A #metoo-filmek első hulláma 2025-re már bőven lecsengett, Luca Guadagnino mégis ebben a témában rendezte legújabb filmjét. Vajon tud a Vadászat utánnal újat mondani?
Részegen a legélvezetesebb filozofálgatni – a bölcsészek pedig különösen szeretnek egy-egy morális dilemmát, közéleti kérdést boncolgatni néhány pohár (üveg) bor felett. Azonban ami belülről egy mélyreható, sok rétegen átívelő világmegváltásnak tűnik, az a külső szemlélő számára nem több félbehagyott, zavaros gondolatsornál, az ittasságnak köszönhetően rosszul használt, de óriási magabiztossággal bedobált nagy szavaknál és se füle, se farka káosznál. Nagyjából ilyen érzés nézni a Vadászat utánt, ami ironikusan éppen a filozófiatanszék krémjének spicces diskurálásával kezdődik Alma (Julia Roberts) házában. Nemi szerepekről, generációs különbségekről beszélgetnek nagyon okosan, miközben valójában semmit nem mondanak a témákról – ahogy Luca Guadagnino sem tud bármi eredetit megfogalmazni a #metoo-val kapcsolatosan a mozgalomról szóló alkotásoknoz három évvel megkésve csatlakozó filmjével.
A #metoo-filmek 2022-ben tetőztek, ekkor debütált a legtöbb ilyen mű. A nők beszélnek a szexuális bűncselekmények utóhatását mutatta be a túlélők, míg a Tár az elkövető szemszögéből, az Azt mondta pedig konkrétan az ügy kirobbantásáról szólt. De született film például az áldozat hozzátartozója szempontjából (Ígéretes fiatal nő), megtörtént esetekről (Botrány) vagy a hatalommal való visszaélést tematizálva (Az asszisztens). Szinte minden aspektusát górcső alá vették tehát már a tendencia első hullámában, azonban, s ha maradt még bármi releváns, netán újfajta megközelítés a témában, azt pont Guadagnino mutathatná meg nekünk. Hiszen a filmjei középpontjában rendre az emberi kapcsolatokat és a lelki küzdelmeinket analizáló olasz rendező egészen precíz megfigyelésekkel egészíthetné ki az effajta filmek garmadáját. Guadagnino véleménye Hollywoodban épp érzékenysége, éleslátása révén számít – ahogy a Yale-en az Almáé is. Ám amikor a campuson szexuális visszaélés történik, Alma épp úgy cserben hagyja az őt csodáló Maggie-t (Ayo Edebiri) és Hanket (Andrew Garfield), mint Guadagnino a közönségét.
Maggie ugyanis azt állítja: miután Hank hazakísérte őt Alma házibulijáról, a filozófiaprofesszor megerőszakolta őt. Ehhez képest Hank verziójában a férfi kérdőre vonta a diákot a plagizált disszertációja miatt, a lány pedig válaszul hamis vádakkal állt bosszút. Mindkét fél Almától várja a támogatást. Egyikük sem kapja meg. Kezdetben úgy tűnhet, Alma a nyomozó szerepébe helyezkedik majd, hogy utánajárjon az este valódi eseményeinek: mindkettőjüket kikérdezi a történtekről, azonban egyik fél mellett sem kötelezi el magát. Valójában a professzornőt nem is érdekli, kinek van igaza – ahogy Guadagninót sem.
A Vadászat utánban az egyetlen tisztességes karakter a Szólíts a neveden után ismét morális támaszt nyújtó Michael Stuhlbarg, azaz Frederik. Rajta kívül mindenki hazudik, avagy mindenki a saját igazában él, és nem kapunk kapaszkodót, ami rávezethetné a nézőt az igazságra. Sőt, több jelenet is arra szolgál, hogy elbizonytalanítsa a közönséget a kialakult véleményében: minden és mindenki csupa ellentmondás. Hank szánalomra méltó, mégis agresszív, Maggie nyílt tekintetű, ugyanakkor sunyi, Almát pedig annyira bálványozzák, amennyire antagonisztikus az imádóival. Guadagninónak tehát láthatóan nem célja pontot tenni ennek a „he said, she said”-szituációnak, ami így aztán hamarosan ki is kopik a Vadászat után narratívájából. Sokkal érdekesebbé válnak ellenben Alma – a fel-felcsendülő ketyegés által megjósolt – kirobbanni készülő titkai, illetve Maggie megszállottságba átcsapó szerelme. A diáklány nemcsak idolja külsejét (öltözködését, manikűrjét, ékszereit) másolja le, hanem a gesztusait, manírjait – és talán a professzora múltját is. Guadagnino azonban ezeket a cselekményszálakat is rossz ritmusban, aránytalan hangsúlyokban kezeli, hogy végül – mint a részegen filozofáló bölcsész a kocsmában – teljesen szem elől is tévessze, mit is akart kihozni a Vadászat utánban megkezdett gondolatmenetéből.
És ahogy az a bizonyos bölcsész, az olasz direktor is elveszíti végül a közönségét. Hiába jön az elázva elmélkedő a plasztikus szóvirágaival – ami a Vadászat után esetében a suspense-t megteremteni hivatott közeliket, valamint Trent Reznor és Atticus Ross nyomasztó zenéjét jelenti –, az eredmény mégsem lesz megkapó. Roberts, Edebiri és Garfield hármasa minden idegszálukat megfeszítve alakítják az egyre stresszesebb helyzetbe kerülő figuráikat, a Vadászat után mégis érdektelen marad. Nincs fojtogató hangulat, nincs kényelmetlen klausztrofóbia. „Nem kell, hogy minden jólessen” – provokálja Alma Maggie-t, aki kivonná magát egy számára kellemetlen beszélgetésből. Mi, nézők a Vadászat utánban azonban épp a diszkomfortra vágynánk, a pszichothrillerre, az éles, akár merész állításokra. Guadagnino azonban nem áll bele egyetlen véleményébe sem, s ezáltal a Vadászat utánnal végül is nem is mond semmit. Már maga a premissza (az akadémiai kontextusba helyezett #metoo-történet a női antagonistával) sem eredeti – Todd Field Tárja már elmesélte ezt, klasszisokkal jobban –, egyedi gondolat és új szemszög hiányában pedig egészen felesleges volt elkészíteni a Vadászat utánt.
