„Nézz hosszan egy gyermekarcra, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán kezdődik." Ancsel Éva filozófus mondatán gondolkodom, miközben arra készülök, hogy a Sorstalanság című film egy forgatási hetéről írjak. Ez az a mondat, amely Koltai Lajos irodájában volt kiplakátolva, még abban az időben, amikor a film előkészítése folyt, és a rendező szereplőket válogatott.
Egy forgatáson az újságíró a kívülálló. Folyton azt érezheti, hogy láb alatt van, nincs helye a gépezetben, mindenbe bekandikáló kíváncsisága azok munkáját hátráltatja, akiket elvileg munka közben kellene megfigyelnie, így Dunaújvárosban igyekeztem minél észrevétlenebb maradni, láthatatlanul figyelni. Dunaújváros, az egykori Sztálinváros vasgyárában forgatták június elején a Sorstalanság egyes jeleneteit. A stáb egy hétre költözött le a Budapesttől hetven kilométernyire levő városba, én pedig velük tartottam. A Dunaferr vasgyár, amely gyakorlatilag város a városban, működő és már használaton kívüli csarnokaival, területeivel tökéletes helyszínt nyújtott egy világháborús gyár jeleneteihez. Buszokból átalakított öltöző, sminkszoba, étkező, büfékocsi, rabruhás színészek és statiszták – mindez egy hihetetlenül lehangoló környezetben, mégis összhangban. Nézem a menetelő statisztériát, kimerült, fásult rabokat látok, majd megfordulok, walkie-talkíe-s asszisztensek rohangálnak, irányítják a tömeget – mégiscsak egy film készül.
Újrakezdeni csak egyszer lehet
Május közepén tizenkét hetes kényszerszünet után kezdték újra a Kertész Imre regényéből készülő Sorstalanság című film forgatását. A mozit tulajdonképpen december közepén kezdték el, és az eredeti tervek szerint március végére már be is fejezték volna. Időközben azonban pénzhiány miatt le kellett állniuk a munkával.
Koltai Lajos első rendezése már az előkészítés fázisában kivívta magának a „szuperprodukció" megnevezést, hiszen a filmet 2,5 milliárd forintból tervezték elkészíteni, ennek az összegnek a jelentős részét a magyar állam biztosította. A 920 millió forintnyi állami támogatás mégsem tudta megteremteni azt a biztonsági alapot, hogy a Sorstalansággal is ne az történjen, ami a magyar filmszakmában olyan nagyon ismerősen hangzik: elkezdődik egy film, aztán valahol leáll, szüneteltetik, mert elfogy a pénz. A Sorstalanság esetében végül úgy tűnik, áthidaló megoldásokkal és kompromisszumokkal ugyan, de egy szerencsés végkifejlet adódott: Bárbalics Péter producertől és a Magic Media Rt.-től átvette a finanszírozást a Magyar Mozgókép Közalapítvány.
Sík Endrét, a produkció magyarországi felelősét a jelenlegi pénzügyi helyzet felvázolására kértem.
A leállás ideje alatt a finanszírozást átvette a Magyar Mozgókép Közalapítvány, és az én feladatom volt megalapozni, hogy le lehessen forgatni Magyarországon ezt a hat hetet, valamint még Németországban azt az egy hetet, amelyhez bizonyos magyar munkatársakra és színészekre szükség van. A múlt feltérképezésével az új cég ügyvezető igazgatója, Szakács Lajos foglalkozik. A producer Hámori András, aki Kanadában élő magyar származású producer, neki a nemzetközi szerződéseket kell felelevenítenie, új vérátömlesztéssel működésbe hoznia, hogy az angol és német partnerek megfelelő mértékben jelen legyenek a film befejezésénél. Nem arról van szó, hogy plusz támogatást kapott volna a produkció, hanem csak az eredetileg megítélt összeg egy része érkezett támogatásként. Létezik egy magyar támogatói réteg is, amellett pedig bankhitellel gazdálkodunk.
Mit tettek azért, hogy zökkenőmentes legyen a film befejezése?
Készítettünk egy költségvetést, majd megpróbáltuk a művészeti irányítással egyeztetni a lehetőségeket, és ezzel fölvázolódott a logisztikai háttér. Ez természetesen kompromisszumokat is jelentett, leginkább pénzügyi téren, és nem művészi szinten. Nekünk a leállással, és az odáig történt munka pénzügyi hátterével, a külföldi szerződésekkel semmilyen kapcsolatunk nem volt. Most is csak annyi van, hogy bizonyos tartozásokat át kellett vállalnunk.
