Kritika | James Cox: Billionaire Boys Club / Milliárdos fiúk klubja Kritika | James Cox: Billionaire Boys Club / Milliárdos fiúk klubja

Rich kids of Polaroid

James Cox: Billionaire Boys Club / Milliárdos fiúk klubja

A Kevin Spacey körüli szexuális zaklatási eljárások miatt csak majdnem három évvel a forgatás befejezése után került forgalomba James Cox filmje, ráadásul ezek után is csak kevés moziba jutott el. Ugyan az online stream-szolgáltatók, mint az Amazon Prime vagy az iTunes is felkarolták a sztorit, talán jobb lett volna, ha a végeredményt végül senki nem látja.

Szívesen kezdeném a történet összefoglalásával, de nincs mit és nincs miért, a film ugyanis hamarabb esik szét, mint a benne szereplő fiatal befektetők szisztémája. Az egyébként valós eseményeken alapuló történet főszereplője a húszas éveiben járó Joe Hunt (Ansel Elgort), aki tehetsége ellenére nem tudott feltörni a Beverly Hills-i elitbe. Szerencséjére korábbi osztálytársa, Dean Karny (Taron Egerton) rövid mérlegelés után a szárnyai alá veszi, amikor meglátja egy teniszklubban. Karny ezután bevezeti Huntot oda, ahova ő magától sosem tudna eljutni: az apjuk pénzén unatkozó Los Angeles-i fiatalok világába. A két egykori osztálytárs és újdonsült legjobb barát meglátja a busás profittal kecsegtető lehetőséget kortársaik (illetve leginkább azok családjainak) bankszámlájában és nekiállnak kidolgozni a saját befektetési rendszerüket. Ami tulajdonképpen egy piramisjáték, csak teflonnal bevont edények helyett arannyal és európai kocsikkal.

Hunt és Karny ötletéből egyvalami hiányzik: a masszív tőke. Ezt egyfelől újdonsült haverjaikra támaszkodva orvosolják, ám az igazi nagy pénzt Ron Levin (Kevin Spacey), az egykori Wall Street-i nagyhal beszervezésével akasztják le. Levin persze túl rágós falatnak bizonyul a fiatal befektetőknek, akik így elkerülhetetlenül csúszni kezdenek a lejtőn. Ekkor azonban egy teljesen másik film kezdődik, amely teljesen felváltja a már egyébként is csak sántikáló pénzügyi thrillert. A hátralévő játékidőt egy még kevésbé követhető és következetes akciófilm teszi ki, ami csak mélyíteni tudja az eddig sem túl sekély szakadékot a történet és a néző között.

De a problémák egyébként már sokkal korábban, az elbeszélő szerepének belépésekor elkezdődnek: a filmet Karny narrációja indítja be, amely egy pár mondatos felvezetés után teljesen eltűnik, hogy aztán véletlenszerűen újra fel- felbukkanjon. Azonban az elbeszélés következetlenségéből adódóan nem egyszer vagyunk tanúi olyan eseményeknek, amelyeknél Karny nem is volt jelen – felmerül tehát a kérdés, hogy mi értelme volt narrátort használni a történetmesélés eszközéül. Nem segít a dolgon a borzasztó vágás sem, pedig a filmográfiája alapján Glen Scantlebury elég rutinos figurának tűnik. Ennek ellenére a filmben gyakran követik egymást össze nem illő, értelmetlen jelenetek. Miközben a sztorinak alapvető része lenne az 1980-as évek elejét érintő gazdasági visszaesés (elvégre Hunték pont ezt a helyzetet használták ki), az évtized markáns hangulatából szinte semmit nem látunk viszont a vásznon néhány régi BMW-n és felcsapott galléron kívül. Coxnak mindössze egy rettenetesen erőltetett és blőd Jean-Michel Basquiat-poénra és kábéra belőtt szlengre futja, ez azonban édeskevés a zeitgeist visszaadásához.

Cox egyébként elkeseredetten lohol a Közösségi háló és A Wall Street farkasa nyomában, de sem Fincher karakter-felépítéséhez, sem Scorsese sodró lendületű történetmeséléséhez nem ér fel. Már az is óriási hiba, hogy Hunt felépítése nélkülözi a logikát, de más olyan szereplő sincs, akivel a néző azonosulni tudna, akinek értenénk a motivációit. Mintha a rendezés szándékosan kikerülné a személyiségfejlődés szempontjából valóban érdekes részeket, de még az obligát szerelmi szálak is esetlegesek, zavarosak és elvarratlanok. Cox úgy dobál be olyan, izgalmasnak tűnő ám valójában súly- és céltalan hívószavakat és neveket, mint a paradox filozófia vagy Steve Jobs, hogy arra még Horst Fuchs, a tévés vásárlások aranyfülbevalós atyaúristene is elismerően bólintana. És miközben rendezőként talán nem is lehet nagyobb hibát elkövetni a néző hülyének nézésénél, a Milliárdos fiúk klubja kiváló iskolapéldául szolgál erre a hübriszre. Ugyan jómagam nem értek különösebben a tőzsdéhez, befektetésekhez és úgy általában a gazdasághoz, de azt hiszem, hogy a valódi rendszer annál azért bonyolultabb volt, hogy a veszteséget átjavítsuk profitra.

A film egyetlen jó pontja Judd Nelson jelenléte, aki a történet korábbi feldolgozásában Joe Hunt szerepét játszotta, ezúttal pedig a főszereplő apjaként tűnik fel. A kortárs Hollywood két feltörekvő színésze, Taron Edgerton és Ansel Elgort látszólag azon fáradoznának, hogy leripacskodják Spacey-t a vászonról, aki egyébként sem nyújt kiemelkedő alakítást. A Milliárdos fiúk klubja menthetetlenül rossz film. Annyira, hogy talán önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy parkolópályára tegye a nem olyan régen még ünnepelt Kevin Spacey hollywoodi karrierjét.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Friss film és sorozat

  • Ők (Men)

    Színes filmdráma, horror, sci-fi, 100 perc, 2022

    Rendező: Alex Garland

  • Háromezer év vágyakozás

    Színes fantasy, filmdráma, romantikus, 108 perc, 2022

    Rendező: George Miller

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Friss film és sorozat

  • Ők (Men)

    Színes filmdráma, horror, sci-fi, 100 perc, 2022

    Rendező: Alex Garland

  • Háromezer év vágyakozás

    Színes fantasy, filmdráma, romantikus, 108 perc, 2022

    Rendező: George Miller