A Vaiana élőszereplős változata az újabb bizonyíték rá, hogy márpedig lehetséges ugyanazt a filmet többször látni első alkalommal. A forráshű remake azonban hiába különbözik mindössze formailag az eredeti Disney animációtól, éppen változtatásai válnak hátrányára.
A remake cselekménye a fő fordulatoktól egészen az apró gegekig ismerős lehet az eredeti Disney-produkció rajongóinak, hiszen a történet egy olyan klasszikus sémát követ, ami a stúdió legtöbb tündérmeséjét meghatározza. Egy izgalmas kulturális sajátosságokkal rendelkező egzotikus helyszínen, a polinéz szigetvilágban járunk, ahol a törzsfőnök lánya, Vaiana fellázad a hagyományok ellen, mivel új kihívásokra vágyik. A hősnőt az motiválja, hogy megmentse a népét a biztos pusztulást hozó sötét erőktől, de csak egy közeli rokon halála indítja el a sors által kijelölt úton. A kaland során humoros segítő állatok (egy bugyuta kakas és egy törpemalac), mágikus lények (a tenger megszemélyesedő hullámai), és egy vonakodó antihős partner (Maui, a beképzelt félisten) kísérik a főszereplőt, aki végül megtanul bízni önmagában, így hát célba ér.
Ez a hagyományos kalandnarratíva nemcsak a legtöbb Disney hercegnős klasszikusnak szolgál az alapjául a Pocahontastól kezdve a Mulánon át a Jégvarázsig, hanem szinte minden hasonló fantasy kiindulópontjaként is szolgál. Tehát az animációs Vaiana sem kifejezetten a történet „eredetisége” miatt tűnt ki, sokkal inkább a bevett sémák témavariációjaként, a klasszikus formulához való visszatérésként vált sikeressé. A jelenet, amiben Maui azzal ugratja Vaianát, hogy ő egy tipikus hercegnő, akinek még cuki kisállat társai is vannak – épp, ahogy egy Disney fantasy-tól elvárnánk – külön felhívja a figyelmet a korábbi recept követésének igényére. Ez a módszer pedig kifejezetten kifizetődőnek bizonyult, mivel a Vaiana szenzációja nyereséges mozis pályafutása után sem csökkent: az animáció a Disney+ streamingfelületeinek egyik legnézettebb tartalmává vált, a (tervezett miniszériából önálló mozifilmmé eszkábált) folytatása pedig még az első rész bevételi rekordjait is messze túlszárnyalta. Így a Vaiana papíron tökéletes alapanyagként szolgál egy remake elkészítéséhez, amit a forrásfilm óta eltelt idő (az eredeti rajongók generációjának lecserélődéséhez éppen elegendő egy évtized) mellett, a könnyen újrahasznosítható, mondhatni „örökzöld” történet és a film iránti fokozódó érdeklődés is indokol.
Oscar-jelölt legendák – Travis Knight: Kubo és a varázshúrok / Kubo and the Two Strings; Michael Dudok de Wit: A vörös teknős / La tortue rouge; Ron Clements és John Musker: Vaiana / Moana
Öt, nagyon különböző animációs film verseng idén az Oscar-díjért. Az Életem Cukkinként-ről és a Zootropolis – Állati nagy balhéról korábban írtunk, és most íme az idei válogatás három (másik) nagy meglepetése. Kellemes, és kellemetlen is.
A 2016-os animációs film újrafeldolgozásának tíz éves odüsszeiája ráadásul egy újabb önreflexív értelmezési réteget kínál a történet azonos című 2026-os verzió vizsgálatához. Dwayne Johnson szerepeltetése és fikciós karakterénekműködése például a remake-gyártás önreflexív kettős természetére, a nosztalgia és az innováció egyidejű érvényesülésére világít rá. Johnson a korábbi animációs filmben a hangját adta Mauinak, ezúttal pedig a sztár teljes valójában formálja meg a saját imázsára szabott figurát. Az őslakos származású félisten szupersztár, aki egomán nagyképűségével leplezi a közönségének való megfelelési kényszerét olyan, mintha A Szikla színészi perszónájának komikus felnagyítása lenne. A szereplő alakváltó képessége – az, hogy képes váltogatni formáját Johnson emberi megjelenése és különböző animált állatfigurák között – pedig mintha direkt reflexió lenne az animációs forrás és az élőszereplős feldolgozás közötti átmenetekre. Így a korábbi (szinkron)szerepéhez visszatérő Johnson egyszerre jelent közvetlen kapcsolatot az eredeti filmhez, miközben a remake leglátványosabb újítását, az animációs forma elhagyását is hangsúlyozza.