Ml következik most?
Hámori András producer és a Mozgókép Alapítvány megpróbálja a koprodukciós partnerekkel úgy tisztázni a helyzetet, hogy a koprodukció háttere rendben legyen és működjön. A külföldi utómunkákat a koprodukciós partnerek fogják intézni. Az Eurimages-nél elért támogatás arányos része már bejött, és annak a többi része is be fog folyni. Egy ilyen nagyságrendű filmet azért csinál mindenki, hogy haszna legyen belőle: ez lehet erkölcsi, forgalmazási és pénzügyi.
„Ha minden összedőlne, akkor is le tudnám forgatni a filmet"
Dunaújvárosban már viszonylag tisztázott anyagi háttérrel folyt a forgatás, és úgy tűnt, a lelkesedés töretlen. Koltal Lajos rendezővel az egyik ebédszünet végén sikerült beszélgetnem.
Esténként mindig visszavonul kitalálni a következő napot.
Este mindig végiggondolom, hogy mit készítünk másnap. Ez kötelező érvényű házi feladat. Fontosnak tartom, hogy ha az ember kimegy a forgatásra, ne ott próbálja kitalálni, mit is akar látni. A film egészéről van egy koncepcióm, amit viszek magammal minden napra. Ha minden összedőlne, akkor is le tudnám forgatni a filmet, ha elveszíteném a forgatókönyvet, akkor is. De készülni kell, mert rengeteg apró momentumon múlik a film. Gesztusokon, egy tekintet megszületésén, egy nem oda nézésen múlhat a film... Kertész Imre nagyon sok részletet elrejtett a forgatókönyvben is, amelyek alapvető pillérei ennek a filmnek. Emiatt mindig újra kell olvasnom a forgatókönyvet, mert mindig találok benne olyan részleteket, amelyek még hozzátesznek valamit. De nemcsak a forgatókönyvet nézem meg, hanem a regényben is elolvasom ugyanazt a részt. Mindig találok még egy pici-pici dolgot, amit még föl tudok használni. Éppen ezért este újraolvasom a regényt, újra földolgozok mindent, és írok egy listát (snittlistának hívják ezt), hogy mit veszünk egymás után – ez biztos bázisa annak, hogy a következő napi adag is elkészül. Ráadásul benne van minden olyan kis utalás a magam számára is, amiről tudom, hogy nem szabad elfelednem. Borzasztó lenne, ha csak este jönnék rá, hogy nem vettük fel azt a legfontosabb odanézést, ami alapvető lenne a jeleneten belül.
Gondolom, rendezőként nemcsak a részleteket, hanem az egészet is tudja – elejétől a végéig.
Természetesen tudni kell a teljes filmet, az elejétől a végéig, mert ha az építkezést nem tudja a rendező, akkor csak részleteket lehet felvenni, az pedig nagy káoszt eredményezne. Tudni kell, hogy mit akarunk a filmmel. Az egésznek van egy folyamata és irányultsága. Ez az irányultság az, ami arrafelé viszi, ami a mondandó lényege. Fontos végigvinni és megcsinálni azokat a kicsi elemeket is, amelyek majd egyszer esetleg visszatérnek a filmben, és így kaphat értelmet valamelyik gesztus, amely az elején megszületett. Amikor Torontóban tanítottam, egyszer a Redl ezredest elemeztem 3 és fél órán keresztül rendezőknek, íróknak, operatőröknek. Végigelemeztem kockáról-kockára, hogy mi mit jelent, mi mikor tér vissza, és miért. A végén odajött hozzám egy japán elsőéves rendező hallgató lány, és azt mondta: ne haragudjon, ez fantasztikus volt, de én nem tudtam, hogy ezt ilyen komolyan kell venni. Akkor elmeséltem nekik, hogy mennyi mindenre kell figyelni. Például nekem is az elején ki kellett találnom – hiába van leírva – a Köves családot. Hogy néznek ki, hogy néz ki a szobájuk, milyen bútorok vannak benne. Milyen emberek ezek – őrzik-e a hagyományokat, esetleg hozzák a szüleiktől, vagy mindent kiirtanak, és építik a saját maguk életét. Minden szempontból tudni kell, hogy milyen családot ábrázolunk, mindennek helye van.
Kertész Imre mondta a regényről, hogy a Sorstalanság nem holokauszt-regény. A film ebből a szempontból követi a regényt?
