaljon. Hiába képes Helen Mirren még egy teljesen háttérbe szorított és párbeszédek szintjén is csapnivalóan megírt karaktert is hitelesen és kifinomult érzékenységgel megjeleníteni, hiába imádnivaló Timothy Spall a megrendültségét és zaklatottságát piálással és goromba beszólásokkal elfedni akaró férj szerepében, hiába választott jó partnereket filmbéli testvéreinek Winslet, ha az összes szereplő jelleme felrajzolható lenne egyetlen papírszalvétára.

Döbbenetes, hogy egy kétórás film során, amelynek 90 százaléka különböző szobákban lezajló „lelkizős” párbeszédekből áll, egyetlen szereplő sem válik árnyaltabbá, mint egy átlagos kertévés napisorozat archetipikus figurái. Winslet a munkájában sikeres, ám emiatt családjától elhidegült üzletasszony, Collette a bohókás, spiri, állandóan pasiproblémákkal küzdő örök szingli, Riseborough a nővére szakmai sikerére féltékeny háziasszony, aki cserébe sokkal közelebbi viszonyban van a gyerekeivel, Flynn pedig a tipikus céltalanul tengődő, helyét nem találó kistestvér. És ugyanezek maradnak 120 perccel később is, azzal a különbséggel, hogy már kedvesen mosolyognak egymásra. De nem mennek végig semmilyen úton, nem érik őket felismerések, nincsenek valódi téttel bíró konfrontációk. A legkézenfekvőbb, legelcsépeltebb dramaturgia jellemzi minden jelenet szerkezetét, ami mellé egy fájóan ütemtelen és unalmas rendezés is társul. 

Hiába próbálja a film egyszerre az Igazából szerelem karácsonyi giccsbe öltöztetett szívmelengető, humoros hangulatát és a Becéző szavak melodramatikus érzelmességét ötvözni, teljesen aránytalanul bontakoznak ki a különböző történetszálak, így leginkább egy hangvételében kapkodó, sem nem vicces, sem nem különösebben megható, a szereplők viszonyainak alakulását tekintve mégis vontatott káosz alakul csak ki. Winslet rendezői felelősségét terheli az is, hogy a kivételesen erős nevekből álló szereplőgárdából – ahol még az apróbb mellékszerepekben is olyan nevek bukkannak fel, mint Stephen Merchant vagy Jeremy Swift – egyedül Mirren és Spall képesek a képességeikhez méltó alakítást nyújtani, pedig a színészből rendezővé avanzsáló művészek filmjeiben általában az alakítások minőségével szokott a legkevesebb probléma lenni.

A Búcsú June-tól totális csődjének legfőbb oka mégis elsősorban az a fajta gátlástalanság, amellyel mindenáron együttérzést és heves érzelmi reakciókat próbál kisajtolni a nézőjéből. Egy haldokló ember kálváriája minden jóérzésű emberből empátiát vált ki, de ezt nem lehet a film erényének nevezni, mert ez egy érzelmi reflex, nem pedig valami, amit a művészi teljesítmény hív elő. Ahelyett, hogy működésbe hozná a karaktereket, váltakoztatná azok nézőpontjait és megpróbálná elhitetni a nézőjével, hogy egy nagy család életének egyik legfájdalmasabb időszakának érzelmi ívén próbálna végigvinni – a kezdeti sokk okozta káosztól a megbékélésig, amely által kicsit mindenki jobban tudja szeretni, vagy legalább értékelni, hogy a többiek még itt vannak neki –, inkább arra használja az idejét, hogy folyamatosan Facebook-idézetek szintjén mozgó életbölcsességeket pufogtasson.