Ezzel együtt Vaiana épp úgy igyekszik visszatérni az ősök szellemiségéhez, a folyamatosan újramesélt népi legendák alakjaihoz, ahogy a remake-készítői próbálják felidézni a forrásfilm emlékét. A hősnő és a filmkészítők küldetése lényegében azonos: visszaállítani az ismert és vágyott régi rendet, a szebb idők emlékét. A három egységre osztható cselekmény első harmada az otthon, a szokások, a kulturális múlt bemutatásáról szól, ezzel jelképesen a remake-készítés első fázisának, a források megismerésének ágyaz meg. A következő felvonás maga a kaland, amely során Vaiana a múltbeli állapotok felélesztésén fáradozik, míg legfőbb partnere, Maui az alakváltás, azaz a folyamatos megújulás képességével segít neki. Az ismerősség és az innováció ráadásul kizárólag együtt tud érvényesülni, az ezeket az attitűdöket képviselő hősök külön-külön elbuknak az egyes epizódok kihívásai során. Ez a kiszámítható dramaturgia érvényesül a próbatételekkel megelőzött végső összecsapáskor is. Azzal a különbséggel, hogy Vaiana végül csak úgy érvényesülhet, hogy Maui feláldozza alakváltó képességét – vagyis a szimbolikus szereplők dinamikájában mégiscsak a múlt megszólításának igénye kerekedik felül a megújulással szemben. Ez a hozzáállás pedig a szinte snittről-snittre újraforgatott élőszereplős remake készítőinek hozzáállásában is tükröződik.
A 2026-os Vaiana alkotói ugyanakkor hőseikhez képest fordított eredményt érnek el a nosztalgikus célokat eléréséhez segítségül hívott újító megoldások alkalmazásával. Mivel az élőszereplős forma csupán az újracsomagolást jelentő látványelemként funkcionál, de nincs érdemben adaptálva a történethez, így az animációból visszaköszönő megoldások idegennek hatnak a hús-vér környezetben. Elég csak a jellemzően kopaszon mutatkozó Dwayne Johnson parókájára nézni, ami hiába idézi az eredetileg animációs karakter megjelenését, egy valódi színészen kényelmetlenül mutat. Ahogy a rajzfilmfigurák eltúlzott gesztusai sem képesek érvényesülni az alakításokban: az elsőfilmes Catherine Laga'aia Vaianája manírossá válik az animációra hajazó túljátszás miatt, Maui grandiózus jelenléte pedig laposnak tűnik Johnson visszafogottabb megformálásában. Arról nem is beszélve, hogy a televíziós sorozatok (Az élet csajos oldala, Fosse/Verdon) és színpadi adaptációk (Hamilton, Grease Live!) világából érkező Thomas Kail rendezése vizuálisan statikus beállításokkal operál, amit gyakran csupán az indokolatlanul gyors vágás próbál dinamikusabbá tenni, akár egy egyszerű párbeszédjelenet során is.
A remake-kel szembeni elmarasztalások ugyanakkor elsősorban nem a filmet kritizálják, csupán a kapitalista ipar működéséről, az élőszereplős feldolgozások jelenségéről mondanak ítéletet. Hiszen a Disney kortárs remake trendje kevésbé egy kreatív gyártási folyamat, mint inkább a stúdió visszatérő forgalmazási stratégiáinak eredménye. Az egeres cég korábban pár évente újra és újra bemutathatta ugyanazokat az animációs filmeket, amelyekre mindig volt kereslet az adott ifjúság körében. Az ismételten forgalomba hozható produkciók értékállóságát csupán a videó megjelenése csorbította, mivel így már minden család birtokolhatta a kedvenceit, és elég volt csak egyszer fizetniük érte. Az online videómegosztás korában az élőszereplős Vaiana szintén olyan hatást kelt a korábbi változathoz képest, mintha ugyanazt a filmet a mozi után otthon is megnéznénk videóról. A tapasztalat többé-kevésbé változatlan, a(z újra)nézést mégis leginkább a korábbi élmény határozza meg, ami nosztalgiájával megszépítheti, vagy a kényszerű összehasonlítás miatt ronthatja is az újracsomagolt történet megítélését. Így a 2026-os Vaiana egyszerre lesz a hűen megidézett forrásfilmhez hasonlóan magával ragadó hőseposz és látványosan lelketlen kreatív visszalépés is egyben.
.jpg)
