Kritika | Guillaume Nicloux: Thalasso / A terápia Kritika | Guillaume Nicloux: Thalasso / A terápia

Rendes feltámadás

Guillaume Nicloux: Thalasso / A terápia

ÉRTÉKELD A FILMET!
A terápia
Guillaume Nicloux
0

A Filmtett szerint:

0

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Kortárs francia intellektuális Stan és Pan-történet, fanyar humorral és (konyha?)filozófiával. Mégis működik, ha valaki bírja a két központi karaktert.

Ha jól emlékszem, hat évvel ezelőtt egy különös francia filmmel kezdtem az azévi TIFF-emet, Guillaume Nicloux Michel Houellebecq elrablása című opuszával, amit kifejezetten a címszereplő kedvéért néztem meg. Ha van jelentős, és jelentőségéhez mérten vitatott írója korunknak, akkor az Michel Houellebecq, ez a szabadszájú, morcos, káromkodásból katedrálist, politikai inkorrektségből nyilvános imázst építő szerző, a mai francia irodalom „mocskos öregembere”: önmagában az, hogy sikerült őt kamera elé állítani, elviszi a hátán a filmet. Hát, felemásan vitte el, de rendezőnk azóta emelte a tétet: mert mi lehet biztosabb koktél egy provokatív nézeteiről ismert sztáríró szerepeltetésénél egy vicces, fiktív történetben? – egy provokatív nézeteiről ismert sztáríró és egy hasonló renoméjú sztárszínész közös szerepeltetése! Úgyhogy hat évvel elrablása után ismét találkozhatunk az Elemi részecskék, a Behódolás és több más kultuszkönyv szerzőjével, ezúttal egy olyan környezetben, amely mintha a regényei egyikének helyszíne lenne: egy fizioterápiás, tengervízzel gyógyító egészségügyi központban, ún. thalasszoterápiás klinikán, ahova hősünket ifjú, ázsiai származású felesége kíséri el, majd hagyja ott, és elnézve a Goncourt-díjas író fizikai állapotát, a kúra létjogosultságához aligha férhet kétség.

Houellebecq – aki ezúttal is önmagát alakítja – ugyanolyan rosszkedvűen csetlik-botlik ebben a számára olyannyira sterilen idegen miliőben, mint kiégett, középosztálybeli bohém hősei: két krioterápia és iszappakolás között a jóléti társadalom egészségügyi diktatúrája felett dohog, meghökken a diétán, az egészséges étrenden (tökfőzelék?! merde!), dühíti, hogy eltiltják az alhokoltól (pedig csak egészen keveset, alig egy üveg bort iszik az ebédhez), hogy sehol, még kint sem lehet dohányozni. És ekkor, a kétségbeesése határán jelenik meg a klinikán Gérard Depardieu, akivel ugyan nem ismerték egymást addig, mégis úgy viselkedik vele, Michellel, mintha ezer éve kebelbarátok lennének.

Csak hogy minden világos legyen: ez a film kettejükről szól, minden – elég bénán megszőtt – történénetszerű mellékszál ellenére, erről a két utánozhatatlan egyéniségről, értelmiségi Stan és Panról, Astérix és Obelixről; nélkülük a Thalasso egy alig-középszerű vígjáték – csak az nézze meg a filmet, aki ezzel tisztában van, és kíváncsi erre, rájuk.