A Sorstalanságot semmiképpen sem szeretnénk úgy tekinteni, hogy még egy holokauszt-film a sok közül. Arról beszélünk, hogy követünk egy lelket, és az a fiúnak a lelke, akinek az útja teljesen véletlenül belevezet a holokauszt világába. Az pedig egy teljesen másfajta történet. Mi egy embert követünk, egy normális családi körülmények között élő embert, akinek éppen elviszik az apját munkaszolgálatra. És mint ahogy mindenkinek a sorsa egyszer csak úgy alakul, ahogy azt az élet előírta – az övé úgy alakul, hogy egyszer csak teljesen véletlenül leveszik egy buszról, és ezzel eldől a sorsa. Kertésszel beszéltük meg, hogy nem a holokauszt a lényeg. Amíg egy embert le lehet venni egy buszról, és arra lehet kényszeríteni, hogy a következő másodperctől kezdve egy teljesen más életet éljen, egy olyant, amilyent soha sem akart – valakinek a sorsát, mondjuk a sajátja helyett –, addig ezt a filmet le kell forgatni. Ez az alapmondat. Erre felé halad a világ, amely rendkívül rossz lett – bármi, bármikor megtörténhet. Ez a világ a mindenkori diktatúráról és totalitárius helyzetekről szól, emiatt nemcsak a holokausztról szól a film. Egy része ennek a filmnek beleszalad a holokausztba, de nem kizárólag ez a szándéka. A végén található egy finom irónia, hogy ahhoz képest, amit a világ kínál – mondjuk ez az 1945-ös lebombázott Budapest –, egy bizonyos rend uralkodott a táboron belül, ez meg a káosszal egyenlő. Amiben nagyon nehéz lesz eligazodni, egy olyan léleknek különösen, akinek nincs fedezéke, mert éppen legyengítették ebben a folyamatban, és tiszta lappal kéne indulnia, de azt meg nem lehet, mert ami volt, azt nem lehet elfelejteni.
A regényben Köves Gyuri felnő. Az őt alakító 13 éves Nagy Marcell felnő a filmezés közben?
Ez a kényszerszünet sok szempontból nagyon rosszat tett velünk, de bizonyos szempontból jót is, és most én azt használom belőle, ami pozitív. Például a fiú már mélyebben tekint vissza, megnőtt, megnyúlt az arca, szerintem halad a megelőlegezett bölcsesség felé. És ez a filmnek tulajdonképpen a végső lényege: ez az ember a végén a két szomszéd öregemberrel, akik elküldték őt busszal Auschwitzba, nem képes tárgyalni többé. A regényben is ott van, hogy most hogy beszéljek ezzel a két emberrel, akik számomra gyerekek. Semmit nem tudnak a világról, akik nem mentek át ezen az abszolút alapértékű és feledhetetlen katarzison.
Mennyi időt vett igénybe a film előkészítése? Mióta dolgozik tulajdonképpen ezen a filmen?
Két és fél éve ezzel foglalkozom. Jó évig tartott, amíg a szereplőket válogattam, amíg összejött a 144 megnevezett szerep. Ha meg sem szólalnak a filmben, mindenképpen 144 szerepet kellett kiosztani ahhoz, hogy végül elégedett legyek. Borzasztóan nehéz folyamat volt, mert én nagyon nehezen választok színészt. De ha kiválasztottam, akkor tudom, hogy ő az. És akkor tudok érte harcolni is, ha kell, és tudom, hogy az a karakter jön velem, és meg fogja oldani azt, amit én szeretnék. Én nem tudok szembenézni senkivel, akit nem szeretek, akit kiválasztottam és utána meg nem szeretem, ahogyan dolgozik. Úgyhogy itt most csupa szeretnivaló emberrel dolgozom, és nagyon boldog vagyok. Az ismerőseim azt hiszik, nyaralásból jövök, és nemcsak azért, mert lesültem a felvételek alatt, hanem mert látszik rajtam, hogy boldog vagyok. Ez azért van, mert olyan emberek néznek vissza rám, akiket szeretek. Most végre épül a dolog, és nem lebontás van. Eddig a lebontása folyt, mindennap csak elvettünk belőle, most hozzáteszünk és épülünk. Ez pedig egy olyan szép folyamat, hogy ennek csak örülni lehet, most jól érzem magam.
Néhány nagyon fontos találkozás
Érdekes adaléka a dunaújvárosi forgatásnak, hogy feltűnő módon a filmesek ottjártakor megnőtt a négyzetméterre eső Oscar-díjasok és jelöltek száma. A hangmérnök Simon Kaye, a fókuszpuller Rawdon Hayne már vittek haza az Akadémia szobrocskáiból. Pados Gyula operatőr neve Cannes-ban csengett jól az idén. A riport készítésekor még nem fedték fel hivatalosan a Köves Gyurit alakító gyerekszereplő személyét. Azóta már hivatalosan is bemutatták a sajtónak Nagy Marcellt, akit négyezer fiú közül választottak ki a szerepre. Dunaújvárosban a legtöbb jelenete Citrom Bandival van, akit Dimény Áron alakít.
