A filmből kiderül, hogy 1943-ban nem csak zsidónak, de szőke, kék szemű, árja nőnek lenni sem volt egy életbiztosítás Németországban.
Egy hajdani német titkárnő, Margot Wölk 2012-ben, kevéssel halála előtt mesélt először a nyilvánosságnak arról, hogy Hitler ételkóstolója volt a második világháború idején. Élettörténete alapján Rosella Postorino írt olasz bestsellert Le assaggiatrici címmel 2018-ban (magyar fordítását A Farkas asztalánál címmel adták ki 2020-ban), majd 2025 tavaszán bemutatták a könyv olasz–belga–svájci koprodukcióban készült, német nyelvű adaptációját. A filmet az a Silvio Soldini rendezte, aki korábban a Tangó és tulipán (Pane e tulipani, 2000) című vígjátékával versenyzett Cannes-ban, az Elégni a szélben (Brucio nel vento, 2002) című romantikus drámájával a Berlinalén, mindkettővel felkerült az Európai Filmdíjak jelöltlistájára, s e kettőn kívül a Derű és borúért (Giorni e nuvole, 2007) is több David di Donatello-díjra, az „olasz Oscarra” jelölték.
Valamikor 1943-ban egy fiatal nő, Rosa Sauer az orosz fronton harcoló férje vidéki szüleinél keres menedéket, miután müncheni otthonukat lebombázták – a hosszú éhezéstől legyengülve valósággal beesik az öregekhez, akik történetesen az erdő mélyén rejtőző Farkasverem, Hitler keleti front melletti bázisa közelében élnek. Egy szép napon SS-katonák állítanak be, és hat másik nővel együtt elviszik alapos orvosi vizsgálatra, majd... ebédelni. Csak az ízletes fogások elfogyasztása után derül ki számukra, hogy Hitler menüjét tesztelik, mérgezett-e: ha egy órán át életben maradnak, hazamehetnek. A helyzet súlya elképesztő: ezeknek a nőknek a háború idején, az általános éhezés közepette megadatik, hogy rendszeresen, napi kétszer jóllakjanak, ráadásul válogatott alapanyagokból készült ínyencfalatokat kóstolhassanak – közben pedig úgy ülnek a hosszú asztalnál, mint egy orosz rulett játékosai: nem tudni, mikor és melyikük dől ki holtan a sorból. Nemet mondani nincs lehetőségük, de míg férjeiket várják haza vagy éppen gyászolják, kéretlenül jött új állásuk paradox módon biztonságot, viszonylag emberséges bánásmódot és jó fizetést biztosít számukra. Nem rabok, de nem is szabadok. Kiváltságos németek, mégis egy belülről rothadó rendszer áldozatai.
A kivéreztetett, egyre szegényebb német társadalom előterében, az asztal körül bizarr szociális kísérlet bontakozik ki. Heten hétfélék, hétféle háttérrel, titkokkal és személyes drámákkal – van köztük cserfes hajadon, van cinikus és kiábrándult, van, aki gyászol, van aki rajong a Führerért, és a helyi lányok körében ott van Rosa, a jövevény, akinek be kell illeszkednie a faluba és ebbe a véletlenül verbuválódott kis közösségbe is. A hét szereplő maga a magány, annak különböző formái öltenek bennük testet. Körülöttük nem túl erőszakos őreik és egy Ben Kingsley-re erősen hasonlító szakács forog.
A teljes film, ezzel a témával lehetne feszültebb, a korszak filmjeiben szinte kötelező fakó színvilág és aprólékos figyelemmel összeválogatott jelmez- és kelléktár kevés a hangulatteremtéshez. Kár, hogy a forgatókönyv soványka, a mellékszereplők jórésze csak lazán van felskiccelve, ahogy sokkal erőteljesebben jelen lehetne az étkezési szokásai által lassacskán „megismert” Hitler is, láthatatlan, mégis szakadatlan a hét nő fölé föléjük tornyosuló árnyként. Ráadásul ahogy a veszély megszokássá válik és élét veszti, előtérbe kerül egy új szerelem lehetősége és egy barátság megerősödése – a szerelmi szál eltompítja az ételkóstolós szál élét. Mivel ez nem egy személy vagy helyzet által kierőszakolt, hanem teljesen konszenzusos kapcsolat, a jelenléte kissé indokolatlannak érződik – csak Margot Wölk túléléstörténetét ismerve nyer igazán jelentést és hitelt.
Merész vállalás ez a film: a második világháború kapcsán nem a zsidók sorsáról, az őket mentő hétköznapi hősökről vagy a szövetségesek diadalmas partraszállásáról beszél, hanem a német kisemberről, akit a legkevésbé sem érdekel a politika, csak szeretne nyugalomban élni, végezni a munkáját, szeretni és szeretve lenni. Megpendít ugyanakkor érzékeny húrokat is: „Ne mondd, hogy nem tudtad, te is német vagy, mint én”, szűri ki az SS-tiszt a fogai között, Rosa pedig ártatlan tekintettel nem válaszol – és mindannyian tudjuk, miről van szó, így jön a képbe a deportálások fölött szemet hunyó német polgári lakosság felelősségének a kérdése. Rosa alakja ugyanakkor azokra a nőkre emlékeztet, akik a világháború során ágyba bújtak az ellenséggel, később pedig meghurcolta őket a saját közösségük (azt tudjuk, hogy a valódi Margot Wölkkel nem ez történt, nem mintha az ő sorsa oly derűsen alakult volna a szovjet csapatok érkezése után...) – Rosára is les a lebukás veszélye, s bár az ellenség itt egy szűk kis közösség elnyomója, kapcsolata egy filmen túlmutató dráma leképeződése. A film azonban nem ás mélyebbre ezekben a témákban, csak felvillantja a kérdéseket, azok ott lógnak a levegőben – de legalább annyira vészjóslón teszik ezt, mint Damoklész kardja.
Minden esztétikai erényén vagy hibáján innen és túl, a Le assaggiatrici pengeélen táncol, mert állít egy nagyon veszélyeset: a holokausztot lebonyolító náci tisztek valójában jólelkű katonák voltak, akik csak parancsot teljesítettek, és majd’ beleőrültek a saját feladatukba. Lehet ezt a gondolatot általánosítani, vagy el lehet fogadni, hogy itt csak egy példáról van szó, ami kétségtelenül előfordulhatott a valóságban is – a múltját felidéző tiszt többes számban fogalmaz, ezért az előbbi értelmezés felé hajlunk –, zavarba ejtő, hogy a film végén sem egyértelmű az alkotói hozzáállás ehhez a kérdéshez: az egyetlen jócselekedet legalább részben felmenti a bűnöst, szimpátiát próbál csiholni irányába.
Mindenesetre érdemes megnézni az eredeti – a címén kívül zéró olasz vonatkozást tartalmazó – Le assaggiatricit, főleg ha valakit érdekel a második világháború filmes leképezése: kétségtelenül más, új színfolt a palettán. Ha nem is a legélénkebb.