Kíváncsi arra, hogy ez a két enfant terrible fürdőköpenyben, dugibort kóstolgatva, lopva cigarettázva társalog az „élet nagy kérdéseiről”, a szexualitástól a halálig, arra, hogy Houellebecq könnyeivel küszködve beszél arról, hogy – bár ő „egyik nap hisz, másik nap nem hisz” Istenben – a test feltámadása valóságosan értendő, egyszer úgyis találkozunk szeretteinkkel, mert a halál rendszerhiba, mert halál nem létezik, a katolicizmusnak végső soron igaza van (nem tudom eldönteni, hogy ennyire kitűnő színész, vagy spontánul, mintegy improvizatív módon sírja el magát, mindenesetre simán elhiszem, hogy képes meghatódni önnön mély gondolataitól); Depardieu larger than life egyéniségére, földhözragadt szkepszisére és nagyszájú hencegésére arról, hogy ki mindenkivel feküdt le és ki mindenkit ismer (Muhammad Alinak a péniszmérete fordítottan arányos az izomerejével, tudjuk meg egy állítólagos orgia-beszámolóról), és így tovább. És lehet a társalgásaikat felszínesnek, konyhafilozofáló egotripeknek minősíteni, és igen, lehet, hogy ez az egész egy orbitális blöff – de közben, szinte észrevétlenül meztelenednek le ők ketten, romlandó, testi valójukban, Depardieu a maga roppant hájtömegével, Houellebecq kórosan csenevész, megviselt tagjaival, hogy szinte késztetést érzünk a tekintetünk elfordítására (a kamera pedig láthatóan tudatosan keresi meg a legelőnytelenebb szögeket, ahonnan veheti őket), és lassan összeáll a kép, hogy miről is beszél ez a két fickó, akit Franciaország és a fél világ fenegyerekként ismer, látjuk a törékenységet, a sérülékenységet, az elkerülhetetlen mulandóságot a képernyőt kitöltő egók mögött.

Jelenlétük, paradoxális módon, kettős hatást vált ki: egyrészt az épater le bourgeoisie hagyományos francia művészimperatívuszát teljesíti be – ennek filmbeli „kihangosítása” az a férfi, aki odalépve hozzájuk, erkölcsi felháborodástól remegő hangon Franciaország szégyenének nevezi mindkettejüket, amit ők meglehetős egykedvűséggel fogadnak –, ugyanakkor ironikusan reflektál mindazon sztereotípiákra, amelyek a személyiségükhöz tapadnak, és amelyeket ők maguk igazolnak be eszmecseréik során (Depardieu természetesen dicséri Putyint és szidja François Hollande francia szocialista exelnököt, Houellebecq rákontráz, hogy Hollande-ot ő is utálja, ráadásul szerinte ő raboltatta el, mert tartott attól, hogy indul ellene az elnökválasztáson, amit nyilván meg is nyerne; ugyancsak ő higgadt sértődékenységgel fogadja, hogy összekeverik Yann Queffélec szintén Goncourt-díjas íróval; a színészt bosszantja, hogy egy fura rajongója Obélixet tartja a legjobb szerepének stb.).

Mindeközben zajlik a háttérben egy ingatag, helyzetkomikumra építő fedőtörténet, a Houellebecq-et egykor elrabló gengszterekkel, akik most az ő segítségét kérik egy időskori love story megakadályozásához, de mindez nem lényeges, az akció – ha úgy tetszik: a filmszerűség, a cselekményesség – látszatának fenntartásához van rá mindössze szükség. Ugyanúgy szimulákrumszerű, mint ahogyan maga a világ is az, amelybe Michel és Gérard belecsöppen, vagy Sylvester Stallone képtelenséggel határos felbukkanása (Jade Roberts „hivatásos” Sly-imitátor): emlékeztet arra, hogy amit látunk, a valóság képe, de nem maga a valóság, bár lehet, hogy fontosabb annál.

És hogy mi a valóság? A test romlása, az elfogadhatatlan, ezért különböző praktikákkal – gyógyterápia, szerelmi affér, újrakezdett élet, egyéb mondén úri huncutságok – kijátszani igyekezett öregedés, az elmúlás, a halál. És hogy lesz-e rendes feltámadás, attól függ, olyan napon ébredünk-e, amikor Isten éppen létezik.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

A Filmtett szerint:

0

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

Szavazó

Ki a kedvenc Jedi lovagod?

Szavazó

Ki a kedvenc Jedi lovagod?

Friss film és sorozat