Hat nagysikerű évad után egy egészestés játékfilmmel zárul Tommy Shelby és a birminghami pengesapkás gengszterek története. Noha a fináléban a külcsín továbbra is a régi, A halhatatlan férfi képtelen bármit is megragadni abból az esszenciából, ami a Peaky Blinderst az elmúlt évtized egyik legnagyobb popkulturális hatású sorozatává tette.
Ennek legfőbb oka, hogy a film olyan fajsúlyos téteket és konfliktusokat, valamint annyi új szereplőt helyez fel a sorozatból korábban megismertekhez képest, hogy azok látványosan nehezen illeszthetők bele két órányi játékidőbe. A történet évekkel a hatodik évad eseményei után, 1940-ben veszi fel a fonalat ismét, amikor Anglia a második világháború legsötétebb óráit éli. A nácik egész Európát elfoglalták, a német légierő pedig folyamatosan bombázza a szigetország városait, így a gyárairól híres Birmingham különösen kitett célponttá válik. Ráadásul az ellenség nem csak fegyverrel igyekszik térdre kényszeríteni a briteket: a németek többszáz millió hamis fontot nyomtattak ebben az időben, amelyet titkos összekötőkön keresztül akartak bejuttatni az országba, hogy elárasszák a brit bankrendszert, így előidézve a gazdaság teljes összeomlását. A németek tervét olyan velejéig romlott belföldi kollaboránsok is segítik, mint a Tim Roth által alakított Beckett nevű figura, aki a film elején „Heil fookin’ Hitler!” felkiáltással azonnal tisztázza is: nem éppen árnyalt és bonyolult motivációkkal rendelkező antagonistával kell itt szembenézni.
Mindeközben Tommy Shelby (Cillian Murphy) a rommá bombázott várostól messze, egy vidéki kastélyban tengeti önkéntes száműzetését, nagyjából ugyanabban a széttraumatizált állapotban, mint ahogy az első évadban, az első világháború lövészárkaiból hazatérve megismertük. Ópiátoktól elnehezülve folyamatosan halott családtagjai szellemeivel (akik meglehetősen sokan vannak) diskurál és saját emlékiratait írja. Remeteségéből azonban kénytelen visszatérni „szakmájához”, amikor törvénytelen fia, Duke (Barry Keoghan), aki időközben a pengesapkások új vezére lett, úgy dönt, lepaktál Beckettel és az apja által felépített gengszterbirodalom erőforrásait a náci törekvések szolgálatába állítja.
Mindez önmagában egyáltalán nem is hangzana rosszul. A Peaky Blinders egyik legizgalmasabb tulajdonsága mindig is az volt, hogy a történelem nagy eseményeit kulisszaként használva, elsősorban a korra jellemző, archetipikus figurák lélektanán és döntésein keresztül rajzolja fel, milyen folyamatok vezettek a 20. századi Anglia egy-egy kataklizmikus pillanatához. Míg az első évad küzedelmei a 20-as évek zavart, szertelen és kiszámíthatatlan hangulatához illeszkedve lóversenypályákon, nagyszabású kocsmai verekedésekben és rendőrökkel való összetűzésekben öltöttek formát, addig az ötödik évadra Tommy Shelby már munkáspárti parlamenti képviselőként szemléli, ahogy a harmincas évek elején a fasiszta ideológiák egyre nagyobb népszerűségre tesznek szert. Így kézenfekvő és roppant izgalmas lehetőség lehetett volna a gyárváros gengesztereinek agyonstilizált világát (füstfelhőn Nick Cave- és Fontaines D.C.-slágerekre lassított felvételben átsétáló felnyírt hajú, jól öltözött férfiakból persze most sincs hiány) a történelem legpuszíttóbb háborúján keresztül új fénytörésében felmutatni.
Különösen ha hozzávesszük, hogy Shelbyék cigány származású család, így az ellenség nem pusztán katonai fenyegetést jelent, hanem egy faji alapon tömegek elpusztítását zászlajára tűző ideológia képviselői, ráadásul Tommy jellemének torzulásában kulcsszerepet tölt be a háborús trauma, amivel újra szembe kell néznie. Mindebből a film forgatókönyvét jegyző, a sorozat showrunnereként a Peaky Blinders világát legmélyebben ismerő Steven Knight azonban nem sokat használ fel. Fókuszában sokáig leginkább a démonaival küzdő Tommy agonizálása áll, amely egyfelől megalapozott döntés is lehetne a karakter előtörténetét ismerve, ám túl sokszor néztük már végig azt, ahogyan a leginkább csak meghalni vágyó főhős az utolsó pillanatban új lendületet kap (általában egy nő közbenjárása nyomán), felölti legszebb öltönyét, kieszel egy briliáns tervet és mindenkinek szétrúgja a seggét – így a jól ismert formula már igen elcsépeltnek hat. Bár Cillian Murphy kiöregedett és megtört bandavezérként is képes ellenállhatatlanul karizmatikus lenni, és érezhetően minden eszközzel igyekszik méltó módon elbúcsúztatni pályafutása egyik legfontosabb szerepét (ami hollywoodi karrierjének is új löketet adott), a fájóan üres és unalmas rendezés, valamint az aránytalan dramaturgiai szerkezet mindezt némiképp súlytalanná teszi.
