A Senki tanár úr Putyin ellen rendhagyó az orosz-ukrán háborúról szóló filmek között: nem a frontvonalról tudósít, nem a közvetlen karasztófákat mutatja be, hanem egy orosz iskola életén keresztül meséli el, hogyan válik a háború a mindennapok részévé.

Nincsenek benne lövészárkok vagy rommá bombázott városok, a háború nem rendkívüli állapot, hanem a napi rutin része, az iskolában pedig tananyag. A film egy átlagos kisvárosi iskola videósának kameráján keresztül mutatja meg, milyen abszurddá és kegyetlenné váltak a hátország mindennapjai.

A film társrendezője és főszereplője, Pavel Talankin az uráli városka iskolájának rendezvényszervezőjeként és videósaként végzi a munkáját, ünnepségeket, iskolai eseményeket, gyerekprogramokat szervez és rögzít – egészen a háború kezdetéig. Putyin 2022-es bejelentése után ugyanis az intézmény élete fokozatosan átalakul: megjelennek a katonai tematikájú diákműsorok, a „hazafias” órák, az egyenruhák, kötelező lesz a fronton elesettek dicsőítése, a tananyag részévé válik a gyerekek nyelvére leegyszerűsített háborús narratíva. Pavel először fel akar mondani az iskolában, mondván, hogy nem akar a rendszer propagandistája lenni, azonban egy külföldi felhívás hatására eldönti: arra használja a felvételeket, hogy a világ megtudja, milyen ideológiai átnevelés zajlik Oroszországban. Kamerája ekkor a háborús mindennapok közvetítőjévé válik: látjuk, ahogy az új tananyagot a tanárok papírról olvassák fel, a gyerekek katonaruhába öltözve masíroznak a folyosón, egy magánhadsereg toborzó előadását hallgatják, vagy éppen a frontra került testvéreikről mesélnek.

Ebben az új rendben a politika konkrétan is behatol az iskola életébe: az úttörőkre emlékeztető, a háborút dicsőíteni hivatott új gyermekmozgalom életre hívását konkrétan Putyin jelenti be egy gyerekeknek szánt videóüzenetben. Az iskola a rendszer meghosszabbításává válik: fegyelmezettséget, lojalitást és a háborúba vetett töretlen hitet követel. Az új rend a tanári gárdát is megosztja: megérkezik a párt képviselője, aki élvezettel beszél a leigázandó ukránokról, több tanár azonban aggodalmát fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy az ideológiai nevelés nyilvánvalóan a tantárgyak normális oktatásának rovására megy. Pavel nem nyílt ellenálló, nem szervez tiltakozást, inkább csendesen lázad: mindent dokumentál, még akkor is, amikor világossá válik, hogy amit rögzít, súlyos veszélybe tudja sodorni – Oroszországban ugyanis a hazaárulásért börtön jár. A kamera megőrzi a propaganda nyomait: a felvételek eleinte kötelezettségből készülnek, mivel bizonyítékként fel kell tölteni őket az állami adatbázisba, később azonban Pavel már tudatosan dokumentumfilmet forgat.

A főszereplő és társrendező alakja éppen hétköznapisága miatt hiteles: nem hősnek született, hanem tanárnak, aki egyre kevésbé tud azonosulni azzal, amit maga körül lát. Ahogy a film halad előre, egyre nyilvánvalóbbá válik számára – és a néző számára is –, hogy az iskolapad és a front között nincs olyan nagy távolság, mint ahogy elsőre tűnik. A gyerekmozgalom megszervezését és az ideológiai átnevelést látva egyértelművé válik: Putyin hosszú távra tervez. „Nem a parancsnokok nyerik a háborúkat, hanem a tanárok” – mondja ő maga.

Pavel egy Instagramon közzétett felhívásra válaszolva éppen a platform oroszországi letiltása előtt veszi fel a kapcsolatot egy Dániában élő amerikai rendezővel; a felvételeit is fokozatosan juttatja el a produkciós cégnek. A felvételek elkészítése után Pavel számára egyértelmű, hogy már nem maradhat otthon: az ország, amelynek mindennapjait dokumentálta, többé nem biztonságos számára, az utolsó ott töltött napjaiban még egy rendőrautó is megjelenik a lakása előtt.

A Senki tanár úr Putyin ellen nem csupán egy ország vagy egy rendszer kritikája: arról mesél, milyen könnyen válhat az oktatás a hatalom szolgálójává, és milyen nehéz és magányos a döntés, amikor valaki mégis szembemegy az előírtakkal. A film arra is rá tud mutatni, hogy a propaganda nem hangos jelszavakkal kezdődik, hanem iskolai ünnepségekkel, kamerába mosolygó gyerekekkel és azzal a csenddel, ami akkor hallatszik, amikor senki nem mond nemet.