Olivia Newman mélytengeri fabulájának többször kiemelt lélektani üzenete van, csak hiányzik az azt alátámasztó történet mögüle.
Valószínűleg nagy örömmel emlékszik vissza a Netfilx Pippa Ehrlich és James Reed Oscar-díjjal is kitüntetett Tanítóm, a polip című dokumentumfilmjére. A fejlábúak alaposabb megfigyelésében legalábbis biztosan láttak még piaci lehetőséget, amikor A boldogságnak nyolc karja van megvalósítása mellett döntöttek. A Shelby Van Pelt azonos című regényének adaptálásával megbízott Olivia Newman ha nem is merül igazán mélyre a témában, kész könyörtelen mennyiségű tragédiát és fájdalmat halmozni szereplőire, hogy bármi áron könnyet fakasszon nézőiből.
Kémek, polipok és egyéb kényes témák – A 2021-es Oscar-jelölt dokumentumfilmekről
Az Oscar-díjkiosztón általában hamar ledarálják ezt a sokszor mellőzöttnek tűnő szekciót, pedig egy jól megcsinált dokumentumfilm is tud olyan izgalmas lenni, mint bármilyen fikció. Sőt. Az idén ráadásul külön van amiért drukkolni ebben a kategóriában, ugyanis a román colectiv is versenyez a négy másik film mellett.
Ha nem lenne elég, hogy a helyi kisváros ócenáriumában éjszakai takarítónőként dolgozó Tova Sullivan (Sally Field) végtelenül magányos és még mindig depressziós a családtagjai elvesztése miatt, egy óvatlan pillanatban a bokáját is kificamítja. Míg felépül, az éppen arra csavargó, zsebpénzre szoruló Cameron (Lewis Pullman) veszi át a helyét. Bár eleinte nehezen indul kapcsolatuk, az akvárium idős lakója, a jó öreg Marcellus már tudja, hogy ez a két sodródó lélek egymás megváltását jelentheti. Az emberfeletti intelligenciájú polip megpróbálja hát a maga polipeszközeive átadni nekik fontos üzenetét a barátságról? a magányról? az otthon fontosságáról? a távozásról? a maradásról? Közben pedig meglepő gyorsasággal születik találat a Netflix-bingószelvényen: olcsó szójátékok, lerobbanó autóknak köszönhető kényszermaradás, nyálas karaoke-est, a film kétharmadánál bekövetkező, egetrengető konfliktus, majd derűs megoldás, elvégre előbb-utóbb mindenki be tudja látni a maga kicsinyességét.
Marcellus nemcsak megérteni képes az akvárium üvegét szigorúan körkörösen sikáló barátait, de tisztán át is látja helyzetüket, s így megbízható tanácsadóvá válik – amennyiben át tudja adni észrevételeit. A biológia törvényeinek betartása csak abban akadályozza meg, hogy a többi szereplőt közvetlenül megszólítsa, abban már nem, hogy a néző számára búgó-hangú narrátorként összefoglalja gondolatait. A főszereplő antropomorfizmusa így hát eléggé öncélúvá válik, ami bizonyos szempontból feltétele a módszernek. Az állatokra rávetített emberi tulajdonságok mindig saját gondolkodási és érzelmi mechanizmusaink erőszakos érvényesítései. A boldogságnak nyolc karja van azonban a szereplőválasztás ellenére annyira ragaszkodik az érzések verbalizációjához, hogy alanya teljesen esetlegessé válik.
Az élő álatokkal forgatott történetek kapcsán már André Bazin is megjegyzi, hogy ezek lényegében a Kulesov-hatást alkalmazzák – de azt is hozzáfűzi, hogy ezek a filmek az antropomorfizmusnak egyszerre a legkevésbé tudományosan megalapozott és a legkevésbé esztétikailag kidolgozott szintjét képviselik. A boldogságnak nyolc karja van még egy lépést távolabb tesz ettől a soha meg nem közelített realizmustól. Itt az állat sem igazi már, csak egy (sajnos gyakran feltűnően) utómunka alatt összerakott CGI-lény, akinek a képen kijelölt helyével próbálnak interaktálni a színészek. Csakhogy velük ellentétben a nézőnek nem feladata megjátszani empátiáját egy ilyen üres animáció iránt.
Emelje fel a kezét, aki tudta, hogy a polip karjainak tapadókorongjai képesek ízeket és szagokat is érzékelni. Marcellus nem rest döbbenetes tényeket megosztani magáról és fajtájáról – ameddig azok a történet szempontjából felhasználhatóak. De amennyire intelligens és fejlett egy polip érzékelése és kommunikációs képességei, a film annyira egyszerű dramaturgiát választ: egyetlen célja a hangzatos tanulság előkészítése, mindent ennek rendel alá. Semmi sem hat ezért autentikusnak ebben a világban, Field minden erőlködése ellenére sem olyan, mint egy világvégén megkeseredett takarítónő; minden megírt, beállított és bevilágított. Fontos lecke: attól, hogy folyamatosan megnevezünk érzéseket, azok még nem válnak valódivá!
A legnagyobb probléma nem az, hogy egy állat megszólal – az emberi tulajdonságokkal való felruházás önkényének is megvan az ókori hagyománya. De ennek a kedves történetnek az értelmét még Ezópusz is nehezen találná. A boldogságnak nyolc karja van teljesen megfeledkezik a valódi alapanyagáról, kolonizálja a szereplők megannyi potenciállal kecsegtető világát, s aztán büszkén elsüti életbölcsességeit. Kérdés mondjuk, hogy mennyire hatásos csattanó, ha ezalatt teljesen kiöl minden érzelmet magából, mindössze rutinlátogatás marad az akvárium kiállítóterében.