Miközben a sorozatból megismert és megszeretett mellékszereplők szinte teljes mértékben hiányoznak a filmből (ennek persze részben olyan tragikus okai is vannak, mint az egyik legfontosabb szereplőt alakító Helen MccRory halála), az újonnan exponált figurákról, mint például a Rebecca Ferguson által alakított „boszorkány”, akinek pontos funkcióját nehéz megérteni a filmben, vagy Tim Roth már-már karikatúraszerű főgonoszáról vajmi kevés derül ki. A legfájóbb mégis a hatodik évadban megismert, a franchise új központi figuráját megtestesíteni hivatott Duke karakterének elhanyagolása. Szinte semmit nem tudunk meg arról, mi történt vele a sorozat eseményei után, milyen motivációk határozzák meg döntéseit, majd miért változtat azokon. Ráadásul a balkézről született, erőszakos, ám törékeny lelkű fiú szerepét eddig betöltő Conrad Khan helyett lényegesen nagyobb sztárt szerződtettek, de bármennyire is nagyszerű színész Barry Keoghan, az elmúlt években túl sokszor játszott már el megszólalásig hasonló labilis rosszfiúkat ahhoz, hogy igazán lelkesedni lehessen ezért a cseréért, alakítása leginkább rutinfeladatnak érződik.
A fásult profizmus és rutinszerűség a film formavilágára is jellemző. Azok a külsőségek, amik annak idején újszerűnek és vagánynak hatottak, mostanra végérvényesen kifulladtak. A megállás nélkül szóló kortárs rockslágerek, a folyamatos fény-árnyék játékok és a mindent uraló szürkésbarna és mélyfekete képi világ, de még a szereplők jellegzetes stílusa a markáns akcentustól az olyan részletekig, miszerint egy nyamvadt cigarettát is csak úgy képesek meggyújtani, mintha épp címlapfotózáson lennének, sokkal inkább irritáló, mintsem hangulatos, mert mindez arról tanúskodik, hogy az alkotók képtelenek a változásra. Az összhatás azokra a kiöregedett rocksztárokra emlékeztet, akik képtelenek elfogadni a tényt, hogy eljárt felettük az idő és a változás helyett kényszeresen bizonygatják, hogy ők még mindig ugyanazok az energikus faszagyerekek, akik húszévesen voltak.
Pengesapkások balladája – Steven Knight: Peaky Blinders / Birmingham bandája
Majd' tíz év után véget ért a kisképernyős gengszterrajz egyik legjobb kortárs alkotása.
Márpedig a Peaky Blinders lényegesen értékesebb és árnyaltabb sorozat volt annál, semminthogy dicstelen módon azzá a kényszeresen menősködő, a szervezett bűnözést esztétizáló és fetisizáló hülyeséggé váljon, aminek a rajongótábora egy jól meghatározható, igencsak kellemetlen kisebbsége amúgy is gondolja. Mintha már maguk a készítők is elfelejtették volna, hogy a markáns formai elemek nem a lényeg, csak a fűszer voltak ahhoz, hogy egyedibbé varázsolják a Birmingham koszos és füstös városában rejlő sziporkázóan izgalmas világot, amit a cigány és ír származású bűnözők birtokukba vesznek – és azt a sokáig irodalmi színvonalú drámát, ami Shelbyék története volt.
Miközben a film által felrajzolt konfliktus bőven tartogatott volna izgalmas lehetőségeket ahhoz, hogy a sorozathoz méltó, érdekfeszítő és drámai fináléban érjen véget Tommy Shelby története, A halhatatlan férfi antiklimaktikus, fásult és elsietett módon kanyarítja le a sztorit. A végeredményt látva nem igazán érthető, Knighték miért döntöttek úgy, hogy két órába próbálják belesűríteni a hat évadon át épített történet zárlatát, különösen annak fényében, hogy egy egész záróévadra elegendő új karaktert és konfliktusszálat vezettek be az amúgy is szerteágazó történeti struktúrába. Emiatt kiemelten fontos szereplők méltatlanul elnagyolt módon „íródnak ki” a sztoriból, míg az újakat nincs idő kellőképpen megismerni. Az események közepén álló Tommy Shelbyhez hasonlóan így magunk is azt érezhetjük, idegen számunkra ez a világ. Erősen kétségesnek tűnik, hogy ez lett volna az alkotói szándék.