A kolozsvári színészt arról kérdeztem, hogy hogyan került a filmbe.
2003 májusában láttam egy casting-felhívást a vásárhelyi színház hirdetőtábláján, aztán Kolozsváron is, amelyben a Sorstalansághoz kerestek szereplőket. Küldtem e-mailen önéletrajzot és néhány fotót, majd felhívott Koltai Lajos első asszisztense, később a film casting-directora, és további anyagokat kértek. Ezután következett, hogy kiutaztam Budapestre egy interjúra a casting-directorral, Zilahi Tamással, majd a második kiutazás alkalmával találkoztam Koltai Lajossal is. Csak akkor derült ki az is, hogy melyik szerepre keresnek szereplőt, és már azt is sejteni engedték, hogy aránylag jó esélyeim vannak a szerep elnyerésére. Még nem lehetett tudni, hogy a koprodukciós partnerek részéről feltétel lesz-e az, hogy ezt a szerepet is német vagy angol színész játssza. Két vagy három hét múlva felhívott Koltai Lajos, és felkért Citrom Bandi szerepére.
Miért volt számodra különösen fontos jelentkezni erre a filmre?
Nem tartozom azok közé, akik akkor kezdték el Kertész Imre regényeit olvasni, különösen a Sorstalanságot, miután a Nobel-díjat bejelentették. Másrészt pedig a holokauszt, mint az emberiség szomorú huszadik századi toposza kamaszkorom óta fokozottan érdekel és kísér. Természetesen azért is jelentkeztem, mert úgy gondolom, hogy az ember nem hagyhatja ki az ilyen jellegű esélyeket, különösen, hogyha ennyire vonzza is a dolog, mint engem a filmezés.
Miért, mennyire fontos neked a filmezés?
Azt hiszem, akkor erezném igazán jól magam, ha nagyon sokat forgathatnék. Ezt az érzést most megerősítette bennem a Sorstalanság forgatása, de ezt mondtam volna ezelőtt három évvel is. Lényegében mindaz, amit én az eddigi színházi tapasztalataimból a magam számára fontosnak találok, színészi magatartásában nagyon közel áll ahhoz, ami filmezés közben történik egy színésszel.
Mennyit készültél erre a szerepre?
Nyilván újraolvastam a regényt. Nem volt rögzített Citrom Bandi-képem, amit olyan nagyon nem is bánok, mert egészségesebbnek tartom, ha az ember sok bizalmat szavaz a rendezőjének a szerep felépítésekor. A konkrét készülés szintjén volt egy majdnem négy hónapos intenzív fizikai felkészülés a részemről. Koltai Lajos az első személyes találkozásunkkor elmondta, hogy a fénykép alapján vállasabbnak képzelt engem. Citrom Bandi nehéz fizikai munkához szokott szálas, erős ember, és az volt a rendező kérése, hogy egy kicsit dolgozzak rá erre.
Mire számítottál, amikor megtudtad, hogy téged választottak ki?
Nem tudom, mire számítottam, de lett belőle egy számomra mindenképpen meghatározó munkafolyamat és néhány nagyon fontos találkozás.
Hogyan bújtál be a szerepbe?
Az volt a benyomásom, hogy a smink úgy működik, mint ahogy a hagyomány szerint a maszkkal kell ismerkedni. Az ember felteszi, sokáig nézi magát a tükörben, és hagyja élni a maszkot. Nagyon gyakran az a benyomás születik, hogy valóban a maszk dönti el, hogyan mozdulj, szólalj meg. És ugyanilyen volt, és ezért külön hálás vagyok Novak Balázsnak, aki engem sminkelt. Gyakran volt az, hogy én smink előtt átöltöztem és ültem rabruhában, néztem magam a tükörben, és azt láttam, ahogy a civilből, aki voltam, egyszer csak elkezdek azzá a Citrom Bandivá alakulni, akit én személyesítek meg. Hogy egyszer már nemcsak a saját tekintetem néz vissza a tükörből, hanem a Citrom Bandié is, aki bizonyos dolgokat lehet, hogy egészen másképp gondol az életről, aki bizonyos dolgokat egészen másképp ért meg, akinek másak az élményei, és aki egyszer csak elkezdett ott „lenni".
